Na és – mondhatnánk. Ha ősz, hát ősz. Esik az eső, jön a tél, drágul minden, mitől lenne jó a kedvünk? A sártól? A kotutól? Ahogy itt Békésen a ragacsos dágványt nevezik. Dohoghatnánk így, de minek? Előbb leszünk vele? Ha sírunk, rívunk, panaszkodunk, szidunk valakit jobb lesz nekünk, vagy csak a saját lelkünket mérgezzük a sok negatív gondolattal, szóval, ne adj Isten cselekedettel? Cseppet sem.

Akkor mit tegyünk ebben az egyre agyamentebb irányba taszított világban? Hát vegyünk példát mondjuk a Zsil völgyében lakó, azaz igencsak szórványban élő barátainktól, akikkel egyik minapi estén még beszélgettem kicsit hatszemközt. Azt mondja a hölgy – akit az itteniek Lady-nek neveznek – két szippantás és fújtatás között, s közben nevet, hogy: „Há’ azt hiszik ezek – akiket gyűjtőnevükön Nagy Testvérként szoktunk emlegetni – hogy meg tudnak ijeszteni bármivel is? Hát mi túléltük Ceausescut! Nem volt kaja, nem volt villany, benzin, fűtés, tévé. Semmi jó sem volt. De mégis: volt gyertya, volt könyv, beszélgettünk, vastag fonalból ruhafélét kötöttünk, ettük, amit tudtunk, „kreatívak” voltunk. S a Dacia mindennel ment – maximum füstölt piszkosul – ami nem vízből volt. Főztünk pálinkát lekvárból, pityókából, almahéjból, ettük a csontszilánkos „robbantott” csirkeaprólékot, nutriakolbászt, rántott húst kínai löncshúsból. Egyszer a váratlan vendégeket is megetettük abból a háromból, amit az önkiszolgálóban lehetett kapni: száraztészta, vegyes zöldség sós lében és valami piros szósz. Kicsi sóval király lakoma lett belőle. Rossz volt, diktatúra volt, csupa fül volt minden, csupa ármány, és „nemzeti kommunizmus”, hogy legyen kit szidni, hogy ne a kormány s a párt legyen mindenért hibás. De túléltük. Csendben eltemettük szólni merészelő mártírjainkat, hittük, hogy a Jóisten tán kicsit magyar, de főleg székely, mert a házában még nem volt tilos az anyanyelvű szó és faltuk a sorok között olvasható bíztatásokat, igazságokat, csodáltuk a közülünk kiemelkedő szólni merészelőket. Elolvastunk, megvettünk mindent, ami magyarul volt írva, megnéztünk minden színdarabot, énekeltünk este a sötét szobában s forró teát ittunk. Csodálatos volt. Csak azértis volt. Könnyfakasztóan remény volt. Ma minden akkor kiadott könyv, minden megmaradt újságfecni ritkaság. Szinte unikum.

Persze, most, hogy azért kicsit jobb a világ még nekünk is, mint akkor, keservesnek látszik az ide szánt „szebb jövő”. Hisz látjuk, mit kavarnak a nagyhatalmak, látjuk, hogy ismét porszem jelentőségű számukra az egyes emberi lény. De nem adjuk fel! Bár írtanának mindent, ami nemzeti, ami a családdal kapcsolatos, s ami keresztény pláné. De nem! Mi nem hagyjuk magunk! Ha kell összebújunk, ha kell dolgozunk és imádkozunk, s ha úgy kell, hát meg is ragadjuk, ami a kezünkbe kerül. Megmaradunk. S erre próbáljuk nevelni gyermekeinket, unokáinkat is!”

Lady itt megáll. Kell egy kis levegő szuszogáshoz is. Aztán elmosolyodik, Dávidra néz, majd rám. Mosolyog. Ad két cuppanósat, Dávid kezet ad és elindulnak az éjszakába. Amely után szép, napos, színes őszi reggel következik.

Pálmai Tamás