Az előzőkben emlegettem a témát, de nem gondoltam, hogy a csodasor folytatódik. Eljött ugyanis a már valóban sokat emlegetett 45-ös érettségi találkozó ideje. Előző este be kellett látnom: bánom, hogy a következő nap már a Mikóba kell mennem. Annyira izgalmas volt készülni, csevegni napi rendszerességgel, fotókat küldeni, olyan komoly dolgokat megvitatni, mint az öltözék, az étel és italsor, vagy legyen-e fotós, ki legyen a pót oszi? De az idő az alapvetően atom metronóm. Kegyetlen és megállíthatatlan. Most azonban jót hozott. Az egymásra ismerés, az ölelések, a csak derűs arcok sora már jelezte a nem szokványos történések kezdetét. Az osziórán elmondottak őszintesége, a sok nevetés, a fotózások nyájterelést megszégyenítő „gyorsasága”, az ezt kísérő beszólások a temetők komorságát is elviselhetővé tették, s a kopjafa mellett már a hideg sör járt az eszünkben. Nem beszéltem félre, mikor azt mondtam, hogy jó a csapatunk. Sokan eljöttek, de persze, lehettünk volna többen is. Hiányoztak a hiányzók. Pedig a repülők is mind leszálltak időben és egy férjecske híján mindenki teljesen fel is gyógyult. Valóban használt a közös ima.

Bikfalván pedig megvolt minden. Az ideális hely, a minden kívánságot teljesítő Robi, a rengeteg és finom kaja, a jó italok. De legfőképpen mi. A közösségünk. Egy olyan ritka kincse zagyva és híg korunknak, amely egyre inkább felbecsülhetetlen értéket képvisel. Pedig semmi rendkívülit nem tettünk. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, énekeltünk táncoltunk, fotót, videót néztünk. Mindent egy kicsit. De bárki bárkivel került kapcsolatba, akár együtt voltunk, akár váltakozó „frakciófelállásban”, mindig volt miről beszélni, mindig talált a szó. Akár volt osztálytárs, akár annak párja volt a partner. Egyszerűen összeértünk. Olyanná lettünk, mint a nemesedő bor. Az idő most nekünk dolgozott, s ugyancsak ő fog gondoskodni arról, hogy mielőtt megtörnénk vagy megecetesednénk egy szép emléket keltő névvé legyünk a közös kopjafán. De hadd idézzek néhány reakciót!

Ibivel beszélgetünk: „Ahogy telik az idő, úgy tanuljuk meg egyre inkább becsülni egymást és az együvé tartozás generálta együttlétet.” Olgi, már Pestről: „Hála Istennek mi is szerencsésen megérkeztünk, mindenkinek köszönet ezekért a felejthetetlen pillanatokért. Millió puszi és ölelés az összetartó XII C osztálynak!

Áronka, otthonról: „Tamási alapmondatát bővítve: azért is vagyunk a világon, hogy valahová, valakikhez tartozzunk. Mindannyiótoknak köszönet érte!” Lúcia Németország felé: „Egy szuper jó és harmonikus csapat vagyunk és szerencsénkre párjaink ezt megduplázták! Ez sem természetes. Nagyszerű társaság lettünk így. Hálás köszönet az ittenieknek, hogy lehetővé és kellemesé tették ezt a szép találkozást. Az eszem azt súgja, hogy húszas éveimben járok. A testem meg azt, hogy: ja, csak szeretnéd! De amíg az eszünk megvan, addig nincs semmi gond.”

Walter, a dévaj: „Jut eszembe: ha valakinek kedve támadt éjszakai romantikus helytelenkedésre a fűben, vegye elé a kistükröt, mert rengeteg a kullancs idén. Vagy egyúttal mutassa meg a plébános úrnak, aki egyúttal elmondhatja, mennyi a penitencia, habár erre is járna valami nyugdíjas kedvezmény!”

Jó volt tehát. Nagyon jó. Mert igaz emberekből gyúrt igazi csapatmunka volt Zsuzsi vezérrel az élen.

Végül, bár nem túl megszokott, de álljon itt ugyanaz, mint a múltkor, örök mementóként: „Talán, ha egyszer az országunk, a nemzetünk, a világunk dolgában is legalább egy miatyánknyi ideig egyek tudnánk lenni mi, emberek, másképp alakulnának dolgaink. A jó eszközeként csodákat tudnánk tenni.”