Úgy látszik, az idei ősz az ukrajnai háború eszkalációja és az energiaválság mellett a brit monarchiáról is szól. A monarchiáról, amely II. Erzsébet halála után is köszöni, jól van. A királyság intézménye az uralkodóváltástól függetlenül változatlan népszerűségnek örvend a szigetországban.

A királynő halála és temetése, valamint III. Károly királyi minőségben történő színrelépése nyomán világszerte milliók – elemzők, újságírók, bloggerek és kommentelők – érezték alkalmi kötelességüknek a brit monarchiáról, és általában a királyságról alkotott véleményük közzétételét. Nem volt ez másképp Magyarországon sem, ahol joggal számíthattunk arra, hogy a különféle álláspontok hűen leképezik a végletekig megosztott hazai társadalom fő törésvonalait, így a konzervatív jobboldaliak majd védik, a balliberálisok pedig elavultnak bélyegzik, vagy éppen gyalázzák a monarchia intézményét. Nem így történt: bár a jobboldali portálokon számottevően magasabb volt a brit koronával szimpatizáló, illetve kondoleáló megnyilvánulások aránya, mint a liberális honlapok kommentszekcióiban, a monarchiával szemben kritikus, elítélő, sőt adott esetben kegyeletsértő beírások mindkét oldalon megjelentek.

A brit monarchia intézményével szembeni negatív megnyilvánulások – amelyek többnyire a pénzszórást, az avítt jelleget, vagy (nevetséges módon) a gyarmatosítást olvasták II. Erzsébet fejére – lényegében a kommunista fejtágítók és a proletár irigységkultúra közhelyeit egyesítették, ráadásként ezenkívül még a háttérhatalmi vezető szerep vádpontja is megjelent. (De legalább végre tudjuk, hogyan álcázza magát a háttérhatalom: az erkélyről integet a népnek.) Nemzeti, jobboldali, értékkonzervatív magyar szempontból a brit királyi családról azonban kizárólag a tisztelet hangján szabad és érdemes szólni, több okból is.

1. Kezdjük a történelmi kapcsolatokkal: a „minden angol uralkodó ősanyjaként” tisztelt Skóciai Szent Margit nem volt más, mint a mi Szent Istvánunk unokája, más források szerint unokahúga. Az is jól ismert tény, hogy II. Erzsébet ükanyjának, Rhédey Klaudia erdélyi grófnőnek köszönhetően a királynő származási hátterét illetően az angol és az európai királyi felmenők után a magyar vérvonal volt a legdominánsabb.

2. Ami a jövőt illeti: az érdeklődőbb hírfogyasztók jól tudják, hogy III. Károly – még walesi hercegként – távoli rokona, Kálnoky Tibor gróf társaságában rendszeresen ellátogatott Erdélybe, konkrétan Miklósvárra, a székelyföldi Zalánpatakon pedig maga vett is egy házat. Óriási szerencséje a magyarságnak, hogy az új brit uralkodó nemcsak ismeri az erdélyi magyar valóságot, hanem kifejezetten kedveli a tájat, és személyes kapcsolatokat is ápol az ott élőkkel. Kifejezetten hasznos lenne, ha a hazai hírportálok (különösen a jobboldaliak) a jelenleginél is jóval nagyobb teret szentelnének e kapcsolat bemutatásának.

3. Egy olyan közösség tagjainak a részéről, mint a magyar jobboldali tábor, ahol a Szent Korona megkülönböztetett tiszteletet élvez, nincs helye a monarchiát értelmetlen, fölösleges intézménynek láttató megnyilvánulásoknak. Már csak azért sem, mert nekünk, akik jól látjuk a nemzeti önazonosság elvesztésének, a lopakodó Egyesült Európának a veszélyeit, látnunk kell azt is, hogy a monarchia a brit és angol nemzeti identitás legfőbb tartóoszlopa, amelynek kidöntése pontosan olyan meghasonlást eredményezne ennek a nagy kultúrnemzetnek a részéről, mint amilyentől Magyarországot is folyamatosan féltjük. Ami pedig a királyságot, mint államformát illeti: egy olyan országban, mint a miénk – amelyet történelme során sokkal több kudarc és szenvedés ért a (nép)köztársaságok néhány évtizede, mint a királyság ezer éve alatt – illik minimum árnyaltan közelíteni ehhez a kérdéshez.

Tóta W. Árpád ellenzéki publicista a brit monarchiát úgy jellemezte, mint „egy sajnálatos fekélyt a Nyugat testén”. Aki elmerült már valaha a romkocsmák akolmelegében, és belehallgathatott a törzsvendégkör eszmecseréibe, az jól ismeri ezt a hangot. Ezért nem is a szerző személye az érdekes (sőt kifejezetten szerencsés, hogy egyesek munkásságán demonstrálni lehet a négyévenkénti liberálisverés okát); baj csak akkor van, ha a jobboldali nyilvánosságot is elárasztják a hasonlóan gondolkodó anonymusok. A virágzó brit–magyar viszony ugyanis nemcsak a fentebb leírt szempontok, hanem az ott élő százezer magyar, valamint önmagában a nagyhatalmi kapcsolat miatt is stratégiai érdekünk. A brit királyi család szerepe pedig – függetlenül attól, hogy politikaformáló szerepük alkotmányosan milyen mértékű – e tekintetben (is) megkerülhetetlen.

Kovács Erik