Nem vagyok történész, csak egy laikus ebben a témában, akit viszont mindig érdekelt a történelem. Hála ezért a könyvet korán kezembe adó szüleimnek és az első történelemtanárunknak. Chicagoban született, azt regélték róla. Talán ez tette a Gheorghe Gheorghiu-Dej – Ceausescu átmenet utáni időszakban olyan izgalmassá és rejtélyessé őt. Volt valami nagystílű, valami a szó legjobb, legnemesebb értelmében vett liberális szellemiségében. Volt tartása mint tanárnak, mint aligazgatónak. Elegáns volt. Öltözködésben és jellemben egyaránt. Ami akkor nagy szó volt. Ezért is szerettem meg Csongvay Árpádot és általa a történelmet.
Huhh, az az időszak, ha visszagondolok. Bár gyerek voltam, de élénken radaroztam az élet minden rezdülését. A szülők gyakran gondolják gyereknek a gyereket. S ez igaz is, de azért tud néha csuda dolgokat. Figyel és rögzít. Olykor meg is szólal. Ami nem mindig jó. Én inkább a rögzítős fajta voltam akkor. De, visszatérve pár gondolatra a korhoz, Gheorghiu-Dejt „eltakarta” a diktátorrá lett utódja, pedig ő sem volt senki. Legyűrte a párt régi illegálisait, a Pauker vonalat, „első” lett, felállította a Securitate hálózatát, végrehajtotta az erőszakos kollektivizálást, elkezdte a hírhedt Duna–Fekete-tenger-csatorna építtetését politikai foglyokkal, kitelepített ezreket. Ő kezdett el „leszakadni” a Szovjetuniótól, 1958-ban elérte, hogy a szovjet hadsereget kivonják Romániából. Érdekességként néhány adat Novák Zoltántól: „Szembetűnő jelenség a kisebbségiek masszív jelenléte a Román Kommunista Pártban. 1945 nyarán a párttagok 19%-a magyar volt (a lakosság 8%-a volt magyar). Országosan a párttagok 37%-a származott Erdélyből, ennek fele, 50,4%-a magyar.” Jó kérdés, mely válaszra vár: miért? Talán a jobb magyar sors reményében, hiszen minden, még csíraközeli állapotát alig elrúgó történelmi fordulat is magában hordozza a jó irányba remélt változás lehetőségét. Más kérdés, hogy aztán mivé nővi ki magát a palánta? Esetünkben elég nagy gyom lett belőle, mely aztán csak a szín egy nemzetet tűrte meg, minden mást lerázott, mint bolhát a kutya. Szerencsénkre.
De abbahagyom e kornak taglalását. A felszakadó emlékek sora végtelenné gyűrűzne, mint a laza frekvenciával, de folyamatosan tóba dobált kavicsok keltette karikasor. Inkább visszatérnék oda, ami e szösszenetnek a címe, hisz az, szegény, most valóban úgy áll ott elöl, mint ama bizonyos az esküvőt követő szórakozásban. Mire gondoltam? Arra, hogy ha végignézünk az emberiség eddig általunk ismert történelmén, akkor rá kell jönnünk, hogy csak a Paradicsomban voltak paradicsomi állapotok. Mihelyst megjelent a második ember, megszűnt a béke. Nem a nőisége miatt! Az alma után megtudtuk, mi a zajló élet, mi a háború. Alig voltunk páran, s Káin máris lecsapott. Mi ez az egész akkor? Semmi nagy titok, csak elkezdődött a történelem, mondhatnánk, s tán igazunk is van.
Most, a vírus vastagján tán túl, a háborút csak a történelemből ismerőként rettenve hőkölünk vissza a puskapor közeli szagától, s olyan gondolatok jutnak eszünkbe, mint a fentiek. Pedig semmi rendkívüli sem történt, csak zajlik az élet az Édenkerten kívül, benne velünk, kik mindig reménykedünk, mert mindenek ellenére hiszünk és szeretünk. Épp mert emberek vagyunk.
Pálmai Tamás
