„Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk10, 42-45).

Ha keresztény vezető vagy középvezető vagy, ha politikával foglalkozol vagy erre pályázol, mindig jusson eszedbe Zebedeus fiainak története.

A latin „minister” szó eredeti jelentése szolga, illetve segéd – a szó eredetileg arra vonatkozott, hogy a tisztség viselője az államot szolgálja, illetve az államfőt segíti a közügyek intézésben. A probléma ott kezdődik, hogy a keresztény kultúrával átitatott fogalmaink elkezdtek kiüresedni. Legkésőbb Julius Caesartól kezdve „hagyomány”, hogy még egy diktátor is a „nép szolgálatára” hivatkozik. Ahogy azt Arany János oly találóan megfogalmazza A walesi bárdokban: „S a nép, az istenadta nép, / Ha oly boldog-e rajt’ / Mint akarom, s mint a barom, / Melyet igába hajt?” (Eszünkbe juthat a komikusból lett jelenlegi ukrán elnök pártjának neve, „A nép szolgája” is, amely egy azonos című filmsorozatból ered).

Jézus példájából is látszik, hogy a szolgálat nem mindig hálás dolog. Ha Isten Fiának a megnemértés, közömbösség, árulás, megtagadás és kínhalál jutott osztályrészül, akkor mire számítson egy hétköznapi ember, aki a mások szabad akaratából fakadó, mondhatni természetes ellenállását még a saját hibáival és bűneivel is tetézi?

Emiatt a keresztény vezetőnek/politikusnak érdemes időről időre újra megvizsgálni, hogy vajon csakugyan az „istenadta népet” szolgálja-e, vagy inkább saját magát? A feladat, amit egy másokat képviselő politikus (és asszisztenciája) kap, nagy, az eszközrendszer, ami rendelkezésére áll, jelentős. A feladat nagysága néha elfogadhatóvá teszi számára az eszközrendszerrel járó privilégiumokat. Ezek privilégium jellegét sokszor észre sem veszi az ember, és csak utólag döbben rá azokra a jellemtorzító hatásokra, amelyek elkerülhetők voltak. Érdemes néha megvizsgálni: a rámbízottak helyett nem a saját hiúságomat, túlzott (narcisztikus) önképemet szolgálom-e? Esetleg a saját kisebbségi érzéseimet, amit először az élet más területein, önfejlesztéssel kellene leküzdenem? Vagy, ami talán a leggyakoribb: egy szűkebb közösség, lobbicsoport, klikk érdekeit – akár mások megkárosítása árán is? (Hozzátéve, hogy emberi erővel persze nem lehet mindenkit egyformán szolgálni – de legalábbis a más szempontokra és érdekekre való nyitottságra a hatalom embereinek törekedni kell). Az is visszatetsző lehet, ha az átlagnál nagyobb anyagi erő mutogatása az általam képviselt közösség vagy eszme igaztalan lejáratására ad alkalmat. („Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.”) Mindenekelőtt pedig: észreveszem-e a „saját szememben a gerendát”, mielőtt a másik szemében fürkészem a szálkát?

Ezek tehát mind olyan veszélyek, amelyek gyakran megfigyelhetőek a csúcsvezetői, politikusi körökben, miközben persze a hatalom gyakorlása önmagában nem rossz, sőt szükséges dolog. Azt is fontos belátnunk, hogy mindannyian rendelkezünk kisebb-nagyobb hibákkal, emberi gyarlóságokkal, lelki sérülésekkel, amelyektől talán sohasem fogunk tudni teljesen megszabadulni – de minél inkább tudatosítjuk őket, és szembenézünk velük, annál inkább a segítségünkre lesznek ahelyett, hogy önmagunknak és másoknak további károkat okoznánk. Másképp fogalmazva: a hatalom gyakorlásánál különösen fontos, hogy kellő önismerettel és istenismerettel, a személy és a világban fellelhető helyes rend tiszteletével párosuljon – az utóbbi zsinórmértéke az ún. természettörvény.

Itt kell megjegyeznem, hogy a mi világunkban általánosan elterjedt kapitalista versenyszellem, teljesítménykultusz, szélsőséges anyagiasság és minden létező számszerűsítése (beleértve az embert és a természetet is) finoman szólva sem segíti a fentiek megvalósulását. Ami persze nem azt jelenti, hogy ennek történelmi alternatívájához, a szocializmushoz (vagy más keleti rendszerekhez) kellene fordulnunk vigaszért. Sokkal inkább azt, hogy merjünk újra és újra visszatérni a saját gyökereinkhez, megismerni azt a mélyebb szellemi, lelki, kulturális alapot, amelyre a társadalmi rendszerünk eredetileg épül, és amelynek foglalata – hitem szerint – a Szentírás és a kereszténység élő hagyománya.

Jézus pontosan tisztában volt vele, hogy a nép és „vak” vezetőinek többsége nem érti, és nem fogadja el igaz tanúságtételét az Atyáról, sőt végül még a sajátjai is megtagadják, elárulják őt. (Az egyik kivétel épp a korábban még a hatalomért versengő János apostol és az asszonyok. Ők azok, akik ott állnak Jézussal a kereszt tövében). Ő mégis vállalta ennek a népnek és ezeknek a tanítványoknak a szolgálatát, példát mutatva arról, hogy nekünk, Krisztus-követőknek is így kell tennünk.

Hojdák Gergely