A férfiellenesség kora

A feminizmus, transzmozgalom, genderfluiditás stb. bűvöletében élő mai nyugati társadalmak esetében nem kérdés, hogy valami nagyon félrement a férfiasság megélése terén. Persze ugyanez elmondható a nőiség, avagy általában a nemiség egészséges megéléséről is, mégsem véletlen, hogy igazi mainstream szitokszavakká (amit a kultúra és a média ezer felületen közvetít felénk) a „mérgező férfiasság” és a „patriarchális” társadalmi berendezkedés váltak. Legutóbb például az egykori hollywoodi sztárpár, Johnny Depp és Amber Heard milliók által követett pere irányította rá a figyelmet a „nemi sztereotípiákkal” való azonosulás nehézségeire. Jellemző, hogy a botrányos sztárperről szóló elemzések többsége nem két lelkileg sérült, normális párkapcsolatra képtelen személy kusza viszonyait boncolgatta, hanem struktúrákat igyekezett megragadni: az egyik oldalon a férfiasság (és valódi tehetség) győzelmét a túlhajtott feminizmus fölött, a másik oldalon pedig a feminizmus kudarcát a „patriarchális mélystruktúrákkal” szemben. Személyes viszonyok helyett társadalmi struktúrákban gondolkodás – ez a legjobb indikátora annak, hogy a saját egyéniség, illetve a vele szorosan összefüggő nemi identitás megélésével manapság komoly problémák vannak.

„Ezek a mai fiatalok azt se tudják, fiúk-e vagy lányok. Bezzeg a régi, igazi férfiak!” – így szól az egyik közkeletű vélekedés. De vajon melyik korban éltek ezek az igazi férfiak? A 19. századi irodalom kutatójaként tisztában vagyok vele, hogy a romantikus regények, a lovagi férfiideál a valóságban (értsd: társadalmi kontextusba helyezve) már ekkor is ezer sebből vérzett. A zord, kérlelhetetlen, sőt nem ritkán kegyetlen apa zsánerfigurája nemcsak a kor liberális propagandájában fordul elő tucatszám (ennek egyik legismertebb példája Baradlay Kazimir A kőszívű ember fiaiban), hanem a fennmaradt neveléselméleti munkákban és életrajzi visszaemlékezésekben is. Csodálkoznék, ha a konzervatív nevelés mai hívei kritikátlanul követnék például Sándor Móric, a híres „ördöglovas” édesapjának sajátos nevelési módszereit, amelyek a maguk korában valószínűleg nem is voltak annyira kirívóak: „A házat egy zárt folyosó kötötte össze a közeli Várszínházzal, ahová Vince [Sándor Móric apja – a szerk.] minden este ellátogatott. Gyermekeinek ilyenkor meg kellett kérniük őt, hogy vigye őket magával a színházba, de ő mindig nemet mondott. A kis Móric egy este megunta a felesleges párbeszédet, és »elfelejtette« megkérni apját. Vince dühbe gurult, erre Móric csak annyit felelt: »Az örökös könyörgést nem szeretem.« Ezután minden estéjét büntetésben töltötte.”

Ha a 19. században nem is, a 20. utolsó harmadának ikonikus filmszínészeiben (Alain Delontól Jean Paul Belmondóig, Marlon Brandótól Al Pacinóig és Robert de Niróig) azért mindenki megtalálhatja a maga férfiideáljait. Bevallom, édesapám szemüvegén keresztül hozzám is ez a férfikép áll a legközelebb, de a valóságban szerzett tapasztalataim azért itt is némi óvatosságra intenek. Ezek a filmek jellemzően nem családalapítóként ábrázolják a hősöket – sőt mintha a karakterek lényegéhez tartozna az elköteleződésre való képtelenség, a munkamániás vagy épp bohém életforma. Nem véletlen, hogy a legtöbb ilyen filmben nyomozókkal és bűnözőkkel, titkosügynökökkel és maffiózókkal találkozunk, melyek nem azok a tipikusan családbarát foglalkozások. Egyik kedvenc filmem, a Szemtől szemben ábrázolja is ezt a problémát: a megszállott nyomozónak épp a sokadik házassága esik szét, a szintén megszállott bűnöző pedig szó nélkül hátrahagyja gyönyörű és ragaszkodó barátnőjét egy leszámolás kedvéért. Bizony, a kulisszák mögé tekintve könnyen lehet, hogy hőseinkben idült alkoholistákat, az állandó cigarettázástól kihullott fogú, széthulló családjukban sérült gyermekként viselkedő kiégett férfiakat látnánk.

A fenti példákból is látszik: nem olyan könnyű a társadalmi valóság próbáját kiálló, történelmileg hiteles férfiideálokat találni. Zsánerfigurák helyett (mellett) talán érdemes a kulturálisan legmélyebb mintáinkhoz, az archetípusokhoz fordulni, melyeket a rítusok, a népmesék és a vallások örökítettek tovább évezredeken át. Sorozatunk első részében Richard Rohr A férfi útja című könyvét vizsgáljuk meg tüzetesebben, amely épp ezekkel a mintákkal foglalkozik – elsősorban, de nem kizárólag a keresztény hagyomány összefüggésében.

A hiányzó apák

Rohr egy német családi gyökerű amerikai ferences szerzetes, akit a szülei nagyon fiatalon bentlakásos egyházi iskolába adtak, ami komoly lelki traumát okozott számára. Ezt akkor kezdte el feldolgozni, amikor fiatal káplánként előbb egy matriarchális berendezkedésű indián törzsnél, később pedig – akarata ellenére – egy bentlakásos egyházi gimnáziumban teljesített szolgálatot. A fiúk mindkét esetben amolyan pótapaként tekintettek rá – éppen úgy, ahogy gyermek kollégistaként ő is állandóan apapótlékokat keresett maga körül.

A személyes érintettségén túl a ferences lelkiségben és a jungi pszichológia alapos tanulmányozásában gyökerezik Rohrnak az archetipikus férfi minták iránti érdeklődése. „Jung abból indul ki, hogy az ember saját legmélyebb valójának megismerése iránti vágya összefügg az Isten megismerése iránti vággyal.” A keresztény teológia nem véletlenül hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus a saját férfi identitásán keresztül ismerte az Atyát – akiből viszont a kor fogalmai szerint nemcsak apai (igazságosság), hanem anyai (irgalmas szeretet) tulajdonságokat is láthatóvá tett.

A jungi pszichológia egyik alapfogalma éppen az animus és az anima: azok a lélekrészek, amelyek a szexuális neveltetésünkkel ellentétes tulajdonságokat, viselkedésmintákat és motivációkat hordozzák – férfiak esetében például a gyöngédséget, az érzelmek őszinte kifejezését, a szerető gondoskodást. Jézus tehát ezeket a tulajdonságokat az Atyában mind megtalálta – de a saját féri identitásán keresztül találta meg, és nem önmagukban.

Ezzel kapcsolatban Rohr, aki a világ számos országában tartott előadásokat és lelkigyakorlatokat Latin-Amerikától Ázsiáig, a hiányzó apa globális méreteket öltő tapasztalatára hívja fel a figyelmet. Az ipari forradalom óta, amikor is a férfiak többsége a fiaival közösen végzett mezei munkát a családtól elszigetelt ipari vagy hivatali munkára cserélte, megszakadt a kölcsönös elismerésen (beavatáson) alapuló apa-fiú kapcsolat folytonossága. Emiatt az édesanyák szoknyája mellett felnövő férfiak gyakran egész életükben a különböző apapótlékok (nagyvállalati, egyetemi vagy épp egyházi hierarchia, rosszabb esetben alkohol, kábítószer és különböző bűnbandák) révén elérhető elismerésért küzdenek. És ennek előképei már az evangéliumokban is megtalálhatóak.

„Egy másik szombaton bement a zsinagógába és tanított. Volt ott egy ember, akinek a jobb keze el volt sorvadva. Az írástudók és a farizeusok figyelték, vajon gyógyít-e szombaton, hogy legyen alapjuk vádat emelni ellene. De ő belelátott gondolataikba, ezért így szólt az elsorvadt kezű emberhez: »Állj fel és gyere ide középre!« Az felállt és odament. Jézus odafordult hozzájuk: »Kérdem tőletek, szabad szombaton jót, vagy rosszat tenni, életet menteni, vagy pusztulni hagyni?« Ezzel végignézett rajtuk, aztán így szólt az emberhez: »Nyújtsd ki a kezedet!« Az szót fogadott és meggyógyult a keze. Az írástudók és a farizeusok esztelen haragra gerjedtek, és egymás közt elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek Jézussal.” (Lk 6,6-11).

Ebben az evangéliumi történetben Rohr atya egy „sorvadó” férfitársaságot azonosít, amelybe üstökösként robban be egy ellenállhatatlan erőt és hatalmat mutató igazi férfi: Jézus. Rohr egész pontosan így értelmezi az evangéliumi szakaszt: „A nyomorék a gyenge férfi. Róla azt mondja az Írás, ő ott volt a zsinagógában. Egyszerűen csak ott van. Funkciója nincs, semmit sem kezdeményez. Nem ő lép Jézushoz, nem kér tőle semmit. Jézus szólítja meg őt. Számos más bibliai történetben maguk az emberek jönnek kérésükkel Jézushoz. Itt Jézus a cselekvő fél. Majdhogynem neki kell rávenni a férfit, hogy az engedje magát meggyógyítani: »Kelj fel, és állj elő!« Mindamellett a férfi passzivitása ellenére is engedelmeskedik: amit Jézus parancsol, megteszi. Ám nem szól egy árva szót sem; nem csak béna, a száján is lakat van. A csodatétel után nem mond köszönetet, nem is szalad el, hogy a vele történteket elhíresztelje, mint ahogy az a legtöbb más csodálatos gyógyulási esetben történik. Ő a passzív férfi, nem cselekszik, mindig csak reagál. Nem kelt bennünk olyan benyomást, mint az a férfi, aki kezébe veszi életét, vagy bármiféle célja van. Ő az igen nagyszámú férfinak, ha ugyan nem a férfiak többségének prototípusa. (…) Vedd el tőlük a pénzt, a szexet és a hatalmat – s a legtöbb férfinak ezen a földön nincs többé miért élnie. Képtelenek arra, hogy eldöntsék, miként s miért élnek, s hogy kik akarnak lenni valójában. Ez az egyik oka annak, miért van manapság oly kevés férfispiritualitás, s miért találunk oly kevés határozott férfijellemet. A legtöbb férfi képtelen arra, hogy belülről értse meg s ösztönözze magát. Külső ösztönzésre van szükségük, valami olyasmire, ami gerjeszti, dicséri, támogatja, biztosítja őket, mielőtt valamire vállalkoznának. Ez ellentéte annak, amit én »spirituális személyiségnek« nevezek.” Azután ott vannak a farizeusok és az írástudók, akik „komolyan veszik vallásukat, mégis megpróbálják akadályozni azt, hogy valóságos, az egész életet megváltoztató találkozás jöjjön létre Isten és ember között. Jézus jelképezi az életet, a szabadságot, valami teljesen újat.” Ezek a férfiak „a saját gondolati váraik és elveik foglyai, képtelenek arra, hogy a hátuk mögött hagyják végre önnön ideológiájukat. (…) Nem önállóan lépnek fel, hanem klikkben. Az uralkodó vallási álláspontot képviselik, úgy gondolkodnak, ahogy »gondolkodik az ember.« (…)

S végül ott van a férfi Jézus: „E mindössze öt versben megtudjuk róla, hogy megy, tanít, felismer és elébe megy a vádaskodásnak, anélkül azonban, hogy pánikba esne. (…) Jézus minden indulat nélkül a szemébe néz ezeknek az embereknek. (…) Jézus rendelkezik belső autoritással, egyfajta »félelemnélküliséggel«. Ő tudja, hogy mit akar. Ő maga az, aki konfrontálódik hallgatóságával. (…) Jézus nem mentegetőzik, nem magyarázkodik, ő szól – s az megtörténik. Nem vár tapsra, szemmel láthatóan nincs szüksége elismerésre. Elviseli, hogy azok szövetkezzenek. Képes szenvedni anélkül, hogy sértve érezné magát.”

Rohr konklúziója, hogy a férfiaknak a „teremtésben való részvételük érdekében” kell az erejüket és a hatalmukat mozgósítaniuk – máskülönben terméketlen vagy egyenesen pusztító tevékenységekre fogják.

A férfi felszabadulás útja

Rohr atya teológiájának középpontjában tehát a férfi Jézus áll, aki nem androgün, hanem a saját nemi identitásán keresztül ismeri az Atyát, aki egyszerre igazságos, cselekvő és képes az irgalmas szeretet gyakorlására. Ez utóbbira (görögül eleos) az ószövetségi héberben két kifejezés is van. A hesed jelentése szívjóság, ha emberre mondják; ha Istenre, akkor pedig önmagához való hűség a szeretetben és az adott ígéret teljesítésében. Jézus ennek a nevében parancsol a betegeknek, és űzi ki a templomi kufárokat – ez a szó inkább maszkulin, atyai. Nem úgy a rahamin, amely az anyaméh (rehem) többes száma, így azt a mélyreható, semmi máshoz nem hasonlítható kötődést, különleges és feltétlen szeretetkapcsolatot jelenti, mely anya és magzata között áll fenn. Ez az a szeretet, mellyel a tékozló fiú apja várja vissza kisebbik gyermekét (miközben a nagyobbiktól sem fordul el), és ami miatt Mária anyai szíve a kereszt alatt csaknem megszakad. Ezek a tulajdonságok mind megtalálhatók abban az isteni személyben (és magában Jézusban is), akit a Fiú Atyának, sőt „apukájának” (abba) szólít.

Rohr szerint a modern férfi érzelmi felszabadulásának útja először is ennek a hűséges és gondoskodó szeretetnek a megtapasztalásán keresztül vezet, aminek evangéliumi prototípusa János apostol, a „szeretett tanítvány”, akit különleges érzelmi kapcsolat fűzött Jézushoz. Kultúránk férfiképéről sokat elárul, hogy az efféle szabad érzelemnyilvánítást sokan rögtön homoszexuálisnak tekintik – pedig férfiúi gyengédség nélkül aligha képzelhető el jó házastársi, baráti vagy épp apa-fiú (mester-tanítvány) kapcsolat. A férfi csak akkor lehet önmaga, ha meg tud szabadulni azoktól a rá nehezedő szülői és társadalmi elvárásoktól, amelyek hamis eszményképeket, életellenes ideológiákat szolgálnak.

Az evangélium sajátos iróniája, hogy a Jánosnál – már csak koránál fogva is – jóval férfiasabbnak tűnő Péter apostol (a keresztény közösség első vezetője Jézus feltámadása után) rögtön megtagadja mesterét, amikor egy egyszerű szolgálólány (!) a főpap házának udvarán Jézus tanítványaként azonosítja. Mindeközben az „érzékeny” János végig a szenvedő Jézus közelében marad, ott áll a kereszt alatt is Máriával, sőt később ő gondoskodik róla.

Ez a „jánosi stádium” ugyanakkor Rohr szerint nem a férfi útjának végpontja, hanem csak egy fontos állomása, amit egy egészségesen fejlődő fiú kamaszként, fiatal férfiként él át. „Csodálatos dolog az, ha tizennyolc éves fiúk körbeülnek, gitároznak, dalokat énekelve Jézusról és más szentekről. Ám ha huszonnyolc éves korukban még mindig ezt teszik, s még mindig arra várnak, hogy más mondja meg nekik, mit tegyenek – nos, akkor már nem vagyok olyan biztos benne, hogy ez a legnagyobb bölcsesség.”

A következő állomás a „vad férfié”, akiről Rohr szerint csak hasonlatok képében lehet beszélni, mivel lényege a nyelven túliban, az intuícióban és az ösztönösségben rejlik. Evangéliumi példának Keresztelő Jánost hozza fel, aki kiment a pusztába, teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül, sáska és vadméz volt az eledele, így készítve elő a megváltás nagy művét. Szimbolikusan nézve a történetet az sem véletlen, hogy éppen egy asszony (pontosabban kettő) kedvéért vették e vad férfi fejét. A Saloméhoz és édesanyjához hasonló „fekete nők” minden kor világi hatalommal bíró férfitársaságai közelében megtalálhatók, szinte vadásznak az igazságban tántoríthatatlan, valódi férfiakra, kihasználva jellemtelen társaik gyengeségeit. A vad férfiak csak látszólag magányos farkasok, akik valami elvont igazságért küzdenek (Heródes is ezt érezhette a Keresztelővel szemben). Valójában ők a tágabb család, a társadalom szolidáris működéséért vállalnak felelősséget, segítve az egészséges női erőt, ami a családi boldogságot, a kisközösségek harmóniáját építi – a kettő egymás nélkül nem állhat meg. A mai férfiak általában csak negyven, ötven, hatvan éves koruk körül fedezik fel magukban ezt a vad és zabolátlan erőt (ha egyáltalán), miután már megtanultak elköteleződni és gondoskodni másokról.

Végül, az utolsó életszakasz a nagyapáé, aki „az idő, az elmélkedés, az ima és a tapasztalatok összjátékán” – de mindenekelőtt a saját veszteségein – keresztül a birtokába jutott az élet és a halál megkülönböztetése képességének, s újra megtalálta magában a kisfiú ősképét. Ő már megküzdötte mindazt, ami a fiatalok és a középkorúak idejét folyton leköti, ezért ő az, akinek a közelében egyszerűen jó lenni. Ő már érti a kereszténység legnagyobb misztériumát, a Szentháromságot is. Hogy a férfi útja végső soron az Atya és a Fiú kölcsönös sebezhetőségén alapul, amelyből új élet fakad. A hagyományos társadalmakban ezért az idősebb férfiak végzik az ifjak törzsi beavatását is, amely a szülőktől való elszakadással, a hagyományok teljes körű átadásával és fizikai-lelki megpróbáltatásokkal is jár, felkészítve az ifjút a férfi élettel járó későbbi nehézségek elviselésére. Egy beavatott férfi nem menekül el a harc, a konfliktusok elől, képes komoly nélkülözéseket vállalni a családjáért és a népéért, ami stabilitást ad a házasságoknak és a társadalomnak is.

A férfiak újbóli önmagukra találása tehát semmiképpen sem a nők vagy a társadalom alapegysége, a család ellen irányul – sőt épp ez a feltétele annak, hogy azok megfelelően tudjanak működni. Egy apák (és nagyapák) nélküli társadalom viszont éppen ezt a pótolhatatlan férfi kapcsolatrendszert szakítja szét, olyan fiakat hagyva hátra, akik egész életükben csak „könyörögnek a férfiklub ajtaja előtt”, mivel nincsen, aki bevezesse őket. Csodálkozhatunk-e rajta, hogy így ők sem fogják tudni beavatni a következő generációkat a férfi lét valódi természetébe?

Hojdák Gergely