A munkácsi turul szobor barbár lerombolása békeidőben csak a „szokásos” magyarellenes provokációk egy újabb felvonása lenne. Jelen helyzetben azonban az orosz-ukrán háború működésének mélyrétegére világít rá: a terror emlékezetpolitikai szimbólumokba csomagolására.
Tudjuk, hogy a keresztények elleni népirtások mindig a vallási szimbólumok (templomok, szobrok, keresztek) támadásával kezdődnek. Ugyanígy van ez a nemzeti, etnikai feszültségek esetében is. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a munkácsi turul szobor elleni támadás nem elsősorban az új ukrán emlékezetpolitikának szól, hanem alig leplezett politikai tiltakozás a szuverén magyar kormány döntéseivel szemben. S mint ilyen, nagyon is komolyan kell vennünk.
Ezzel párhuzamosan kárpátaljai magyar katonák tömegei áldozzák életüket azért az új nemzetállamért, mely megalakulása óta jeleskedik a nemzetiségi jogaik lábbal tiprásában. A sajnálatos esemény azonban túlmutat önmagán: modell értékűen jeleníti meg az orosz-ukrán háborúnak azt a jellemvonását, hogy a gazdasági-politikai érdekek, illetve elképzelések is rendre szimbolikus, emlékezetpolitikai köntösben jelennek meg.
Geopolitikai nézőpontból nem kérdés, hogy Oroszország elsősorban azért indította ezt a rettenetes háborút („különleges katonai hadműveletet”) Ukrajna ellen, mert nem akarta, hogy szomszédjában az ősellenségéhez szorosan kötődő államalakulat jöjjön létre. (Zárójelben jegyzem meg, Amerika pontosan ugyanígy tett 1962-ben a kubai rakétaválság idején, amikor az emberiség csak egy hajszálra volt az atomháborútól – vajon a mostani eszkalációs spirál is megáll a „piros gomb” előtt?) Másodsorban pedig azért, hogy a hidegháború végén széthulló Szovjetunió romjain minél több oroszajkúak lakta területet egyesítsen újra a saját fennhatósága alatt. Bár ezeket a célokat az orosz vezetők olykor nyíltan is hangoztatják, az állampárti média azért a „nácik, fasiszták, banderisták” elleni önvédelmi harcot sulykolja leginkább, erősen rájátszva a Nagy Honvédő Háború iránti emlékezetpolitikai nosztalgiára. A ma hivatalos orosz történetírás szemszögéből az ukránok (maloruszok) egy renegát testvérnép, szemben a többé-kevésbé „lojális” testvérnéppel, a beloruszokkal. Orosz emlékezetpolitikai szempontból az ukránok most az „ősi orosz”, vagy legjobb esetben a közös történelmi emlékhelyeket, hősöket és eredményeket sajátítják ki.
Ehhez azért érdemes hozzátenni, hogy a keleti szláv „testvérnépek” kulturális-nyelvi szétválása már a 13. században, az Arany Horda hódításai nyomán elindult a felbomló Kijevi Ruszból. A fehéroroszok és az ukránok nagy része lengyel-litván uralom alá került, a némileg az ukránoktól is elkülönült ruszinok betagolódtak a Habsburg Birodalomba. A Putyinék szerint „ősorosz” Novorosszija, illetve a Donbasz szintén erősen vegyes etnikumúak voltak már a 18-19. században is, amikor a terjeszkedő nagyorosz birodalomhoz csatolták őket – az utóbbi gazdag szénbányáit ráadásul nagyrészt brit és német nagytőkével és telepesekkel aknázták ki a cárok, akik alatt a birodalom minden részéből érkező kétkezi munkások dolgoztak. Ennyit tehát a színtiszta orosz területekről. Az viszont kétségtelen, hogy az említett keleti szláv népek évszázadokig együtt éltek az Orosz Birodalomban, majd később a Szovjetunió halálos ölelésében.
Az ukrán emlékezetpolitika máig traumatikus viszonyítási pontja a Sztálin erőszakos iparosítása és hadseregfejlesztése okán kikényszerített, több millió halálos áldozatot követelő ukrajnai éhínség, a Holodomor. Ilyen traumatikus, több generáció életét meghatározó történelmi eseményeket nem lehet egyik napról a másikra elfelejteni. A 2014-es és 2022-es orosz támadások Ukrajnában ilyen történelmi keretek között értelmeződtek. Az ukrán nacionalisták emlékezetpolitikai narratívája szerint ők amolyan új kozákokként küzdenek „Putyin cár”, az elnyomó orosz birodalom mai képviselője ellen. Ez a hasonlat „csak” annyiban sántít, hogy a kozákok több különböző szláv népből verbuválódtak, de még más etnikumokkal (pl. tatárokkal és törökökkel) is keveredtek – „Putyin cár” pedig történetesen egy volt kommunista, KGB-s tiszt – s ilyen értelemben épp a cári rendszer felszámolóinak az utódja. Az orosz birodalmi elnyomás ellen küzdő ukrán szabadságharcosok a legfőbb szövetségesüket pedig egy másik, a saját érdekeit nem kevésbé agresszíven érvényesítő birodalomban találták meg – itt elég most talán Koszovó, Irak, Afganisztán és a színes forradalmak, valamint az arab tavasz példáját említenem. Mindeközben az ukrán nacionalisták maguk is brutálisan elnyomják a saját nemzeti kisebbségeiket – a kelet-ukrajnai oroszok mellett a magyarokat, tatárokat, cigányokat, románokat is.
Az ukrán nacionalizmus végső soron nem egy kiforrott emlékezetpolitikában, hanem a nyugati életszínvonal iránti vágyban (ahogy a rendszerváltás körül a magyarok), a többször megtapasztalt orosz agresszióban és nem kis részben a „nyugatos” oligarchák üzleti számításaiban gyökerezik. A felszított nemzeti érzület kárvallottjai ugyanakkor azok a nemzeti kisebbségek (köztük az oroszok mellett most leginkább a kárpátaljai magyarok), akik a saját évszázados sérelmeiket félretéve hősiesen védelmezik az őket elnyomó ukrán nemzetállamot. Az ukrán nacionalisták számára skandalum, hogy Magyarországnak is van egy elképzelése a saját nemzeti érdekeiről, amelyek sajnos kritikus pontokon (pl. az egyelőre pótolhatatlan orosz gáz és kőolaj biztosítása vagy az egész Európa gazdaságát gúzsba kötő háború gyors befejezése) valóban nem esnek egybe az ukránok elképzeléseivel – de például az ukrajnai menekültek széles körű ellátása, a munkaerő ideiglenes lekötése tekintetében nagyjából igen. Az pedig vitán felül álló, univerzális alapvetés, hogy az emberi életet védeni kell, miközben ebben a szörnyű háborúban is naponta százak vagy ezrek vesztik az életüket, nyomorodnak meg vagy mennek tönkre lelkileg és anyagilag. Mi a közös érdek, ha nem az, hogy ennek minél hamarabb vége legyen? (Az ehhez vezető legrövidebb útról persze megint csak megoszlanak a vélemények).
Az 1848/49-es magyar szabadságharc és a jelenlegi ukrán szabadságharc között első ránézésre is találunk hasonlóságokat: egy kisebb nemzet harca az őt évszázadokig elnyomó birodalommal szemben; hősies helytállás; a nyugati közvélemény bátorító lelkesedése; az ilyenkor természetes háborús pszichózis (és propaganda), ami a morál fenntartásának alapfeltétele; kisebbségi (etnikai) problémák és konfliktusok a hátországban; még akár Kossuth és Zelenszkij politikai szerepét és habitusát is fel lehetne vetni, bár tudom, hogy sokak számára ez jelenleg blaszfémia (egy-két évszázad távlatából viszont nem biztos, hogy az lesz).
A sokszor hangoztatott 1956 emlékezetpolitikai értelemben szintén releváns kapcsolódási pont lehet a most megélt ukrán valósághoz, ha figyelembe veszünk pár fontos geopolitikai különbséget. 1. Magyarország geopolitikai értelemben közel sem volt olyan fontos terület a szuezi válságban lekötött akkori Nyugatnak, mint a hatszor akkora és természeti erőforrásokban gazdag, ráadásul Oroszország tőszomszédságában fekvő Ukrajna. 2. ʹ56-nak lényegében nem volt nemzetiségi vetülete. 3. Míg minket a Nyugat a szép szavakon túl szinte teljesen magára hagyott (ez egyébként még az ukránok esetében is bekövetkezhet), addig Ukrajnát jelenleg valóban állhatatosan és hatékonyan segítik pénzzel, hírszerzési paripával és high tech fegyverekkel.
Az emlékezetpolitikai szimbólumok hadiipari csomagolópapírként való felhasználása ugyanakkor azért is veszélyes tendencia, mert elfedi azokat az alapvető nemzeti és nemzetközi érdekeket, amelyek mentén a tárgyalás és a háború befejezése lehetséges volna. 1. Az orosz és az amerikai birodalomépítés lehatárolása egymás legalapvetőbb biztonsági igényeinek figyelembe vételével (beleértve Kínát is). 2. Ukrajna biztonságának garantálása (lásd budapesti memorandum), gazdaságának integrálása a nyugati (és esetleges reintegrálása a keleti) piacok erőterébe. 3. Az európai gazdaság helyreállítása/összeomlásának megállítása, közös haderő, energiadiverzifikáció, stb. Akik szerint ezek teljességgel naiv és idealista elképzelések, gondoljanak arra, hogy a pusztítás nem tarthat örökké, s ha egyszer tárgyalóasztalhoz ülnek a felek, ott – persze az aktuális hadi helyzettel keretezve – ilyen és hasonló szempontok igenis fel fognak merülni. (A másik lehetőség a mindent elpusztító atomháború, amit remélhetőleg senki sem akar).
A tűzszünet és a béketárgyalások után nyílik csak lehetőség – évtizedek kemény munkájával – tisztázni az orosz és az ukrán emlékezetpolitika súlyos és messzire vezető kérdéseit. Ennek nehézségeit mi, magyarok már jól ismerjük a trianoni utódállamokkal való erősen terhelt viszonyaink tekintetében. A szomszédságunkban pedig az ukránok mellett a szerbekre is hasonló kihívások várnak – kérdés például, hogy a koszovói albánokhoz fűződő politikai, gazdasági és kulturális viszonyok tisztázására a fenyegető fegyveres konfliktus előtt vagy után fog-e sor kerülni.
Az biztos, hogy a gazdasági-politikai érdekek és az emlékezetpolitika összemosása (ahol jellemzően az utóbbi fedősztoriként szolgál az előbbinek) nem segíti a helyzet tisztázását. A „nemzeti mitológiák” jótékony ködéből kitekintve tisztább rálátás nyílik a megoldás felé vezető első politikai lépésekre. Az emlékezetpolitika ugyanakkor semmivel sem helyettesíthető kötőanyaga a nemzeti összetartozás és büszkeség kialakulásának – kérdés, hogy ezt az érzületet a politikai vezetők minek rendelik alá: a békének vagy a háborúnak. Sajnos jelenleg az utóbbi tűnik valószínűbbnek.
Hojdák Gergely
Fotó: Mandiner
