Ha mi, keresztények, konzervatívak, polgári társadalomban gondolkodók nem állunk ki érdekeinket védendő – mely érdekek a normális társadalom visszatértének és fennmaradásának elengedhetetlen feltételei is – akkor megérdemeljük a nekünk szánt sorsot. Azt a sorsot, amelyet a véltnél sokkal életrevalóbb, sokkal szívósabb, már-már az invazív növényekhez és állatokhoz hasonló agresszivitású politikai vonulat kényszerítene ránk. Igen, folyamatosan ezt teszi ez a végső sorban számban törpe, de tőkében, pénzben, a befolyásolás eszközeinek tulajdonlásában igen gazdag és ezek használatában zsír profi kisebbség, miután évszázadok óta átmenti az ehhez szükséges társadalompolitikai technikát. Átmenti és átkereszteli, hogy ismét és ismét el tudja adni a balga világnak, mely nem veszi észre, hogy jakobinus, szabad kőműves, „felvilágosult” francia forradalmár, kommunista, szocialista, fasiszta, marxista, párizsi ’68-as, neoliberális mind ugyanaz. Csak kicsit kell kinyitni a csipát, hogy lássuk: ma Kelet Európában van „nyugat”, s a „legvadabb” épp itt, nálunk, Magyarországon! Hála a Jóistennek, tegyük hozzá. Nyugat-Európában és az Egybesült Államokban meg az igazi kommunizmus dühöng, csak éppen neo-marxizmus a neve titkon és neoliberalizmus nyíltan, a médiájukban, benne a woke, LMBTQ, gender, BLM, stb. szépséges mozgalmakkal. Ma az EU országaiban, az USA-ban tényleg börtön jár, ha nem úgy beszélsz, ahogy a Main stream megköveteli (azaz a Fősodor, melyhez alkalmazkodni kötelező, ha munkát akarsz és nem dutyit).
Anno nyugatra disszidált vagy áthivataloskodott erdélyi földijeim lassan visszatérnek, de csak Magyarországig. Mert azért a mai Románia sem a kisebbség imádat mintaországa. De itt, az anyaországban menedék van. Csend, relatív béke – ha az emberre csak itt-ott emlékeztető gyurcsmányokat nem nézzük – és lehet élni, dolgozni és reménykedni. Mert Magyarország ellenáll. Nem is tudni, hogyan, hisz olyan kicsik vagyunk, mégis sokkal nagyobbak, mint anno Kovács elvtárs szerette volna. Nem mertünk kicsik lenni. Úgy kell nekünk… Mumus lettünk, ha sanda tekintettel mérnek, minta, ha egyenest szemünkbe néznek. S nemcsak az elment magyarjaink, székelyeink jönnek, hanem a nyelvünket nem bíró németek, hollandok, belgák, osztrákok is. Dunántúlon, Nógrádban már teljes falvakat alkotnak, mint, ahogy itt, keleten a sokszor román anyanyelvű erdélyiek vesznek házat, s járnak haza dolgozni, e kicsit faramuci ingázással.
Menedék, mondám imént. De a menedék még nem kész ház. Csak kalyiba. Ahová könnyen benő a gaz, becsap a füst, bever az eső. Behallszik a szomszéd tévéjének, rádiójának a zaja. És az agyunkba szivárog, ha nem vagyunk résen. Mert már iskoláinkban ott van a gender, az LMBTQ, a könyvesboltokban szabadon vehető a durva homo-pornó könyv, a háló csatornáin beözönlik a tudatátformáló filmáradat, ahol mindig a fehér, heteroszexuális férfi a gonosz, a szerelmesek meg inkább egyneműek és gyermekeket nevelnek. Szellemi szivacsnak néznek, és csepegtetik ránk a tébolyt.
Tévedés ne essék. Mindenkinek joga az lenni, ami. Más is akár. De ne ez legyen a kötelező minta. A fősodor. S bizony ezért ki kell állni. Nekünk, akik lassan másként gondolkodóvá leszünk, ha hagyjuk. Hát ne. Álljunk ki az igazunkért, mert ha mi nem, hát ki? Tegyük valódi házzá a menedéket!
Pálmai Tamás
