1956. október 23-a után kellett pár nap, hogy felfogjuk: ami most történik velünk, az 1848-at idézi. A harcok nyomát már viselő, de még nem teljesen szétlőtt Mártírok útján járva talán 28-án döbbentem rá, hogy 15 évesen nagy, történelmi idők tanúja vagyok. Büszkeség járt át és a megszabadulás semmilyen más örömhöz nem fogható öröme.

Azután november 4-én hajnalban megszólaltak az ágyuk. A történészek pontosan leírják, mi történt ebben a szűk két hétre szabott szabadságban, amikor ránk figyelt az egész világ. A Vatikán is.

XII. Pius október 28-án kiadta Luctuosissimi Eventus kezdetű enciklikáját a magyar nép békéjéért és szabadságáért folyó nyilvános imákról. Ma, amikor erősödik a nemzeti öntudatukhoz szervesen kapcsolódó közép-európai identitásunk, feltűnik, hogy a pápa is szélesebb térbe helyezett minket: „Azok az igen gyászos események, melyek Kelet-Európa népeit sújtják, különösen pedig a számunkra oly kedves Magyarországot, amely most egy borzalmas öldöklés vérében fekszik, mélyen megrázzák atyai lelkünket.” Október 28-án mi nem azt éreztük, hogy gyászos események között élnénk: büszkék voltunk és reménykedtünk. XII. Pius imára szólított fel: „könyörögjünk az Istenhez, esdjük ki Tőle, Akinek kezében van a népek sorsa és vezetőinek nemcsak hatalma, hanem élete is, – hogy legyen vége a hatalmas vérontásnak és ragyogjon fel végre az igazi béke, amely igazságon, szereteten és igazi szabadságon alapszik.”

Vajon tévedett-e XII. Pius, amikor kijelentette: „Az igazi szabadság iránti sóvárgást sohasem lehet külső erőszakkal elfojtani.” A következő pár nap igazolni látszott ezt: A november 2-án kiadott Laetamur Admodum örvendező hangon szólt: „szívből jövő hálával akarunk köszönetet mondani Istennek, mert megindult a sok könyörgésen, különösen az ártatlan gyermekek imáin és úgy látszik végre megengedi, hogy felderengjen az igazságosságra alapozott béke új korszakának hajnala Lengyelország és Magyarország népei számára.” Az örömhöz hozzájárult hogy S. Wyszynski bíboros, Varsó érseke, valamint Mindszenty József bíboros, Esztergom érseke ismét elfoglalta hivatalát. Mindezt azonban beárnyékolta a szuezi válság, amellyel kapcsolatban most akár Ukrajnára is vonatkoztatható kijelentést tett: „Az emberek között felmerült nézeteltéréseket sohasem lehet hadseregekkel, mészárlással, rombolással megoldani, hanem csak méltányossággal, törvényességgel, okossággal és igazságossággal.”

Magyarországon – írta a pápa november 5-én a Datis nuperrime kezdetű körlevelében – „ismét folyik a polgárok drága vére, mert lelkük mélyéből vágynak az igazi szabadság után; az ország éppen hogy felállított intézményeit felforgatták; megsértették az emberi jogokat, és idegen fegyverek segítségével új rabszolgaságba taszították a vértől ázott nemzetet.”

Roncalli bíboros, velencei pátriárka (Szent XXIII. János pápa) a pillanat súlyossága és magyar testvéreink szenvedésében való részvétel jeleként elrendelte, hogy a Szent Márk székesegyház harangjai egy héten át este 6 órakor öt percen át a halottakért harangozzanak.

Hogy október 23 az öröm napja, nem kell bizonyítani. De november 4-e sem ölte meg a reményt. Édesapám éppen október 23-án védte meg az un. kandidátusi disszertációját. 1957 tavaszán kapta kézbe az erről szóló igazolást, aminek a kiállítási dátuma ezért október 23 volt. Amikor nekem megmutatta az okmányt, így szólt: Lesz még fiam nemzeti ünnep az én kandidatúrámból. Közel negyedfél évtizedet kellett rá várni, de végül igaza lett. Sok fohász után végül beteljesedett a remény: örömre fordult a szenvedés.

A mai kihívások se árnyékolják be örömünket, és ne vegyék el reményünket. Csatlakozzunk XII. Piushoz, aki imára buzdított mindnyájunkat, tudva, hogy „harci fegyvereink nem földi, hanem isten erejűek” (2Kor 10,46). Régiónkban ma is van miért fohászkodni, de ma is igaz: Jézus Krisztus győz.

Surján László