Egy kismadár volt. Az egyik legkisebb itt Európában. Ritka jelenség.

Még mielőtt a közelébe értem és felemelhettem volna a földről, azt gondoltam, hogy megint egy egér lehet, mert a macska ugyanúgy játszott vele, ahogy azokkal szokott.

Szinte rezgett a rémülettől, amikor felemelve a markom ölelésébe zártam a lábamnál nyávogó házi nagyragadozónk elől. Megesett a szívem rajta. Furcsa mód nem haragudtam a macskára, pedig ki nem állhatom, ha madarat fog.

Láttam, hogy apró, tollas teste megsérült, de reméltem, hogy sebei nem végzetesek.

A kislányaink az ajtóból nézték a jelenetet. Hűvös volt már az októberi reggel.

Úgy döntöttem beviszem a házba, így aztán a kezeimet kissé megnyitva ők is csicseregve simogathatták és közben azon töprengtünk mi legyen vele? Vajon túléli a sérülést? Van értelme behozni ide? Az egyik szeme is vérzett.

Nyugtatgattuk, és végül bátorító szavakat duruzsolva elhelyeztük egy puha pokrócon a vendégszobában.

Aztán, ahogy így csendben teszünk-veszünk az induló nap reggelén, szívünkben az elesett, kis vendégünk körüli gondolatokkal, felmerül bennem egy másik madár képe.

Ma a kicsi madár elvezet, hogy találkozzam egy másik madarunkkal. Egy más madárral, amely összekapcsol minket egymással… A turul.

A mi legnagyobb madarunk. Nemrég láthatóan szintén a mélybe került, oda ahol a támadó ragadozók karmai könnyebben elérhetik, ahol még kiszolgáltatottabb. A vár szikla fokáról újra vad kezek emelték le, és szíveikkel megkövezve temették a mélybe Kárpátalján.

Aztán az oroszlánokra gondolok. Akik mostanában visszatértek a Duna partjára. Az első állandó hídunkra. Kőbe zárva is megszólalnak ezek a nemes nagyvadak és a legnagyobb magyarunk hídjának főjén némán őrzik az átkelőt és vigyázzák az áthaladókat.

És gondolok az Anyaszentegyházunk egyik legnagyobb pásztorára, Mindszenty József bíborosra. Emlékezem a nemzethez intézett első szavaira az 1956 októberi szabadulása után: „Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben.”

Igen, láthatóan a mélybe szállt a turulmadár. De ha engedem, hogy eltöprengjen bennem a lélek erről a háborús eseményről, ha törekszem a nem látható tartományát is befogadni ennek a jelnek, ennek az „emelkedő zuhanásnak”, akkor szívem mélyén meghallhatom, ott legbelül:

Azért nem látszik most a turul, mert alászállt és felrepült! Azért nincsen ott, és hagyta maga után a hol kéklő, hol borongós, hol csillagos eget, mert a kalapácshangú fűrészelésben, a rakétasikolyú térben, csendben felemelkedett! A szárnycsapásai keltette szél életre kelt, felébreszt.

Zuhanásában felemeltetett, hogy tekintetemet, figyelmemet is magával vigye. A ,,nyitott szárnyú emelkedő zuhanásra’’. Segít felemelni szívünket, segít ma is a „hazatalálásban, ahogy egykor vezette és ösztökélte őseinket a Kárpát-haza felé.” Azért szállt fel, hogy a hazavezető utat mutassa a béke ösvényein, a múltra emlékeztetve. A múltból élt jövő jeleként elvezessen az eljövendőből élt jelen titkába, ami Krisztusban adatott meg nékünk.

A magasba, a füsttől ma borús ég felé kell emelnem tekintetem, hogy megláthassam őt. Hogy megérthessem ezekben a feszültségektől meg-meghasadó időkben a turulmadár röptében láthatóvá lett igazi színeváltozást.

Mert nekünk a turul nem a földi dicsőségre, történelmi diadalainkra mutató jel kell legyen elsősorban, hanem az Igaz Isten dicsőségének, az Ő győzelmi dalának nemzetünkben megnyilvánuló jelévé kell válnia. Így a Megváltó keresztjének jelévé. Ahogy Török Csaba írja: „Az ember ugyanis szereti a nagyság és a győzelem felcsillanását, de hajlamos elzárni a szívét a kereszt titka előtt.”

A turul alászállása emlékeztethet minket arra is, hogy Krisztus cselekedett még halálában is és akkor szállt alá a poklokra, amikor a leggyengébb volt, hogy beteljesítse küldetését és mindenkit magához vonzzon. A turullal a felmagasztalt Urat láttatjuk és láthatjuk. A turullal valójában keresztet állítunk, Krisztust idézünk és arra emlékezünk, aki legyőzetve győz.

Ami az egykor börtön, Munkács váránál történt, és történik ma arra hív, hogy ne álljunk sokáig földre szegezett tekintettel, és a csillagok felé fordít. Mutatja, hogy a turul, amelyet lerángatva egykor vörös csillagokká is olvasztottak emberi kezek, mindig az ég magasságaiba szállva a nagy konstelláció felé vezet. Egészen a tejút szerű kezdethez és a keresztúttal megnyitott üdvös véghez. Egy olyan együttállásba emel, amely ezt üzeni: „Legyenek mindnyájan egy.”

A turul helyén új avatás volt. A felállított tri-zub nemcsak a kárpátalján évszázadok óta élő magyarságot emlékeztetheti a tri-anonra. Minden magyart emlékezésre és egy benső üzenet megfogalmazására és meghallására szólít.

Trianon után Apponyi Albert gróf Amerikának szóló üzenetében így fogalmaz: „ Még ilyen gyönge állapotunkban is még a teljes nyomorúság és levertség állapotában is tudatában vagyunk az emberiség iránti kötelességeinknek.

[…] Nem várhatjuk, hogy sérelmeinket új háborúk tegyék jóvá, mert ezek ritkán vezetnek az igazságosság visszaállításához. […] Az igazságot az emberi bölcsesség és jóakarat fejlődésében keressük.”

Juthat-e közelebb az igazsághoz emberi bölcsességünk, fejlődhet-e tovább az emberi jóakaratunk a Krisztusi ellenségszeretetnél? Minden ember Isten képmása és az üdvösségre hívott teremtmény. Még az üldözőink is. Még a halál is alá lett vetve az üdvösség törvényének. A turul azokért a balgákért is száll, akik újra meg újra ledöntik a történelemben. „Nem megmutatta az Isten, hogy a világ bölcsessége balgaság?” A keresztről kapott tanítás a világ szerint balgaság, de az valójában Isten ereje, aki üdvözíteni akar minket.

Elgondolkodtató, hogy vannak, akik szerint a háromágú szigony valójában búvársólymot, sőt magát a Szentháromságot jelképezi, egy 10. századi, a kijevi Tithes templom romjaiban talált lelet alapján.

Amikor az éggel kötött szövetségünk jelképeit el akarják tüntetni és más jelekkel takarni, akkor, magunkban kell felállítsuk a turult. Egy benső avatásra, be-avatásra kell elvezessen, egyre mélyebbre Krisztus Urunk titkaiba.

A madarunk, Isten ajándéka, a turul mint a Szentlélek jele kell, hogy a szívünk ormán építsen fészket és onnan várja az elrugaszkodás pillanatát.

Hív, hogy Vele repüljünk, Vele emlékezzünk. Egészen az „értelemig és tovább.” Így jutva el a gyermek útján „lélektől Lélekig”, szívünktől Jézus szívéig és Őbenne egészen az ellenségszeretet misztériumának izzó forrásához. Így emlékezve az Ő cselekedete szerint.

Emlékszem gyermekkoromban volt egy időszak, amikor a madarak közömbösek voltak számomra. Talán nem is szerettem őket. Ma már tudom, hogy azért, mert nem értettem meg, nem akartam megérteni őket. A létük felemelő üzenetét. Mert emlékeztettek a repülésre, ami nekem annyira hiányzott. Gyönyörű hangjuk a szabadságról és békéről dalolt, az oda vezető útról, amire titkon szívből vágytam. Valahol ugyanez a be nem teljesült vágy lehetett az oka annak is, hogy azt akartam, hogy halálom után a semmi kapuján lépjek át és legyek semmivé, még ha fájt és nem is tett boldoggá ez a gondolat. Aztán később a boldogságot, azaz titkos vágyam beteljesülését Krisztusban kaptam meg, amikor az édes Egyház segítségével eltemetkezhettem Vele az Ő halálába a keresztségben.

Nem is olyan sokkal a kismadár bemenekítése után, egyszerre csak a kislányunk kiáltása hangzott:

– „Apa ez felrepült és bement az ágy mögé! Gyere segíts!”

Izgatottan siettünk a szobába és csitítgatva a lányokat próbáltam a kanapét lassan elhúzni, nehogy baj legyen. Ott volt a kicsike. A sarokban pihegett.

Újra markomba zártam és arra gondoltam, ha felröppent, akkor talán a szabadban is elrepül majd. Kivittem az udvar közepére. A lányok újra az ajtó mögött álltak, pizsamában, annak üvegére tapadva és várták, hogy mi történik. Várták a repülést.

A magasba emeltem a kezem és markomat lassan kinyitottam. A kismadár nem repült el azonnal. Mintha ránk nézett volna egy pillanatra. Állt a kezem bércén és némán köszönte meg visszanyert szabadságát. Az ég, a kelő nap felé tartottam és halkan súgtam neki: szállj kismadár!

A kertben állva, mint reggeli szellő elárasztott az ünnepi pillanat heve,

egyik vállamon a turul s a másikon nemzetségem Krisztusig elérő keze.

Ebben a kismadárban az örömünk egy pillanatra teljes lett. Mert a kelő nappal együtt felragyogott otthonunkban az igazság: „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.”

Repülése mindnyájunkat magával vitt azon az őszi reggelen.

Szilvási Zalán