A vészkorszak alatt fenyegetettségben élő zsidóság mentésében – a felekezeti hovatartozás szempontjait meghaladó, egyetemes humánum szép példájaként – kiemelkedő szerepet játszottak a keresztény egyházak és egyes önfeláldozó híveik.¹

Ennek a komplikált – bátorságot, szervezőképességet, jó kapcsolatrendszert és nem utolsósorban találékonyságot feltételező – humanitárius tevékenységnek az egyik legfontosabb fejezete a gyermekmentés volt. Figyelembe véve, hogy a hazai nyilvánosságban főleg a protestáns gyermekmentők (pl. Sztehlo Gábor) tevékenysége kap kiemelt figyelmet – egyébként teljesen megérdemelten –, az alábbiakban a katolikus egyházhoz kötődő, hasonló érdemeket felmutató neves és névtelen segítőkre emlékezünk.

A Szentszéktől a hívekig

Mindenekelőtt érdemes megnézni, katolikus részről egyáltalán milyen keretek között zajlott magának az embermentésnek a folyamata, vagyis mennyire beszélhetünk intézményes, közösségi, illetve személyes kezdeményezésekről. A történészi kutatásokból és a tanúk elmondásaiból az rajzolódik ki, hogy a veszélyeztetett zsidóság mentése több szinten zajlott, s a vatikáni instrukciók éppúgy szerepet játszottak, mint az egyes plébániák és szerzetesi közösségek emberbaráti aktivitása.

Külön ki kell emelnünk egyes papok és szerzetesek szerepét, akik karizmájukkal, elszántságukkal, szervező erejükkel személyesen is óriási szerepet játszottak zsidó honfitársaink megmentésében. Végül, de nem utolsósorban szólni kell azokról a személyekről is – mint például Esterházy Pál herceg, vagy a család grófi ágához tartozó Esterházy János –, akik, bár nem tartoztak sem a papi klérushoz, sem a különféle szerzetesrendekhez, hithű katolikusként, az egyház egyszerű tagjaként, személyes meggyőződésből segítették az üldözött zsidókat.

• A Szentszéket illetően általában Angelo Rotta akkori nunciusnak és titkárának, Gennaro Verolinónak a vészkorszakbeli tevékenységét szokták kiemelni. Alberto Bottari de Castello apostoli nuncius szerint a katolikus egyház magyarországi embermentő tevékenységét sokkal inkább tekinthetjük az egyház közös, szentszéki instrukciók alapján végzett erőfeszítésének, mint személyes kezdeményezések összességének, amelynek köszönhetően – a segítségnyújtás során nélkülözhetetlen diplomatákkal és önkéntesekkel együtt – százhúszezer üldözött életét sikerült megmenteni, összhangban XII. Piusznak a magyarországi zsidóság megmentését sürgető üzenetével.²
• Az embermentésben szerepet játszó hazai egyházi szervezetek (szerzetesrendek, egyesületek) közül ki kell emelnünk a Slachta Margit által létrehozott, Boldog Salkaházi Sára tevékenysége révén is ismert Szociális Testvérek Társaságát, amely a vezetésük alatt álló házakban bújtatta a menekülőket, de említhetnénk a betért katolikusok által alapított, Slachta Margit és Apor Vilmos vezette Magyar Szent Kereszt Egyesületet is, amely fontos szerepet játszott a zsidó származású katolikusok (ön)segítésében.³
• A plébániák elsősorban keresztlevelek kibocsátásával segítették a rászorulókat. Szuromi Szabolcs szerint egyedül a terézvárosi plébánián harmincezer zsidó kérte megkeresztelését a holokauszt idején, 1944-ben az ott megkereszteltek nyolcvanhat százaléka zsidó volt.⁴ Itt kell megjegyeznünk, hogy az előbb említett rendházak és a plébániák között nem húzhatunk világos határvonalat, mivel a rendházak sok esetben plébániaként is működtek. A ferencesek által vezetett Margit körúti plébánián például gyakorlatilag megállás nélkül folyt az irodai munka, még más szerzetesek is oda fordultak a zsidók anyakönyvezési kérelmeivel, miközben a ferences atyák folyamatosan kurzusokat tartottak az áttérésről a sokszor több száz fős csoportoknak.⁵
• Azt, hogy az egyházi intézmények és közösségek mellett maguk a keresztény hívek általánosságban hogyan segítették az üldözött zsidókat, illetve mennyire vonódtak be a mentésekbe, a napjainkra egyre jobban dokumentált egyéni hőstörténetek mellett épp a zsidóüldözésben szerepet játszó politikusi nyilatkozatokból tudhatjuk meg. Szita Szabolcs történész idézi egy Wallenbergről szóló tanulmányában Jaross Andor belügyminiszternek azt a kijelentését, miszerint a Budapesten tartózkodó zsidók létszámát 280 ezer, de ebből százezer keresztény lakásokban, vagy máshol elbújva tartózkodik.⁶
• A szervezés terén kiemelkedő személyiségek – amennyiben az egyházi hierarchia tagjai voltak – értelemszerűen az említett szervezetek tagjaként vették ki részüket a zsidómentésből, akár aktívan, akár erkölcsi-politikai kiállás révén. E nevek sorában említhetjük például a zsidóüldözések ellen határozottan fellépő Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspököt, Pétery József váci püspököt, Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapátot, Kriszten Rafaelt, a Margit körúti ferences rendház főnökét, Ráth Klárát, az Őrangyalház nevű zárda nővérét, a Pestszenterzsébeten tevékenykedő gyermekmentő papot, Regőczi Istvánt, Klinda Pál atyát, a Budakeszi úton működő Boldog Katalin Leányotthon alapítóját,⁷ vagy a már említett Slachta Margitot és Salkaházi Sárát.

Az üldözött zsidók mentésének, illetve istápolásának számos módját ismerjük, a bújtatástól a keresztlevelek kibocsátásán át a védett épületek kialakításáig (ez utóbbi a szentszéki nunciatúra bevett megoldása volt), de a humanitárius segítségnyújtás olyan klasszikus formáit is alkalmazták, mint az élelmiszerek, gyógyszerek, ruhák adományozása. Időnként filmbe illő módszerekkel sikerült csak álcázni a falakon belüli embermentést: Károlyi Bernát ferences apát például hamis dokumentumokkal látta el a kecskeméti rendház helyiségeit bérlő zsidókat, a menekülteket pedig ferences rendruhába öltöztette.

Fiktív örökbefogadás, valós bújtatás

1944. május 14-én megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása. Az elhurcolt zsidók gyermekei szerencsésebb esetben a zsidó árvaházakban, cionista gyermekotthonokban és különböző egyházi intézményekben kaptak menedéket.⁸ A gyermekmentés egyik sajátos módja volt a fiktív örökbefogadás: a kétségbeesett szülők sokszor egy-egy megbízható keresztény asszonyra bízták gyermekeiket, aki aztán a sajátjaiként tudta őket a hatóságok előtt feltüntetni.⁹

Az üldözött gyermekek ellátására már 1944 kora nyarán megkezdődött az adományozás: az egyik legnagyobb pénzösszeget Esterházy Pál herceg ajánlotta fel, aki százezer pengővel – akkori értéken mintegy 167 ezer (!) kiló kenyér árának megfelelő összeggel – támogatta a Szent Vincéről elnevezett irgalmas nővérek gellérthegyi Őrangyalház zárdájában a Keresztény Női Szövetség által elbújtatott másfélszáz zsidó gyermek ellátását.¹⁰

A fővárosi zárdák és kolostorok közül a Slachta Margit irányította Szociális Testvérek Társasága az elsők között fogadott be zsidó üldözötteket, köztük gyermekeket is; mint ismert, a rend egyik vezetőjét, Salkaházi Sárát néhány társával együtt a nyilasok 1944 decemberében meggyilkolták.¹¹ A továbbiakban – saját kiemeléseinkkel kiegészítve – Botos Jánosnak a zsidó gyermekek mentéséről szóló tanulmányából idézzük az érintett rendházakra vonatkozó felsorolást:

„A Szent Vincéről elnevezett irgalmas nővérek nem csak a Nagyboldogasszony utcai zárdában, hanem az óbudai Irgalomházukban (III. ker., San Marco u. 30.) és a Ranolder Intézetben (IX. ker., Thaly Kálmán u. 23.) is óvtak zsidó gyerekeket. A Ferences Mária Misszionárius Nővérek (XII. ker., Miasszonyunk u. 1.) a zárdába befogadott 120 kiskorú ellátását saját élelmiszerjegyeik felhasználásával biztosították. A marista szerzetesek a Champagnat Intézet falai között mintegy 100 üldözött gyermeknek nyújtottak védelmet (Tomasovszky 1999).¹² Az Isteni Szeretet Lányai zárdájából (XII. ker., Farkasvölgyi u. 12–14.) az ott bújtatott másfélszáz zsidó gyereket a Gestapo elhurcolta és közülük hatvankettőt a pesti Duna-parton meggyilkolt. A rend másik házában is (IX. ker., Knézich u. 3–13.) a bújtatottakat a nyilasok felfedezték és elhurcolták az óvó falak közül. Az angolkisasszonyok a rend Váci utcai és zugligeti zárdájában együttesen 100 gyermeket bújtattak. A Központi Szeminárium V. ker., Prohászka (ma: Papnövelde) u. 7. számú épülete pincéjében 80 iskoláskorúnak adtak menedéket. A szalézi szerzetesek az óbudai (III. ker., Kiscelli u. 79.) épületükben 40 gyermeket rejtegettek, akik közül sajnos a nyilasok tizenhármat elhurcoltak és tizenkettőt kivégeztek. Szerencsésebbek voltak azok a gyermekek, akik közül 60 a Szűz Mária Társaságnál (VI. ker., Vörösmarty u. 34/A.), több száz az újpesti karmelita nővéreknél (Maglódi út 125.) és a Szent Szív-zárdában (XIV. ker., Ajtósi Dürer sor 21.), valamint az utóbbi kötelékébe tartozó Sophianum Intézetben (VIII. ker., Mikszáth Kálmán tér 1.) lelt menedéket. Az Isteni Megváltó Leányaihoz tartozó Collegium Marianumban (VIII. ker., Horánszky u. 17.) 100 zsidó kislányt rejtegettek, a Jó Pásztor Egyházközségben (VIII. ker., Kálvária tér 22.) 112 leányt, akik valamennyien sértetlenül élték túl az üldöztetés hónapjait.”¹³

A szerzetesrendek mellett egyénileg is sokan kivették részüket a gyermekek megmentéséből. Csak néhány konkrét példa: F. Liptay Károly jezsuita szerzetes a saját szobájában bújtatott zsidó családokat és gyermekeket, Nyéki Kálmán budapesti teológiai tanár pedig a szeminárium pincéjében rejtegetett hónapokon át közel hetven kiskorút. Mindenképp meg kell még említenünk a fentebb már nevesített Regőczi Istvánt, aki szervezett módon, ám gyakorlatilag egyedül végezte misszióját. A már fiatal korától árva gyermekekkel foglalkozó pap – aki később többször is megjárta a kommunisták börtönét, a rendszerváltás után pedig Vác díszpolgára lett, és megkapta a Parma fidei – A hit pajzsa díjat – már háborús körülmények között kezdte meg a gyermekmentést. Tizenöt árvát gyűjtött össze, akiknek a romokból épített fel menedékházat, majd a nyilas uralom alatt több zsidó családot is megmentett a pusztulástól.

Az eddigi példák a katolikus egyháznak csak a fővárosi tevékenységét mutatják be, az embermentés azonban vidéken is zajlott. Budapesten kívül alighanem a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának védelme alatt álló pannonhalmi bencés apátság volt a háború alatti humanitárius tevékenység legjelentősebb helyszíne. Az épületegyüttesben, ahol fiatal leventéket, bujkáló zsidókat és szökött katonákat is befogadtak, közel nyolcszáz fő, köztük több mint négyszáz gyermek kapott ellátást és menedéket, miközben Kelemen Krizosztom főapátot a Gestapo és a nyilasok egyaránt zaklatták – eredménytelenül.¹⁴ Ahogy Budapesten, úgy vidéken is sokan akadtak, akik „saját hatáskörben”, személyesen kockáztatták életüket és szabadságukat a gyermekek megmentése érdekében. Volt, aki kiállása miatt maga is üldözötté vált, mint például Püspök Pál szekszárdi káplán, aki 1944-ben számos zsidó család életét mentette meg, míg végül októberben letartóztatták és Pécsre internálták.

Amikor a háború alatti gyermekmentés neves – és szerencsére szélesebb körben is egyre inkább ismert – alakjairól beszélünk, érdemes egyúttal az éppen Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról monográfiát író, a Szociális Testvérek Társaságához tartozó nővér, Móna Ilona szavait is figyelembe venni, aki a hétköznapi ember – ápolónő, bádogos, csendőr, festőművész, földbirtokos, gyári munkás, házfelügyelő – hősiességére hívja fel a figyelmet, azokra, akik életük kockáztatása mellett is fontosnak tartották, hogy eleget tegyenek keresztényi kötelességüknek.¹⁵ Erőfeszítéseik értékét aligha csökkenti az a szomorú tény, hogy számos megmentett gyermeknek a háború után sem értek véget a megpróbáltatásai: nekik, bár a közvetlen veszélyek elmúltak a fejük fölül, árván vagy félárván, bentlakásos intézményekben kellett folytatniuk az életüket.

Kovács Erik

1 Becslések szerint a civileken kívül ötszáz katolikus és református pap kockáztatta zsidó honfitársainkért az életét. Ld. Laik Eszter: Embermentés a vészkorszakban. Irodalmi Jelen, 2014. november 11. https://www.irodalmijelen.hu/2014-nov-11-0919/embermentes-veszkorszakban

2 Agonás Szonja: Zsidómentő katolikusok a holokauszt idején. Magyar Kurír, 2014. november 7. https://ujember.hu/zsidomento-katolikusok-a-holokauszt-idejen/

3 Erdő Péter bíboros előadása alapján. Ld. Agonás: I.m.

4 Uo.

5 Kálmán Peregrim OFM előadása alapján. Ld. Agonás: I.m.

6 Bangó Jenő–Biernaczky Szilárd (szerk.): A „szélhámos”. Egy olasz embermentő és társai a vészkorszak idején. Giorgo Perlasca emlékiratai. Budapest: Mundus Novus, 2012. Hivatkozás: Szita Szabolcs: Raoul Wallenberg embermentő akciója Budapesten. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2013/3. https://forumszemle.eu/2013/07/25/szita-szabolcs-raoul-wallenberg-embermento-akcioja-budapesten/

7 Agonás: I.m.

8 Bányai Viktória – Frojimovics Kinga – Gombocz Eszter (szerk.): A Vészkorszak árvái: a magyarországi zsidó árvaházak és gyermekotthonok emlékezete. Budapest: NÜB, 2020

9 Gaal György előadása alapján. Ld. Laik: I.m.

10 Karsai László: Esterházy Pál és a holokauszt 1944-ben Magyarországon. In: Lütgenau, Stefan August (szerk.): Esterházy Pál 1901–1989. Az utolsó herceg a szélsőségek évszázadában. Budapest: Balassi Kiadó, 2008. Hivatkozás: Botos János: Keresztények és cionisták az üldözött zsidó gyerekek megmentéséért. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2013/3. https://forumszemle.eu/2013/07/25/botos-janos-keresztenyek-es-cionistak-az-uldozott-zsido-gyerekek-megmenteseert/

11 Botos: I.m.

12 Tomasovszky Orsolya (1999): A marista testvérek embermentő tevékenysége. Holocaust füzetek 13., 51–66.

13 Botos: I.m.

14 Szita Szabolcs: Halálerőd (A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez 1944-45). Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1989

15 Laik: I.m.

Nyitókép: XII. Piusz pápa háborúellenes beszéde Rómában 1943. október 15-én. Szerzői jogok: AP