Cikkünk első részében az extrém magas gyermekvállalást kitüntetéssel és magas pénzösszeggel jutalmazó orosz kezdeményezés volt a téma. Ezúttal a háromgyermekes modellt támogató Kína új családpolitikájáról írunk. Mint említettük, a két szuperhatalom szinte egy időben jelentette be a maga népesedéspolitikai újításait.
Következmények és korrekciók
Oroszországtól eltérően Kínában a gyermekvállalási kedv jelenlegi alakulása jelentős részben a mesterséges állami beavatkozás eredménye. (Azért csak jelentős részben, mert a termékenységi ráta csökkenése, mint még kitérünk rá, már az egykepolitika bevezetése előtt megkezdődött.) Közös ugyanakkor a két szuperhatalom esetében az, hogy az utóbbi évtizedekben egyaránt a gyermekvállalási attitűdökre vezethető vissza a termékenység elégtelen, reprodukciós értékhatár alatti szintje.
A népszaporulat-csökkentés szükségessége a hetvenes években merült fel a Kínai Kommunista Párt részéről. A higiénia és a közegészségügy javulása, az éhínségek megszűnése ugyanis növelte a gyermekszületések számát, aminek következtében megjelent a túlnépesedéstől – konkrétan az életszínvonal-eséstől, a túlterhelt oktatástól, valamint a természeti erőforrások károsításától – való félelem. Peking 1980-ban léptette életbe a restriktív népesedéspolitikát, a gyermeklétszám családonkénti maximalizálása azonban nem volt általános érvényű: számos vidéki térségben vállalhattak a szülők egynél több gyermeket, és az etnikai kisebbségek sem estek a törvény hatálya alá.
Kínában a termékenységi ráta csökkenése, mint említettük, már jóval az egykepolitika bevezetése előtt megkezdődött. A teljes termékenységi arányszám – előzetes növekedést követően – a hatvanas évek közepén tetőzött, méghozzá igen magas értéken (6,4), amit gyors csökkenés követett. 1980-ban ez az érték már csak 2,6 volt, a reprodukciós határértéket viszont csupán egy évtizeddel később érte el. A termékenység aztán a kilencvenes évek közepétől egészen napjainkig beállt egy teljesen egyenletes, 1,6–1,7 közötti szintre. Ezek az értékek visszaigazolják a kínai egykepolitika fent említett szelektív jellegét, hiszen annak általános érvényesítése esetén 1 körül mozgott volna. Figyelemre méltó továbbá, hogy ezek az értékek lényegesen magasabbak a legfejlettebb, ám a gyermekvállalást nem korlátozó távol-keleti országokénál (Japán, Dél-Korea). Ez a relatíve alacsony, ám évtizedeken át kiegyensúlyozott kínai termékenységi ráta csak az utolsó két évben zuhant le jelentős mértékben (1,3–1,2), valószínűleg a koronavírus-járványhoz kapcsolódó általános bizonytalanság eredményeként, ahogy ezt számos más országban is tapasztalhattuk.
Az egykepolitika tehát nem csak a népességet tartotta az akkor nemkívánatosnak tartott másfélmilliárdos létszám alatt, hanem a termékenységet is tartósan a reprodukciós szint alá vitte. Az államvezetés azonban 1980-ban még nem kalkulálhatott a gyermekvállalási hajlandóság későbbi esésének, mint globális jelenségnek a begyűrűzésével, vagyis azzal, hogy a szülőképes korú népesség már kényszerítő politika híján sem akar elegendő számú utódot vállalni. (A felmérések alapján a fiatal kínai párok főleg a gyermeknevelési és megélhetési költségekkel magyarázzák a gyermekvállalással kapcsolatos aggályaikat, ez a megközelítésmód azonban korántsem csak ázsiai jelenség.) Az előrejelzések szerint az 1,4 milliárdos lakosság létszáma mostanában tetőzik majd (a termékenység trendszerű csökkenését csak később követi a létszámesés), míg 2050-re 1,25 millióra, 2100-ra pedig 600 millióra csökken.
A létszámmutatók alakulásánál is komolyabb problémát jelentenek azonban a társadalom összetételét érintő következmények, mindenekelőtt az elöregedés, amelynek legismertebb velejárója a munkaképesek arányának csökkenése, valamint a 4-2-1 néven ismert jelenség, amely a nagyszülők és leszármazottaik létszámára, vagyis a családok generációnkénti megfeleződésére utal. Mivel Kínában az idős családtagok eltartása hagyományosan a leszármazottak feladata, egy átlagos fiatalnak ma négy nagyszülőről, adott esetben pedig akár hat felmenőről is gondoskodnia kell, ami folyamatos túlmunkát, vagy az idősek kényszerű elhanyagolását eredményezi, nem beszélve arról, hogy a falvakból távoli városokba költözött fiatalok részéről a fizikai kapcsolattartás lehetősége is megszűnik.
Az egykepolitika másik lényeges, szintén demográfiai vonatkozású következményét a nemek arányának felborulása jelentette. A kínai társadalomban hagyományosan a fiúgyermekeket preferálják, leány elsőszülött esetén pedig a szülőknek már nem volt több lehetőségük a „kompenzációra”, így a várandós nők – az ultrahangos előrejelzések ismeretében – tömegesen vetették el a lánymagzataikat. Becslések szerint az így elvégzett abortuszok következményeként ma 35 millióval több fiatal férfi él Kínában, mint nő, ami értelemszerűen ugyanennyi egyedülállót is jelent, komoly piacot biztosítva például a prostitúciónak.
Érthető tehát, hogy a népesedési előrejelzések és a járulékos társadalmi következmények ismeretében Peking végül az egykepolitika fokozatos kivezetése mellett döntött. Az államvezetés – azzal, hogy időközben betiltotta a magzat nemének felfedését a leendő szülők számára – már korábban is igyekezett megakadályozni a nemi preferenciák alapján elvégeztetett abortuszokat. Az enyhítési politika következő lépéseként lehetővé tették a második gyermek vállalását azoknak, ahol mindkét szülő, majd a két szülő valamelyike egyke volt, ami egyúttal a 4-2-1 probléma feloldását is célozta. 2015-ben aztán általánosságban is eltörölték az „egy család, egy gyermek” elvét, 2021 óta pedig már három gyermeket is engedélyeznek a szülőknek. A folyamat felgyorsításában vélhetően az utolsó két esztendő aggasztóan alacsony születési számai is közrejátszottak.
A gyermekszám-korlátozások feloldása csak az egyike a termékenységjavító intézkedéseknek. Tavaly a hatóságok már hosszabb szülési szabadságot adtak a gyermekes családok számára, sőt a harmadik gyermek születése után járó többletpénzt is bevezették. A legutóbbi hírek szerint az állam immár lakhatási, oktatási, biztosítási és adózási kedvezményekkel kívánja ösztönözni a gyermekvállalást, miközben helyi kormányzatokat a gyermekgondozási szolgáltatások javítására és családbarát munkahelyek kialakítására biztatják. Kiemelt szerepet játszik a termékenységjavító intézkedések lebonyolításában a Kínai Családtervező Szövetség, amelyet éppen 1980-ban, az egykepolitika indulásakor hozott létre a Kínai Kommunista Párt. A szövetségnek a jövőben a hagyományos értékek népszerűsítése, a gyermekvállalási kedv ösztönzése, valamint az abortuszok számának csökkentése lesz a feladata. Utóbbi esetben, mint mondják, nem a terhesség-megszakítás teljes betiltása, hanem a női termékenység javítása a cél, ugyanis a többszöri abortusz a nő terméketlenségéhez vezethet.
Oldani a magányunkat
Cikkünk előző részében már feltettük a kérdést, hogy a kínai és orosz családtámogatási döntések vajon milyen tanulságokat hordozhatnak az 1981 óta fogyatkozó Magyarország számára. Mindenekelőtt látnunk kell, hogy GDP-arányosan a hazai családpolitikai kiadások világszinten is a legmagasabbak közé tartoznak, vagyis a szándékok tekintetében már aligha van okunk tanulni bárkitől – legfeljebb a máshol bevált, de itthon még nem alkalmazott módszerek (esetleges) átvételében, illetve új, innovatív családtámogatási megoldások alkalmazásában adódhat még lehetőség a fejlődésre.
Ugyanakkor a hazai jobboldali hírportálok kommentszekcióiban egyértelműen pozitív fogadtatásra talált Kína szigorúbb abortuszpolitikája, még akkor is, ha e mögött, mint említettük, népesedéspolitikai és nem etikai megfontolások állnak. Ugyanakkor a távol-keleti óriás családpolitikájának épp ez az az eleme, amely biztosan nem gyakorol majd hatást az itteni helyzetre. A globálisan igen jól szervezett abortuszünneplő hálózatok, a hazai és nyugati mainstream média rendkívül agresszív életellenes elkötelezettsége, valamint magyar társadalom tiltásellenessége (vagyis közvetett abortuszpártisága) miatt a Fidesz-kormány aligha bolygatja majd meg ezt a kényes, balliberális részről árgus szemmel követett témát. S ha a karnyújtásnyira lévő Lengyelország nem jelent pozitív példát hazánk számára, aligha várható, hogy a távoli Kínára hivatkozva történjen bármilyen elmozdulás.
Ha van mégis valamilyen tanulság, amit Kína új keletű családpolitikája láttán levonhatunk, akkor az a következő három dolog lehet.
- Bár a világban zajló diskurzusokat a hatvanas évek óta áthatja a túlnépesedés, a „population bomb” miatti félelem, a valóságban mindinkább előtérbe kerülnek majd az ezzel ellentétes előjelű folyamatokra, különösen az elöregedésre adott reflexiók.
- Az emberi természet alapjait érintő társadalommérnöki projekteknek mindig lehetnek olyan váratlan mellékhatásai, amelyek végül teljes újratervezésre késztetik az ötletgazdákat, különösen a demográfia területén.
- Magyarország, amelynek családpolitikai erőfeszítéseit néhány éve még oly gyanakodva figyelték a nyugati világban, e téren (is) egyre kevésbé magányos.
A harmadik pontban leírtak kapcsán látnunk kell azt is, hogy bár más EU-tagállamokban (pl. Franciaország, Svédország) szintén léteznek nagyvonalú, esetenként kifejezetten kreatív és problémaorientált megoldásokkal operáló családtámogatási formák, a családpolitikai célokat ma már mind jobban átszövik az LMBTQ-szempontok. A nyugaton konzervatív mumusként bemutatott Magyarországnak kifejezetten kedvező, ha a jó értelemben vett családpolitika nemzetközi, sőt nagyhatalmi megerősítést kap.
Csepeli Kálmán