Olvasgatok. Húsvét hétfője van. Régebb ilyenkor már javában locsoltunk és óvatosan, beosztással kortyolgattuk a köményes pálinkát. Most csendben olvasgat az ember, amíg az unokák alszanak, kihasználva e ritka pillanatot. Közben jár az agya, ugye. Sorozatban ötödik napja voltam szentmisén. Ma a nigériai atyánknak két hazájabeli kispap volt a vendége. Szegeden tanulnak. Magyarul mondták a Miatyánkot és közel két méteres szálfatermetükkel, arcukon gyereki mosollyal álltak a templom előtt mise után és meglocsoltak minden nőt, lányt. Idilli kép volt és közben keményen realista. Európa, s benne magát még kereszténységében úgy-ahogy tartó kis hazánk is evangelizációs terület lett. Nincs, vagy alig van magyar jelentkező a papképzőkben, s az Erdélyből „átdobott” kispapok sem érzik otthon magukat itt egyáltalán. Nem megoldás a gyulafehérvári import. Itt gyökértelenek, otthonról hiányoznak. Így az általunk evangelizált Afrika segít most kontinen-sünkön. Nagyon ránk fér.

Talán még visszafordítható a szétesés, a semmibe hullás, amit – ha minden így megy tovább – a mecsetbe mégy, vagy meghalsz állapot követhet. A Citizen go-s Frivaldszky Edit töpreng a húsvéton, mint Isten és ember közötti kapcsolaton. Húsvét „emlékeztet minket arra, hogy a véges emberi létünk összekapcsolódik a végtelen szeretettel.” Elmondása szerint a feltámadás, a megváltásunk mérhetetlen reményt adhat nekünk is, most is. „A reményre, hitre és szeretetre nagy szükség van a mai világban, amikor még nem is jutottunk túl teljesen egy világjárványon, amikor a háború fizikai borzalmai fenyegetnek keletről és az emberellenes ideológiák nyomulnak be hazánkba nyugatról. Húsvét az újrakezdés állomása sokunk számára.”

Igen, az újrakezdésé. És még valamié, amit folyamatosan tudatunkban kellene tartanunk, amiről kabaré kuplé is született. Ami viccesen komoly: egyedül nem megy. Erről meg épp ma értekezett a már többször idézett protestáns testvérünk, Robert J. Tamasy. Ő azt mondja, hogy külön egyikünk se okosabb, mint együtt. Az állításának banalitása csaknem mellbe ver, annyira közismert, mégis nagyszerű, mert, ha nem ismételjük, folyamatosan elfelejtjük. Sok okos ember van, alkotó, sosem pihenő aggyal. Mégis, ha összeülnek és együtt törik valamin a fejüket, sokkal, de sokkal kreatívabbak, mint külön-külön. Tamasy gyönyörűen fogalmaz, mikor a kreatív szinergiákról beszél. Ebben az esetben, „amikor egyben az egész többet ér, mint az egyes részek összege. Külön egyikünk sem olyan okos, mint együtt. Ugyanis mindannyiunknak megvan a maga erőssége és szakterülete. Ha különböző embereket állítunk csapatba, akik lelkesen egyesítik erőiket és képességeiket, a jó munkából remekmű születhet.” Mint egy jó szimfonikus zenekarban, ahol egyénenként mindenki jó hangszeres, együtt mégis felülmúlhatatlan remeket hoznak létre. „Ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellent.” (A prédikátor könyve 4, 9-12)

Ránk, magyarokra ez az összefogás igencsak ránk fér. Most még inkább. Elég, ha csak a Frivaldszky Edit által mondottakra gondolunk. S mindezt egy kiterjedésben: a kreatív szeretet dimenziójában.