Sokáig nem tudtam igazán mit kezdeni 1956-tal. Tanultunk róla az iskolában, néha még városi megemlékezésekre is elmentem, de valahogy az egész olyan személytelen és tankönyvszagú volt. A családomban a rendszerváltás idején még nagyrészt a „politikáról nem beszélünk” elv uralkodott – ki tudja, mit hoz a jövő? Aztán véletlenül megtudtam, hogy tragikus sorsú nagybátyám történetesen épp 1956. október 23-án született…
Amikor a nagymamámnál konkrétan rákérdeztem erre, úgy fröccsent rám az egész esemény, mint amikor a boros palackból kihúzzák a dugót. Nem ünnepi pezsgő volt ez persze, hanem kissé már avas, kesernyés, évtizedek óta a pincében porosodó lőre. A lelkemre mégis úgy hatott, mint a legjobb nemes bor. Végre személyes, családi kötődést éreztem ’56-hoz. Nem a valóságos héroszok, a Tóth Ilonák és Mansfeld Péterek, hanem a „kisemberek” szemszögéből – „békaperspektívából”. De erről majd később.
Nagybátyám 1956. október 23-án éjjel született meg a miskolci megyei kórházban. Aznap már a borsodi megyeszékhelyen is forradalmi mozgolódások voltak. A műszaki egyetemisták már 22-én este megfogalmazták 11 pontos követeléseiket, majd diákparlamentet alakítottak, amihez csatlakoztak a Diósgyőri Gépgyár dolgozói is 21 ponttal (nagymamám szavaival: „a gyáristák”). Ekkor még nem dördültek el az első sortüzek, amelyek később több mint 20 ember halálát okozták, köztük a 13 éves Misley Emeséét is. A fővárosi és a debreceni események hírei villámgyorsan megérkeztek Miskolcra is a vasutasok és ingázók közvetítésével. Mintha egy varázslatos kéz hangolta volna össze az egymástól 100-200 kilométerre szerveződő diák- és munkástanácsok acélos akaratát.
Nagymamám eközben a kórházban vajúdott első gyermekével. Miről is szoktak beszélni az orvosok és a szülésznők egymás közt, amikor világra segítik az újszülöttet? Általában nem arról, mint ebben az esetben, hogy tudniillik a főorvos úr dezertálni készül. „Nagyon veszélyes a helyzet, ebből még bármi lehet. Most kell megpróbálni, ha bejönnek az oroszok, már a legyet sem engedik ki. Anyuka, fiú! Örülni fog a férje!” És másnap reggel a főorvos csomagolni kezdett, majd el is tűnt – szavatartó és realista ember volt, ha nem is túl bátor és kötelességtudó. Hamarosan mások is követték a példáját, a szülészeti osztályon szinte csak a nővérek maradtak.
A miskolci munkások elhatározzák, hogy követeléseiket átadják Nagy Imrének. Földvári Rudolf, a megyei pártbizottság első titkára hajlandó a delegáció élére állni, de a szervezés lassan halad. Nagybátyám még csak néhány órája van a világon, a tejelválasztás nehezen indul meg, a kórházban is tapintható a feszültség. 25-én a sortüzek hírére már mindenki a várható helyi tüntetésekre készül, a Miskolcra vezető utakat nehézfegyverzetű csapatok szállják meg.
Nagy Attila színész elszavalja a Szózatot és a Nemzeti dalt, majd a Belvárosban a Petőfi-szobor megkoszorúzására invitálja az illegálisan gyülekezőket. A Pingyomon állomásozó szovjet katonai alakulat járőrei már lövésre készen állnak, a külvárosban kövekkel dobálják őket. Nagy Attilának és Zombori Sándor alezredesnek még ideig-óráig sikerül lecsillapítani a kedélyeket. A tüntetők egy része Budapestre indul teherautókkal, de elfogják őket. Másnap elszabadul a pokol: sortűz, lincselés, előbb a Zsolcai kapui megyei belügyi főosztály épülete, majd a Zenepalota előtt.
A megyei kórházba özönlenek a sebesültek. Eleinte próbálják őket külön kórtermekbe elhelyezni, egy idő után azonban már csak a falakra aggatott lepedőkkel választják el őket a folyosón. A sebesültek jajgatása keveredik a vajúdó nőkével. Bőrdzsekis, fiatal forradalmárok veszik át az irányítást a kórházban, a sebesült karhatalmistákat gépfegyverrel vigyázzák. Ahogy a városban, úgy a kórházban is egyre nagyobb a káosz. A környező kisebb falvakba kijutni szinte lehetetlen, ahhoz mentő kell. Nagymamám rokonai be tudnak csempészni némi ételt, még friss gyümölcsöt is, „hogy erősödjenek a kismamák”.
A citrom most óriási kincs, ahogy fogynak a kórházi készletek (fertőtlenítő, gyógyszerek), sebösszehúzásra és C-vitamin pótlásra is használják. Nagymamám citroma is körbe-körbe jár. A kórházat a karhatalmisták próbálják visszafoglalni, lövöldözés alakul ki. Végül megérkezik az áhított mentő nagymamámért, hogy hazavigye az újszülöttel együtt – mintha a megváltó jönne. Hazafelé a mentőt az út széléről „meggéppuskázzák”, az utastérben halálos riadalom, személyi sérülés szerencsére nem történt. A közeli ellenőrző ponton azt mondják, a forradalmárok tették, „ezek bármire képesek”. Pár évvel később olvasom a miskolci újságban, hogy az ávósok úton-útfélen terjesztették a rémhírt, hogy a forradalmárok mentőkben csempészik a fegyvereket, ezért különösen résen kell lenni – így több mentővel is történt hasonló.
Nagymamám faluja, bármilyen „kis porfészek” volt is, kivette a maga részét a forradalomból. Pár fiatal tankcsapdákkal és Molotov-koktélokkal próbálta meg feltartóztatni a főváros felé vonuló szovjet tankokat. Le is lőtték őket mind egy szálig. Beszélni nem lehet róluk.
Nagymamámnak a forradalomból csak a káosz és a félelem jutott, egy traumatikus szülésélmény. Ez a „békaperspektíva” – pátosz nélkül. Én azonban minél többször hallgattam meg a történetet, annál inkább érezni kezdtem, hogy a pátoszt és a traumát végső soron nagyon vékony fal választja el egymástól. Mint azok a kórházi lepedők a sebesültek és a vajúdók meg a kismamák között. S nagymamám, aki különben sosem foglalkozott politikával (és másokat is eltanácsolt tőle), végül is az egyik legnagyobb, legmagasztosabb dolgot tette, amire csak a nők képesek: új életet hozott a világra a borzalmak közepette is. Nekem pedig segített abban, hogy megtaláljam az én elveszett, „elfelejtett” ’56-omat.
Hojdák Gergely
