Az elmúlt napokban szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön voltam. A megpillantott hirdetésnek és Jutka húgom gyorsaságának köszönhetően az a szerencse ért, hogy megnézhettem az István, a király helyi grandiózus előadását. Óriási kíváncsiság bujkált bennem: mit tudnak kezdeni a székelyek ezzel a témával és mindezt hogyan, miféle művészi színvonalon oldják meg? Időben indultunk, hisz 400 autó, közel 3000 ember logisztikája már problémát jelenthetett volna. De félelmem megalapozatlannak bizonyult. Mind a kezdéskor, mind a végén profi módon dolgoztak a rend őrei meg az önkéntes segítők. A tömeg mozgatása, az emberek fegyelme a csíksomlyói rendet és békét idézte. A Sepsi Aréna maga, úgy kívül, mint belül méltó helyszíne volt az eseménynek. Még a büfé előtti kígyózó sor is pillanatok alatt tűnt el az ügyes kiszolgálóknak hála. A mellékhelyiségek ragyogtak a tisztaságtól.
Az előadás maga összességében méltó volt a témához. Végig érződött a menedzser, a szervezők, a rendező, a koreográfus, a kar- és zenekarvezető, a zenekar, a kórus, az örökmozgó fiatal tömeg, a jelmeztervező, a sminkesek, a fodrászok, a szabók, de az összes „háttérember” maximális igyekezete is, hogy minden a lehető legmagasabb hőfokon és színvonalon valósuljon meg. Még a szereplők jó hallásáról is gondoskodtak, hála Albert Éva doktornőnek.
Igen, a szereplők. Nem mondom el, melyik szereposztásban láttam az előadást, hadd maradjon az az én titkom. De azt éreztem, hogy a fantasztikus alázat, a több napos, bentalvós, matracos, szendvicses felkészülés meghozta a várt gyümölcsöt, ideálist megközelítőre érlelte az előadást. Alig észrevehető volt a néhány mellé intonálás, amit az „elkövetők” azonnal korrigáltak is. De ez egy ilyen mega-produkcióba teljesen belefér, főleg, ha tudjuk, hogy a szereplők milyen nagy szórásból lettek összeverbuválva, és hogy alapképzettségük is igen eklektikus volt. Ám a hit, az akarat, a már emlegetett alázat mindent überelt. Le a kalappal előttük! Minden kiemelés nélkül, mindegyikük előtt! Amit letettek az asztalra, az kiemelkedő volt. Még a csíkiak is azt mondták, hogy jó a szentgyörgyiek előadása. Ami nagy szó…
A téma maga volt, amitől kicsit féltem még. A székelység Koppányra hajazó habitusa. A legnagyobb tapsot a koppányos csúcsjelenet kapta. Egyrészt, mert nagyszerű volt, másrészt mert visszaigazolta azt, amit elébb állítottam. Az előadás vége azonban rácáfolt előzetes aggályaimra. A közönség vette a lapot. Éreztette a szimpátiát, de értette a lényeget: Szent István nélkül ma nem beszélhetnénk minderről. Emberileg sírt a lelkünk Koppányért, Rékáért, nem szerettük Saroltot keménységéért, túlzónak éreztük az egyház kéréseit, de megértettük az akkori idők szavát. S éppen ezért tudtuk lelkünk legmélyén, hogy a legnagyobb emberi áldozatot épp István hozta. Látszólag az akkori népével szemben, mégis, messze előre tekintve és látva nemzete évezredes jövője érdekében tett mindent. Épp Surján László feszegette e témát minap, tőle idézek: „A magyarok már Géza fejedelem előtt is találkoztak a kereszténységgel, tehát Szent István nem valami hipp-hopp hirtelenséggel hajtotta keresztvíz alá konok pogány népét. Három komoly veszélyt kellett elkerülnie. Az egyik, ha nem foglalkozik vallási kérdésekkel, a nép pogány marad, vagy csak nagyon lassan terjed az új tanítás, és a keresztény szomszédok számára az ország missziós terület (meghódítandó térséget) jelentett. Megmaradhat-e új hazájában a maroknyi magyar? A másik veszély, ha elébe megy a dolgoknak: a német-római császártól kér térítőket, s ezzel mintegy alá is veti magát a császárnak. A harmadik hiba az lett volna, ha ez Bizánc felé történik. Szent István ezt a veszély-trigonometriai feladatot sikeresen oldotta meg. (…) Az eredmény közismert: annyi balszerencse közt, oly sok viszály után mégis itt vagyunk. Élünk.”
De Surján László továbblép és parhuzamot von a mával: „Ha Szent István körülnézne a mai világban, nemcsak a Haza megcsonkított testét látná, hanem egy új veszély-trigonometriai feladatot is felismerne. (…) A mai veszély-háromszög egyik oldala az újkori pogányság: Európa vallástalansága. Az európai kultúra összeomlása. A másik, nyugatról fergeteges gyorsasággal terjedő métely: a papság, – beleértve a püspököket – is korszerűsítésnek, egy új reformációnak vélt hitújító dühe. (Svájc, Németország) A harmadik veszély a világszerte erősödő, nyílt és véres egyházüldözés. (…) Szent István üzen nekünk, akik ebben az emberileg megoldhatatlan helyzetben élünk. Ő is hasonló csapdában érezte magát, de megtalálta a menekülő utat: felismerve, hogy nem tudja megoldani a trónutódlás gondját, a jövőnket Szűz Máriának, Isten Anyjának a kezébe helyezte.”
Visszatérve az előadásra, be kell vallanom, hogy a vége megríkatott. Ehhez a két himnuszos befejezéshez nemcsak a művészeti ág kellett, hanem a politikai is. Ritkán szoktuk megtenni, de most köszönjük meg nekik, a politikusainknak is, hogy mindez megtörténhetett.
Jó volt tehát otthon lenni, feltöltődni. Jó volt Békésre hazaérni is. Jó volt látni a tele templomokat. Magyarországon már ürülnek, sajnos. Jó volt látni a tele vendéglőket. Igen, így igaz. Az emberek ide nem a mértéktelen evésért, ivásért mennek, hanem együtt lenni. Ez is erőt ad, a kultúránkhoz tartozik. Mint ahogy jó volt Csíkszentdomokoson épp délben, a még kézi harangozás idején bemenni abba templomba, ahol 1984-ben összeadtak és elmondani egy Úrangyalát mindannyiunkért. Hogy Isten minket úgy segéljen, ahogy megérdemeljük. S egy kicsit jobban is…„Ne múljon el nap, hogy Egyházunkért, az üldözöttért, a szétesőért és a híveitől elhagyottért ne fohászkodnánk!” – mondta Surján László. Értsünk ebben is egyet vele. Mert eleink választottak. Tartsuk ezt tiszteletben.
Pálmai Tamás
