A zárvány valójában testidegen anyag. A vasat például rideggé, hajlíthatatlanná, teszi. A napokban egy különleges, társadalmi fajtáját fedezhettük fel nagy családommal. Éves egyeztetés után összejött négy nap, amikor 9 fő, és egyetlen este, amikor mindannyian, azaz 11 fő együtt lehettünk. Hogy szabin legyünk és nyaraljunk is, nem itthon, hanem olyan városban voltunk, amelynek fő nevezetessége az Európában egyedülálló természetes tőzegmedres meleg vízű tava. Magyarország egyik első számú turisztikai célpontja volna.
Ám mi sajnos méltatlannak bizonyultunk rá, mert magyar, értelmiségi, kisgyermekes családnak találtattunk a megmérettetésnél és nem a várt, mondjuk alsó középosztálybeli, idősebb, lehetőleg külföldi, minden mirelitet „echte ungarisch” csettintéssel jó pénzért elfogyasztó mintavendégnek. Pedig a valóságban a három csillag is sokacskának bizonyult a szállodában, mint ahogy a gyerekbarátnak hirdetett üdülési jogos 8 fölötti osztályzat is. Érkezéskor lefagyott számítógép. Hosszú, morgó sor. Majd elromlott garázskapu zárt állapotban. Veszekedő emberek, a megérkező szerelő a sorban elől álló fiammal közölte fülünk hallatára, hogy ő egy f…kalap. Majd ezt aztán letagadta a recepció vezetőnél, aki szerint a dolog el sem hangzott, a szerelő az ő barátja, az rendes ember. Ergo mi nem, mi hazudunk. De azért egy autóra elengedte a parkolási díjat. Különben is megtanulhatnánk viselkedni, ha bezzeg fizetnénk éjszakánként 35.000 Ft-ot, és nem üdülési joggal jönnénk ide, akkor megbecsülnénk ezt a helyet: „Nem kötelező ide jönni, menjenek inkább kempingbe.” Húha! Ám lehet, mégis volt igaza, hisz a sátorban nem történik meg az, hogy a négyágyas szobában a kanapé nem kinyitható, ezért a félig már alvó kisgyerekekkel nem kell szobát cserélni este 9 tájékán, illetve a másik fiamnak a legkisebb unokámmal nem kell ugyancsak más szobát kérnie az elviselhetetlen csatornaszag miatt, ami a megbuherált lefolyóból áradt. Vagy a takarító néni nem vasárnap délután kettőkor robban be az épp elaltatott kicsik közé nagy harsányan, hogy vinné a szemetet.
Donup kalma hayret – mondanám, ha török volnék, azaz megdöbbenésemet fejezném ki mindezen, ám szegény magyarként csak elgondolkodom. Előző este, mikor mind együtt voltunk, egy kerthelyiségbe ültünk be. Hangulatosnak tűnt. A felszolgáló – mint kiderült, tulaj – vicces volt. Nevettünk is. Aztán az egyéves unokának olyan kényszeredetten adta ki az egyetlen gyermekszéket. Kaptunk innivalót, étlapot és aztán ötven percig felénk sem jött. Menyem pelenkázóasztalt keresett és azt a választ kapta, hogy olyan nincs, ide nyugdíjasok járnak, főként külföldiek, toljon össze két széket, különben is hangosak a bejárat előtt a gyerekek, futkorásznak. Erre én kértem meg, hogy akkor talán vegye fel a kajarendelést, mert éhesek, lassan álmosak is, és bőgés lesz a vége. A válasz: várjunk sorunkra, még három asztal van előttünk. Végül megkaptuk a mirelit gombát, brokkolit, a sületlen, íztelen halat, a szó szerint szénné sült kacsát. Megettük, kifizettem, ő közben beszólt nekünk, hogy tanuljunk meg gyermeket nevelni, s mikor ezt a fiaim szóvá tették, utunkra bocsátott: nem muszáj ide jönni, és azért olyan a világ, mert mi ilyenek vagyunk.
Aki ismer, tudja, hogy konzervatív vagyok. A kormány családpolitikáját kimondottan szeretem. Ezért gondolom, hogy csak egy véletlen társadalmi zárványba nyúltunk éppen bele épp ott és épp akkor. Hogy arra a településre nem ez jellemző. Hogy hazánkra nem ez jellemző. Hogy igenis kellenek a magyar sokgyermekes családok, még akkor is, ha csóró erdélyi származásúak, és ha csóró alföldiként honosodtak meg a szűk hazán belül, és ha – bocsánat, de ezt most ki kell mondanom – a családban az egy fő felnőttre eső diplomák száma több, mint egy. Olyan élethű a szabadsága alatt randalírozó, bunkó orvos, jogász, közgazdász, pszichológus, tanár, egyetemista. Pedig mi még a meleg víznek sem mondjuk, hogy hé!
Vagy mi lennénk a zárvány? Mert, ha igen, akkor bizony le kell vonni a konzekvenciát.
Pálmai Tamás