Nemcsak az ország, Isten hívő népe is két táborra bomlott. Párbeszéd képtelen állapotban vagyunk. A másik fél mindenáron való legyőzésének vágya nem vezet sehová. Ezt a problémát, – egységünk hiányát, – tegyük imában az Úristen elé.
Bese Gergő atya járja az országot, és beleütni a városiak orrát a vidéki Magyarország problémáiba[1]. Hogy a jelenlegi kormány enyhített a falusi papság megélhetési gondjain, és a támogatás esetleges elvesztése visszavetné a lassan megindult fejlődést, az tény. Ebből levonható a következtetés, hogy melyik „csomagot” érdemes támogatni. Meddő vita, ha most azt vizsgáljuk, hogy az egyháztámogatások célja az egyház működési lehetőségeinek javítása vagy szavazatszerzés. Valaki szándékát kívülről megítélni nem is lehet: csak a tettek értékelhetők. Mindenki emlékszik Arany János széljegyzetére, amit egy újságíró azon mondatához fűzött, hogy „a nagy költő itt arra gondolt…” – Gondolta a fene, reagált Arany.
Most olyan dolgok fenyegetnek, amelyek ellen együtt kellene lépnünk, nem pártviszályoktól tagoltan. A magyar történelem folyamán már volt ilyen helyzet, amelyet Antonio Giovanni de Burgio pápai nuncius 1526. január 18-án Rómába küldött jelentésében így írt le: Ha Magyarországot meg lehetne menteni 3 forintból ebből a nagy veszedelemből, aligha akadna 3 ember, aki azt a forintot ideadná… Itt nincsenek kapitányok, itt nincs tanács, itt nincs pénz, itt nincsenek hajók…engedelmesség csak kevés van, az urak közül az egyik fél a másiktól, a király mindegyiktől, semmi előkészület, semmi rend, és ami talán még rosszabb, sokakból még a védekezés szándéka is kiveszett. Pedig a török már készülődött, a bajt a pápa is látta, a nunciust éppen azért küldte, hogy szervezze meg az ellenállást.
Hol a párhuzam a fél évezreddel ezelőtti helyzethez képtest? A „török” ma nem hadsereggel, hanem paragrafusokkal jön. Hogy ezen mit értek, kiderül az alábbiakból.
A II. világháború után a győztesek tudták, hogy a nemzetiszocialisták bűneit okvetlenül el kell ítélni. Ennek azonban komoly jogi akadálya volt: nem német bírók akartak német állampolgárok felett ítélkezni, és a vádlottak tettei nem sértették a német jogot. A nürnbergi bírák a nemzeti jog felett álló erkölcsi elvekre hivatkozva döntöttek, és az elítéltek lelkiismertét kérték számon. Később születtek meg azok a nemzetközi emberjogi egyezmények, amelyek megtartását az aláíró államok önként vállalták. Ma tehát van érvényes jogi eszköz arra, hogy a nemzetközi közösség beavatkozzon egy olyan nemzeti törvénybe, ami az emberi jogokba ütközik. Az egyezmények az un. természetjogra támaszkodtak, összhangban a közerkölccsel. Kidolgozásában olyan nagytekintélyű tomista filozófus is részt vett, mint az akkor Amerikában élő Jacques Maritain. A nemzetközi egyezmények alapján létrejöttek a bíróságok is, amelyeknek az ítélete kötelező a részes államokra nézve. Az emberi jogok tehát már kikényszeríthetők. Innen indultunk: az erkölcs győzött a jog felett.
Az eltelt évtizedekben azonban a dolgok kezdtek visszájukra fordulni. Az „emberi jogok” bírói jogértelmezéssel átalakultak. Az erkölcsi szempontok eltűntek. Az egyik terület, ahol ez jól tetten érhető a magánélet (azaz az egyén döntési szabadsága) és annak esetleges korlátja. A bírók egyre az egyéni szabadságra hivatkoztak. Az anya döntési szabadságának abszolutizálása vezetett 1973-ban az abortusz liberalizálásához az Egyesül Államokban. 1979-ben az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése még kimondta, hogy „Minden egyes gyermeknek joga van az élethez a fogantatás pillanatától kezdve.”[2] A Bíróság még 1988-ban is azon az állásponton volt, hogy Az emberi jogok európai egyezménye nem jogosít fel senkit, hogy a saját vagy mások terhességét megszakítsa[3]. Ez az álláspont azonban pár évtized alatt megváltozott. A Bíróság – noha az emberi jogi egyezmény alapján sem az abortuszhoz való jogot, sem annak tilalmát nem mondta ki – a nők magánélethez való jogának megsértését látta abban, ahogy Írország és Lengyelország szűk térre korlátozta az abortusz elvégezhetőségét, és ezen korlátok megváltoztatására kötelezte ezt a két országot 2010-ben, illetve 2011-ben[4]. Azóta már a „születés utáni abortusz” (azaz újszülöttkori gyermekgyilkosság) kérdése is előkerült.
Ahhoz, hogy ilyen döntések megszülessenek, arra is szükség volt, hogy sajátosan értelmezzék az ember fogalmát. Nem a biológiai értelemben vett élőlény a védendő, hanem egyedül a személyesen megélt emberi élet. Ezt persze nem mondta ki semmiféle nemzetközi egyezmény: önkényes bírói jogértelmezésre alapul. (Bírósági aktivizmus.)
Ugyanilyen átértelmezés történt az eutanázia terén is, szintén a személy döntési szabadságára és az emberi élet fenti értelmezésére hivatkozva. Ez azért is meglepő, mert a németek által végzett eutanáziát még büntették Nürnbergben. Így alakulnak át az emberi jogok embertelen jogokká, mondom Gégor Puppinck könyvének címét felhasználva. (MCC Press 2021)
Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint a szexuális kapcsolatok létesítésének joga a test feletti rendelkezés jogából következik, és nincs erkölcsi vonatkozása. Korábban a Bíróság elismerte az államoknak azt a jogát, hogy az erkölcs és a közegészségügy érdekében szankcionálják a természet elleninek ítélt szexuális szokásokat. Nemcsak a homoszexualitásról van szó, hanem a szadomazochizmusról, akár vérfertőzésről is. A büntetőjog az új felfogás alapján nem avatkozhat be a beleegyezésen alapuló szexuális szokások kérdésébe, feltéve, hogy nem kiskorúakról van szó.
Itt érkeztünk el napjaink hazai vitáihoz. Az egyén döntési szabadsága ma már nem áll meg a szexuális szokásoknál, hanem kiterjed a szexuális identitás területére is. A biológiai tények és a társadalmi szokások nem korlátozhatják az egyén szabad akaratát – vélik. Azaz nem testi adottságaim, hanem én döntöm el, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Tilos a nemi irányultságon alapuló megkülönböztetés. A hazai törvények egyébként nem avatkoznak be a magánéletbe. A csatatér most a gyermekkor.
A nemi önazonosság, mint testünk minden tulajdonsága, évek alatt alakul ki. Egészen csekély azoknak a száma, akiknél a kisgyermekkori útkeresés nem fejeződik be. A nemi szervek fejlődési rendellenességei is ritkák. Az LMBTQ közösségek ismeretterjesztő előadásai azért veszélyesek, mert a még kialakulatlan nemiség időszakában a gyerekeket elbizonytalanítják, illetve megnehezítik a nemiséggel kapcsolatos erkölcsi szabályok beépülését a gyermekek gondolkodásába. A népszavazás ennek a folyamatnak vet gátat, többek között azért, mert a (még) érvényes nemzetközi egyezmények szerint csak a szülők joga eldönteni gyermekeik nevelésének irányát. Ez messze nem pártkérdés, még vallási sem, hanem a józan ész dolga. Világosan látni kell, hogy egy évtizedek alatt kiépített jogi kényszerpálya telepedett a tagállamok törvényhozására. Csak népszavazás tud a folyamatnak erős jogi gátat emelni.
Napjaink „törökje” az a lélekrombolás, aminek a jogi kereteit komoly ellenállás nélkül könnyedén rá kényszeríthetik a mindenkori magyar kormányra. Jövőt felélő, erkölcsi „Mohácshoz” vezető bűn lenne, ha pártpolitikai nézeteltéréseink miatt elrontanánk a népszavazást. Kell-e szülőknek, nagyszülőknek magyarázni, hogy milyen fontos ez?
Surján László
[1] Egy kicsit visszakerültem a választókerületembe, ahol arról panaszkodtak, hogy milyen rossz az, ha délután kettőkor van az éjféli mise. Egyik vasárnap az egyik kicsi falumban mentem misére. A pap a mise végén másodpercek alatt kibújt a miseruhából és bevágódván az autójába, elporzott. Látja, mondta nekem az egyik atyafi, ez a borzasztó, nem tudunk vele soha egy szót sem váltani. Igen, az atya már túl volt a második miséjén és még négy várt rá…
[2] ETPK 874(1979) sz előterjesztés
[3] EJEB Jean-Jacques Amy kontra Belgium 11684/85
[4] EJEB, R. R. Kontra Lengyelország 27617/04. (2011.május 26)
