Ó, Szent István, dicsértessél,
menny és földön tiszteltessél!

A magyarok már Géza fejedelem előtt is találkoztak a kereszténységgel, tehát Szent István nem valami hipp-hopp hirtelenséggel hajtotta keresztvíz alá „konok pogány népét”. Egy évezred távlatából könnyebben átláthatjuk az akkori helyzetet. Három komoly veszélyt kellett elkerülnie.

Az egyik, ha nem foglalkozik vallási kérdésekkel, hagyja, hogy a meglévő kolostorok térítsenek, ha tudnak. Ekkor a nép pogány marad, vagy csak nagyon lassan terjed az új tanítás, és a keresztény szomszédok számára az ország missziós terület, ami persze már akkor is meghódítandó térséget jelentett. Megmaradhat-e új hazájában a maroknyi magyar?

A másik veszély, ha elébe megy a dolgoknak: a német-római császártól kér térítőket, s ezzel mintegy alá is veti magát a császárnak. A harmadik hiba az lett volna, ha ez Bizánc felé történik.

Szent István ezt a veszély-trigonometriai feladatot sikeresen oldotta meg. Még az egyházszakadás előtt voltunk, nem volt akadálya, hogy a görög és a római rítus egyaránt jelen legyen. Nem kellett felszámolni a létező görög kolostorokat. Nyugathoz pedig a Rómához fordulással és a bajor dinasztikus kapcsolatokkal kötődött, megteremtve ezzel a német-római császársággal szemben az egyensúlyt.

Az eredmény közismert: annyi balszerencse közt, oly sok viszály után mégis itt vagyunk. Élünk.

Ha Szent István körülnézne a mai világban, nemcsak a Haza megcsonkított testét látná, hanem egy új veszély-trigonometriai feladatot is felismerne. Olyan veszélyekről van szó, ami az ő korában a biztos pontot, magát az Egyházat fenyegetik.

A mai veszély-háromszög egyik oldala az újkori pogányság: Európa vallástalansága. Az európai kultúra összeomlása. Véletlen-e, hogy a szekularizációval párhuzamosan szorult vissza Európában a görög, majd a latin műveltség?

A másik, nyugatról fergeteges gyorsasággal terjedő métely: a papság, – beleértve a püspököket – is korszerűsítésnek, egy új reformációnak vélt hitújító dühe. A szinódusra készülő svájci katolikus püspökök konferenciája szerint az Egyház álláspontja a nőknek az egyházon és a társadalmon belüli helyzetéről lenéző és kizáró. Az Egyház szerintük tagadja a nők egyenjogúságát, és kirekeszti az LGBTQ identitásúakat. Az újítók a keresztségre helyezik a hangsúlyt, s a klerikalizmust szidva úgy fogalmaznak, hogy ezáltal sok ember ki van zárva az egyház életének teljességéből, pedig a megkeresztelteknek szerintük királyi, papi és prófétai méltósága van. A német egyházban kiállnak az egynemű párok házassága mellett, és semmibe veszik a Rómából jövő figyelmeztetéseket. A Luther által megindított reformáció vallási fellendülést hozott egy elpogányosodott Európában, a mostani magát a pogányságot emelné be az egyház tanításába.

A harmadik veszély a világszerte erősödő, nyílt és véres egyházüldözés. Fájdalmas látni, hogy a szinte heti gyakorisággal érkező, újabb és újabb papok meggyilkolásáról vagy a hívek tömeges lemészárlásáról szóló hírek alig érik el a világsajtó ingerküszöbét. Európa nem szembesül a ténnyel: a római időknél is erőteljesebb egyházüldözés zajlik. A három veszély közül egyébként ez az egyedüli pozitív: a mártírok erősítik az Egyházat.

Van, aki úgy fogalmaz: az egyházszakadás jogilag még nem, de ténylegesen már bekövetkezett. Hogy megállítható-e ez a bomlási folyamat 2023. októberéig, amikor a szinódus összeül, nem tudom. De Szent István üzen nekünk, akik ebben az emberileg megoldhatatlan helyzetben élünk. Ő is hasonló csapdában érezte magát, de megtalálta a menekülő utat: felismerve, hogy nem tudja megoldani a trónutódlás gondját, a jövőnket Szűz Máriának, Isten Anyjának a kezébe helyzete. Mária az Egyház anyja is, tehát a teendő világos: Ne múljon el nap, hogy Egyházunkért, az üldözöttért, a szétesőért és a híveitől elhagyottért ne fohászkodnánk!

Surján László