Gyerekkoromban Áldozócsütörtöknek mondták, és azt képzeltem, hogy az elsőáldozások napja.

A Mennybemenetel az Olajfák hegyének bethániai oldalán történt (Lk 24, 50). Az itt álló templomot a hagyomány szerint Szent Ilona emeltette, nyilván egy régebbinek helyén. A régiek tudni vélték, hogy Jézus pontosan honnan emelkedett a mennybe. Erről a franciskánus Kiss István szemtanúként így írt 1767-ben: A kápolna ajtaján bémenvén, jobbra az ajtótul az Úr Jézus Krisztusnak lábanyoma vagyon a kemény kősziklába, mint valami puha viaszba. Mert innét csudálatosan tanítványainak láttára a mennybe fölmenvén, mind a két lábainak nyomait a kősziklán hagyta örök emlékezetül, hogy tiszteltessenek a világtól. Midőn mennybe fölméne, éjszak és napnyugat között volt arccal fordulva, amint az ő bal lábának nyoma nyilván jelenti. Az jobb lábának nyomát az törökök a Salamon templomában vitték és ott oly nagy tiszteletben tartják, hogy nagyobb épségben vagyon, mint a keresztényeknél, mivel ezek a nagy buzgóság miatt sok darabocskákat már kitördöstek belőle. De most teljességgel nem szabad, éppen meg nem engedik a törökök…

Olvasom mindezt Bálint Sándor Karácsony, Húsvét, Pünkösd című munkájában, amelyből még azt is megtudom, hogy ez a lábnyom több helyen, így Vizsoly gótikus diadalívének freskóján, az egyik XIV. századi pozsonyi missale iniciáléján, továbbá Kolozsvári Tamás garamszentbenedeki oltárának Mennybemenetelt ábrázoló részén látható. A mennybeszálló Krisztus lábnyomának ábrázolásnak ez a sajátos, igen ritka módja népünk középkori Szentföld-élményének bizonysága.

Bálint Sándor sok áldozócsütörtökre vonatkozó népszokást jegyzett fel. Csengődön úgy tartják, hogy áldozócsütörtökön gyónnak a lókötők. Magyarázat: régen ez volt a húsvéti szentgyónás határnapja, vagyis akik eddig gyónásukat nem értek rá elvégezni, azok hitüket könnyen veszik, haszontalan emberek. Hódmezővásárhelyi hiedelem, hogy áldozócsütörtökön vérré válik a bor az emberben. E laikus képzet szerint nagycsütörtök misztériumát, a bornak Jézus vérévé változását áldozócsütörtök pecsételi meg. Hevesaranyos palóc népe szerint a hegyek akkor keletkeztek, amikor Krisztus Urunk a mennyekbe ment. A föld is emelkedett utána, de Jézus intett, hogy maradjon. A föld erre megállapodott, de úgy maradt: nem ment egészen vissza a helyére. Ságújfalu hasonló hagyománya szerint is a föld utánament a mennybe szálló Krisztusnak. A szavára azonban megállott. Ebből lettek a hegyek, maga a közeli Karancshegy is, amelynek a tetejére az angyalok építették a kápolnát.

Annak emlékére, hogy Jézus mennybemenetele előtt a tanítványaival kiment az Olajfák hegyére, sok helyen körmenetet tartottak. Másutt a déli órákban, vagy délben a templomba siettek, ott mondták el az Úrangyalát, és a maguk könyörgését, mert úgy tartották, hogy Jézus mennybemenetele után egy óráig még nyitva volt az ég.

A modern ember többnyire elnéző mosollyal fogadja a vallási néprajz ilyen elemeit, amelyek nyilvánvalóan a képzelet szüleményei. Az viszont kétségtelen ebből, hogy eleinket Jézus életének mozzanatai élénken foglalkoztatták, amit akár példának is tekinthetnénk. Biztos, hogy inkább a javukra vált, mint a mi merengésünk a számítógép képernyője előtt.

Lehet, hogy túl konzervatív vagyok, de furcsának találom sok ország gyakorlatát, hogy vasárnap tartja az Áldozócsütörtököt. A Kárpát-medencében talán mi vagyunk az egyedüliek. Mintha nem akarnánk egy hétköznapra szentmisén való részvételre kötelezni a híveket. Jó lenne tudatosítani a mondást: teher alatt nőnek a pálmák.

Végül álljon itt a garamszentbenedeki oltár Mennybemenetelt ábrázoló része, rajta Jézus lába nyomával.

Surján László

Képgaléria