Előző cikkünkben a hazai Oroszország-képet, annak változását és a változás okait tárgyaltuk, különös tekintettel a magyar jobboldalra. Legalább ilyen érdekes azonban a magyarországi Ukrajna-kép alakulása is, amelyet a jelek szerint a háború kevésbé, a kárpátaljai magyarok helyzete viszont annál inkább befolyásolt.

Amikor korábban Oroszországról írtunk, már említettük a Medián áprilisi közvélemény-kutatását, amely pártpreferenciák szerint mérte a két szóban forgó országgal kapcsolatos lakossági attitűdöket, méghozzá egy százas skálán, ahol a nulla a nagyon rossz véleményt, a 100 pedig a teljes elfogadottságot jelentette. Az alábbiakban most egy táblázatban is megmutatjuk ezeket az értékeket.

1. táblázat: Oroszország és Ukrajna támogatottsága egy 0–100-as skálán

	Oroszország	Ukrajna
Fidesz-szavazók	43	24
Baloldali szavazók	15	48

Saját szerkesztés. Forrás: Medián, 2022

Mielőtt közelebbről is megnéznénk, miről beszélnek ezek az adatok, jegyezzük meg, hogy a Medián négy évvel ezelőtt már elvégzett egy hasonló kutatást, így a két felmérést egymással összevetve már mérhető lenne a háború okozta attitűdváltozás – csakhogy a 2018-as adatfelvétel még nem tartalmazta az Ukrajnára vonatkozó kérdést, így jelen cikk esetében az összehasonlítást nem tudjuk elvégezni. A táblázati adatokból kiolvasható következtetések levonása előtt azt is fontos tisztáznunk, hogy – mivel a nulla pont a teljesen negatív megítélést jelenti – az 50 pontos értéket a teljes semlegesség jeleként kell értékelnünk.

A mátrixból tehát a következőket olvashatjuk ki:

• A Fidesz-táborban mintegy kétszer annyi pontot kapott Oroszország, mint Ukrajna.
• A baloldalon nagyobb a két ország megítélése közötti különbség, mint a Fidesz-szavazók körében, ami az ellenzéki szavazók kifejezetten rossz Oroszország-képéből adódik.
• A két nagy szavazói tömb között egyfajta fordított szimmetria észlelhető, vagyis pont annyival elfogadóbb a Fidesz-tábor Oroszországgal Ukrajnához képest, mint amennyire a baloldal elfogadóbb Ukrajnával Oroszország viszonylatában.

Annak ellenére, hogy a háború előtt nem volt szokásban az Ukrajnára vonatkozó lakossági vélemények mérése, nagyjából világos képet alkothatunk az egykori szovjet tagállam rendszerváltástól napjainkig terjedő megítéléséről, mivel a kárpátaljai magyarság aktuális helyzete nagyban befolyásolta az országról alkotott képet. Ezen a ponton persze érdemes leszögeznünk, hogy a magyar kisebbségi kérdés (sajnos) különbözőképpen befolyásolja a két nagy szavazói tömb véleményét, hiszen jól tudjuk, hogy az elszakított magyarokhoz való viszonyulás sokkal inkább tekinthető törésvonalnak, mint konszenzus tárgyának az egyes választói csoportok között. (Különösen igaz ez a kétezres évekre vonatkozóan, amikor választást és népszavazást lehetett nyerni a kisebbségi magyarok elleni uszítással.)

Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajnára a Magyarország és Oroszország közötti pufferzónaként tekintett a mindenkori budapesti vezetés. Ezzel szemben a közvélemény lényegében a maffiavilággal és cigarettacsempészettel kapcsolta össze a fiatal államot, amely – eltérően a legtöbb szomszédunktól – egy távoli, egzotikus, vadkeleti világot jelenített meg. Ami a kárpátaljai magyarság illeti, ők a Kárpát-medencei valóságot ismerő honfitársaink számára egy kis létszámú, szegénységtől sújtott, de jogaiban (legalábbis a többi nemzetrészhez viszonyítva) kevésbé korlátozott közösségként jelentek meg, ahol a legnagyobb kisebbségügyi problémát a Vereckei-hágón felállított emlékmű időnkénti lefestése jelentette – ami igazán csekélység volt az erdélyi zászlóhasználati tilalmakhoz, a szlovákiai nyelvtörvényhez vagy a vajdasági magyarverésekhez képest. A kárpátaljai magyarság helyzete elsősorban az Antall-kormány által megkötött, a magyar jobboldalt élesen megosztó alapszerződés miatt került az érdeklődés fókuszába, de az ezzel kapcsolatos viták nem Ukrajnáról, hanem a nemzetpolitika elvi kérdéseiről szóltak. Összességében azt mondhatjuk, hogy az anyaországi közfigyelem vonatkozásában a kárpátaljai magyarok a jóval népesebb (és általában jóval inkább elnyomott) erdélyi, felvidéki és délvidéki magyarság árnyékában éltek.

Ukrajna tehát egészen a 2014-es Majdan téri zavargásokig kívül esett a hazai közvélemény érdeklődésén. Janukovics elűzése azonban már szimbólumértékű eseménnyé vált, méghozzá elsősorban a magyar jobboldalon, ugyanis a történteket nagyon sokan az agresszív nyugati befolyásszerzés riasztó mementójaként értékelték, amely egy erőszakos budapesti hatalomváltási kísérlet számára is lehetséges mintaként szolgálhat. A közösségi médiában főleg a 2018-as magyarországi választásokat követő, kitartó ellenzéki tüntetéseket jellemezték úgy a jobboldalon, hogy annak célja egy „budapesti Majdan” kirobbantása.

Ahhoz azonban, hogy Ukrajna a magyarországi közvélemény részéről egyértelműen negatív megítélés alá essen, a kárpátaljai magyarság ügyének is előtérbe kellett kerülnie. Miközben a 2012-es, rendkívül toleráns ukrán nyelvtörvény már tíz százalékos helyi lakossági arány felett is hivatalossá tette az adott kisebbség nyelvét, a Janukovics utáni ukrán vezetők kisebbségpolitikáját – Porosenko és Zelenszkij elnököket egyaránt beleértve – a nyelvi homogenizációra való törekvés és a nacionalista közbeszéd jellemezte. A 2017-es oktatási törvény már ennek szellemében született, az új, 2019-es nyelvtörvény pedig – amely hivatalosan tavaly januárban lépett hatályba – a magánéletet és az egyházi szertartásokat leszámítva mindenhol kötelezővé tette az ukrán nyelv használatát, az államigazgatástól a kultúrán át az internetig.

Innentől kezdve Ukrajna a magyarországi társadalom szemében – legalábbis a társadalomnak azt a részét tekintve, amely számára fontos az elszakított magyarok helyzete (ez lényegében a jobboldali szavazótábornak felel meg) – ugyanazt a „megtisztelő” státust élvezte, mint korábban az Iliescu- és Nastase-féle Románia, vagy a Meciar vezette Szlovákia. Ukrajna „problémás államként” történő beazonosítását a magyar diplomácia megnyilvánulásai is elősegítették, hiszen, mint ismert, Magyarország a nyelvtörvényre hivatkozva folyamatosan blokkolta Ukrajna NATO-tagjelölti státusát.

Ebben a lélektani állapotban következett be az orosz–ukrán háború, amikor is a kijevi vezetés, és személyesen maga Zelenszkij elnök szabályosan kipécézte magának Budapestet, kritikával, rágalmakkal és gyalázkodásokkal támadva a humanitárius segítségnyújtás terén Európa élvonalában teljesítő magyar kormányt. Valószínű, hogy az ukrán vezetésnek a többi ország (mindenekelőtt a németek) irányában tanúsított követelőző és bíráló hangneme sem kerülte el a hírolvasó magyarok figyelmét, így aztán szinte magától értetődőnek is tekinthető, hogy Zelenszkij végül a zsinórban negyedik győzelmét ünneplő Orbán Viktor viccelődésének céltáblája lett – a hallgatóságnak is vidám perceket szerezve.

Nagyjából tehát ez lenne – hogy visszatérjünk az említett Medián-felméréshez – a jobboldali szavazók részéről Ukrajnának adott 24 pont előtörténete. Bár a baloldali szavazók kétszer akkora szimpátiaindexe figyelemre méltó különbség, mint látjuk, ez sem elég ahhoz, hogy Ukrajna a pozitív tartományba, vagyis 50 pont fölé kerüljön. Ennek oka pedig minden bizonnyal a példátlanul intoleráns kisebbségpolitika, amelynek jelentőségétől – úgy tűnik – egy bizonyos határon túl már a baloldali szavazók sem tudnak maradéktalanul eltekinteni.

Bár látszólag paradoxonnak tűnik, Magyarország ebben a feszült helyzetben eddig 830 ezer ukrajnai menekültet fogadott be – ami lakosságarányosan olyan, mintha az Egyesült Államok négy hónap alatt közel 30 millió mexikóinak adna otthont –, miközben a magyar állam és a nagy hazai humanitárius szervezetek által Ukrajna különféle régióiba eljuttatott segélyszállítmányok értéke és mennyisége történelmi rekordokat döntött. Ráadásul, ellentétben más közép-európai országokkal – például az Ukrajna legfőbb szövetségesének tekinthető Lengyelországgal –, nálunk sem tiltakozások, sem konfliktusok nem kísérték a hatalmas létszámú menekülttömeg megjelenését.

Amikor a BBC-ben egy állítólagos ukrán menekült nő hosszan ecsetelte a magyarországi lakosság ukránellenességét, a nyugati mainstream média szintet lépett: már nem csak egy kormányt, hanem egy nemzetet ültetett a vádlottak padjára. Ezzel szemben viszont a tények azt mutatják, hogy az alacsony szimpátiaindex, valamint a bajban lévőknek nyújtott gyakorlati segítség mértéke nem feltétlenül jár együtt, legalábbis Magyarországon nem.

A hazánkat ért külföldi bírálatokat és rágalmakat is ez utóbbi ténynek a tükrében kell megítélni.

Kovács Erik