Doktor, azért hívom, hogy ha egyszer lesz rá ideje, írjon a békési dolgozni akaró cigányokról – mondta nemrég egy békési magyar vállalkozó, akinek egyik cégében szinte csak romák dolgoznak, és teljesen meg van velük elégedve. Azt mondja róluk, hogy nem hiányoznak, pontosak, tiszták, külön munkára, akár hét végén is első szóra jönnek, megbízhatóak. Erről magam is, személyesen is meggyőződtem a múltkoriban. Ilyen tisztelettudást, mint részükről, régen tapasztaltam.
Hogy témánál maradjak, rögtön bevillan a következő jelenet is, amikor odaadom az autókulcsom és vele az autóm egy másik békési cégnél dolgozó cigány-embernek és fel sem rémlik bennem, hogy ne bízzak meg benne. Egy fiatal harcostársamnak a legtermészetesebb dolog, hogy régi roma ismerőse – ki közben munkatársa is – és annak felesége lesznek a gyerekei pesztrái, vagy kapnak bármikor lakáskulcsot otthonukhoz, ha erre épp szükség van. De bevillan harminc éve „komám”, Misike is, akire ugyanaz a család vigyáz ma is.
Aztán itt van egy egész oktatási hálózat, meg egy misszió, mely intézmények példát mutatnak abból az iszonyú erőfeszítésből, elkötelezett munkából, kitartásból és hitből, ami ahhoz szükséges, hogy előbb az oktatásra, a rendszeres munkára szorulóknak és szoktatandóknak legyen erre perspektívájuk, módjuk és lehetőségük, majd, idővel közülük kerüljenek ki az oktatók, sőt ma már a munkáltatók is. És mindez nem kisvárosi szinten, hanem országosan, s ha lehet még fokozni, jó lépést tették már az európai elismertség felé is.
Még fülemben a lekicsinylő hangok: sosem lesz megoldva a cigánykérdés! Példáim ékes bizonyítékok arra, hogy van remény, hogy elindult valami, hogy mindez nem lehetetlen, csak akarat, hit és kitartás kell hozzá. Hosszú és rögös út, és még messze nem a fény látszik az alagút végén, ám az már igen, hogy az előttünk álló problémahegy nem megmászhatatlan, elhordhatatlan vagy akár átfúrhatatlan. Mindig lesznek kishitűek, negatív példák sora is vár még ránk, hisz épp nemrég bizonyultak képtelennek arra, hogy közös országos listát állítsanak a választásokon. Ám ezek is csak megerősítenek: változtatni kell. És bizony lehet, hogy ezeket a remélt változtatásokat nem a fel vagy fel sem állított bizottságok érik el, hanem a megfeszített munka. Szó versus tettek.
E témán mélázgatva jutott ismét eszembe Nagyborosnyó, az első elemiben velem járó tizennégy cigány osztálytársam, a vajda kacskaringós bajsza, a csodálatos ügyesség, ahogy a téglát vetették. Ők már letelepedtek, de a Feketügy kanyarjaiban táborozó cigánykaravánok még a nomád múltat idézték is idézik ma is. Feri, az utcaseprő, aki be-be tért egy felesre hozzánk Szemerján és nőgyógyász apámmal az élet „értelmét” osztották emlékezetes módon. Vagy az öreg cigány asszony, majd a lánya, akik a gombát, a málnát hozták a lépcsőre letelepedve és nagy rokolyájukat kiterítve, úgy, mint a Gáborok Marosvásárhelyen az edényeik-kel, vagy a magyarokat védők ugyanott a Fekete március során.
Történelmünk során messziről jöttünk e közös hazába, gyökereink a múlt ködébe vesznek és sokfélék vagyunk magyarok, cigányok egyaránt, de a mostani élet-terünk és jövőnk is közös. Mindig együtt, soha egymás ellenében. Tudom, időnként nagyon nehéz, de mondjanak valamit, ami úgy lesz szép és jó, hogy nem kell érte megdolgozni! A legnagyobb kisebbségből most a legkisebb nagyság állapota felé haladunk, de ez már a jó út a legek kiegyenlítődése felé: a legek ura a munka!
