Az élet és halál témáját körüljáró ideológiai csaták tárgya jellemzően az abortusz, ahogy azt Lengyelországban vagy Amerikában is láthatjuk. A másik vitatott orvosi eljárás, az eutanázia viszont ritkán, egy-egy konkrét eset kapcsán kerül csak az érdeklődés homlokterébe. Utoljára a Magyar Orvosi Kamara „sorshúzásos” – a passzív eutanáziával is rokonítható – javaslata révén került a nyilvánosság elé a téma.

Az eutanáziáról általánosságban

Az eutanázia ógörög eredetű, összetett szó, amelynek közismert magyar fordítása a kegyes halál (az angolban a kevésbé eufemisztikus kegyes gyilkosságot használják), s amely korunkban a gyógyíthatatlan beteg halálának aktív vagy passzív – tehát orvosi közreműködéssel vagy jóváhagyással történő – meggyorsítását jelenti. Mivel az eutanáziát a beteg kívánsága alapján hajtják végre,

lényegében kiszervezett öngyilkosságról beszélhetünk.

A passzív eutanázia lényege az életet vagy életfunkciókat fenntartó kezelés leállítása, amelyen belül – elsősorban a katolikus egyház gondolatmenete alapján – megkülönböztetjük a megszokott, arányos eljárások és az élet mindenáron való fenntartását célzó „túlbuzgó” terápia megszüntetését.

Amíg a passzív eutanázia egy orvosi eljárás megszakításán, addig annak aktív változata egy addig nem alkalmazott cselekmény közbeiktatásán alapul. Intenzív erkölcsi és jogi viták általában az aktív eutanázia körül folynak. Ennek altípusait a beavatkozó személye, illetve a beavatkozás végcélja szerint egyaránt csoportosítjuk. Az előbbi esetben a kérdés az, hogy az orvos vagy más egészségügyi dolgozó közvetlenül hajtja-e végre a cselekményt (közvetlen eutanázia), vagy azt a páciens végzi el magán, s az orvos/szakdolgozó csak közreműködik ebben, vagyis a beteg öngyilkosságához nyújt segédkezet (közvetett eutanázia). A végcél tekintetében pedig megkülönböztethetjük a szándékolt eutanáziát, amikor a beteg halála a cél, vagy a nem szándékoltat, amikor a terápia a gyógyításra vagy fájdalomcsillapításra irányul, de mindez magas halálozási kockázattal jár, amivel a terápiát nyújtó személy is tisztában van. A nem szándékolt eutanázia egyik tipikus esete a végstádiumos rákbetegek fájdalomcsillapítását szolgáló morfiumos kezelés.

A Katolikus Lexikon szócikke az aktív eutanázián belül – az iménti felosztáson túl – megkülönbözteti még azokat az eseteket is, amikor beteg tudatos beleegyezése és beleegyezése nélkül történik meg a halált okozó beavatkozás. Ez a fajta kategorizálás lényegében kiterjeszti az eutanázia hagyományos definícióját, hiszen annak egyik legfontosabb eleme, a beteg beleegyezése itt az eutanáziának már nem kizárólagos kritériuma.

A szócikk valójában két altípusát is felsorolja a beleegyezés nélküli eutanáziának: amikor nyilatkozattételre képes, illetve nyilatkozattételre képtelen betegen hajtják azt végre. Az előbbi eset voltaképpen már kriminológiai kategória; a magyar közvélemény 1993-ban a gyógyíthatatlanul beteg gyermekét áramütéssel halálba küldő (később államfői kegyelemben részesült) anya esetében, 2001-ben pedig az ún. „fekete angyal” kórházi sorozatgyilkossága kapcsán találkozhatott ilyen üggyel.

A nyilatkozni képtelen betegek eutanáziájának lehetősége/szükségessége jellemzően évek vagy évtizedek óta kómában fekvő, többnyire súlyos károsodást szenvedett, a felgyógyulást illetően reménytelen helyzetű betegek esetében merül föl. Ennek talán legismertebb példája a floridai Terri Schiavo esete, akinek mesterséges táplálását 2005-ben 15 évnyi kóma után szakították meg a férj kérésére, ám a szülők akarata ellenére, az amerikai Legfelsőbb Bíróság döntése alapján. A döntést a Vatikán és George Bush akkori amerikai elnök egyaránt élesen elítélte.

Taigetosz és Colosseum

Az eutanázia „kultúrtörténete” – mivel az jellegénél fogva elválaszthatatlan az orvosi etikával és az öngyilkosság tárgykörével foglalkozó nézetektől, tágabb kitekintésben pedig általában az élet értelméről és a halálról szóló vallási, filozófiai és tudományos tételektől – lényegében egyidős az emberiséggel. Ennek ellenére a kegyes halál témáját boncolgató jogi és ideológiai viták a modern kor termékei. Bár a történeti előzmények ismertetésétől (amelyek egyébként többnyire éppen az eutanáziára vonatkozó igények orvosi visszautasításáról szólnak) terjedelmi okokból eltekintenénk, azonban ezek sorában nem hagyhatjuk figyelmen kívül a hippokratészi esküt, amely nem csak az orvosi hivatás máig érvényes alapdokumentuma, hanem az eutanáziáról szóló első írásos emlék is egyben.

„Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok” – hangzik a máig érvényes üzenetet hordozó szöveg.

Az eutanázia tehát ténylegesen csak a 20. században került a közéleti és jogalkotói viták középpontjába. Először a harmincas években, Angliában és az Egyesült Államokban alakultak meg a kegyes halál legalizálását szorgalmazó civil szervezetek, ám kezdeményezéseiket a politika akkor még elutasította. Az első törvényesítésre csak a kilencvenes években került sor, elsőként Hollandiában és két amerikai tagállamban. Ellentétben az abortusszal, ez esetben semmilyen kodifikációs hullám nem söpört végig a világon: az Európai Unióban például sokáig csupán a két másik Benelux-állam követte a holland példát, míg a portugál parlament idén január végén, a koronavírus-járvány közepén – vagyis a tömeges kórházi élet-halál küzdelmek idején – törvényesítette az eutanáziát. (Lábjegyzet: Portugália, Írországhoz hasonlóan, tipikus példája az európai katolikus bástyák egyik évről másikra történő összeomlásának: bő egy évtized alatt az abortuszt, a homoszexuális házasságot és az eutanáziát egyaránt legalizálták.)

De miért nem követelik tömegek az eutanázia szabadságát a különböző nagyvárosokban, ahogy azt az abortusz esetében láthatjuk? S miért nem állnak bele a jogvédők, a politikusok és a médiumok a magzatgyilkosság esetében tanúsított intenzitással ebbe az ügybe?

A fenti kérdésekre több válasz is adható.

1. Az eutanázia feketén-fehéren a halálról, sőt a halál akarásáról szól, ami a modern „forever young” életszemlélettel nehezen egyeztethető össze. A művi vetélés tárgya ezzel szemben egy dehumanizált emberi lény, akinek halála a szemünk elől elrejtve történik, ráadásul a média nem a halállal, hanem az emberi jogokkal és a kényelmes élet ígéretével kapcsolja össze az abortuszt, kihasználva azt a pszichológiai evidenciát, hogy egy várandós nő esetében automatikusan az anyát, mint a terhesség látható és „közülünk való” felét tekintjük az egyetlen főszereplőnek.
    
2. Amíg a többség az eutanáziát – saját komfortérzete érdekében – sajnálatra méltó, de távoli emberek problémájaként érzékeli, addig az abortusz női szempontból „mindannyiunk ügye”, ami egyrészt egy ősidők óra félt, régi népdalokban is megénekelt nemkívánatos eseményre kínál gyors megoldást, másrészt az öntudatra ébredt nő önrendelkezésének a szimbólumaként is megélhető.
    
3. Az eutanázia halálközpontúságából egyenesen következik a visszaélésektől, illetve a visszavonhatatlan tévedésektől való egyéni félelem. Még az olyan következetesen liberális, így elkötelezett eutanázia-támogató szervezetek is, mint a TASZ, nyíltan megfogalmazzák ebbéli szorongásaikat: „Az aktív eutanázia az egyéni önrendelkezési jog leghatározottabb megnyilvánulási formája. Az ilyen esetekben mégsem tartjuk teljesen elfogadhatatlannak a közhatalmi beavatkozást, különösen azért, mert az egészségügyi intézményrendszer mai magyarországi állapotában nem lehet garantálni azt, hogy ne történjenek visszaélések.”
    
4. Végül látnunk kell azt is, hogy a súlyos állapotban lévő, illetve haldokoló betegek megfelelő fizikai, szellemi és lelki életminőségére törekvő orvosi kezelés, az ún. palliatív terápia elterjedésével – gondoljunk például a hospice házakra – egyre csökken az eutanázia orvosi értelemben vett létjogosultsága, s ezzel párhuzamosan a közvélemény részéről annak társadalmi szükségletként való elismerése is.

Európában az eutanázia teljes elutasítása csak a posztszovjet térségre jellemző. Jogszabályi szinten ma az öreg kontinenst – az aktív eutanáziát támogató, fent említett országokon kívül – inkább a passzív vagy a bújtatott formák legalizálása jellemzi. A skandináv országok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Spanyolország, továbbá Közép-Európán belül az Ausztria–Magyarország–Szlovénia hármas megengedik a passzív változatot. Németországban és Svájcban (meghatározott körülmények között) az öngyilkosság segítését is legalizálták,

Svédországban pedig az orvos – bár nem adhat be halálos injekciót – büntetőjogi felelősség nélkül adhat vagy írhat fel a betegnek halált okozó szert.

Érdekes módon még a katolikus Olaszországban és Lengyelországban is elkülöníti a törvény a gyilkosságot a „kívánságra öléstől”. Ez utóbbinak a legalizálását ugyanakkor az Egyesült Királyságban a Lordok Háza – az ún. Diane Pretty-ügyben hozott döntésével – formálisan is kizárta. Ugyanez a testület Anthony Bland, a visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett fiatalember esetében viszont úgy döntött, hogy életfenntartó kezelése abbahagyható, mert a legjobb érdekei ezt kívánják.

A „haladó” megoldásokban élenjáró Benelux államokban viszont – ahogy azt az egyre keményebb tabukat feszegető liberalizmus esetében láthatjuk – az aktív eutanázia terén eddig természetesnek tekintett határvonalak további átlépését tapasztalhatjuk. 2004-ben holland orvosok(!) egy csoportja már amellett foglalt állást, hogy az „elviselhetetlen szenvedést okozó életuntság” is okot adhasson a kegyes halál igénylésére, vagyis lényegében bárki számára elérhetővé tették volna az eutanáziát. A javaslat megvalósulásáról nem találtunk híranyagot. Azt viszont tudjuk, hogy nem sokkal ezután a csecsemőkre, majd a 12 éven felüliekre is kiterjesztették a lehetséges érintettek körét.

A csecsemőeutanázia az egyetemes halálkultúra történetében azért is mérföldkő, mert bár ellenkező irányból közelítve, de végső soron lehetővé tették az abortuszcélok non plus ultrájának, a születés utáni abortusznak – magyarul szimpla gyermekgyilkosságnak – a legalizálását, rehabilitálva ezzel a Taigetosz intézményét.

Morál tekintetében nem sokkal maradt el a holland szinttől Belgium sem, ahol 2002-ben az egyik tévécsatorna élőben közvetítette az első eutanázia-páciens, a szklerózis multiplexben szenvedő Mario Verstraete halálát. Azóta időközben ott is legalizálták a csecsemő- és gyermekeutanáziát. „Technikailag nem bonyolult folyamat egy gyermeket átsegíteni a másvilágra” – nyugtatta meg az aggodalmaskodókat a New Scientist 2014. február 24-i számában Eduard Verhagen orvos-ügyvéd, a korhatár nélküli eutanázia belga apostola.

Ami a hazai jogszabályi környezetet illeti, a kérdést az 1997. évi CLIV. törvényben szabályozta az Országgyűlés, lehetővé téve az önkéntes passzív eutanáziát. Eszerint „a cselekvőképes beteget megilleti az ellátás visszautasításának joga, kivéve, ha annak elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné”. E joggal csak a 18. életévüket betöltött személyek élhetnek.

Fontos kitétel, hogy várandósság esetén a gyermek élethez való joga előnyt élvez a beteg – ez esetben az anya – halálhoz való jogánál, vagyis a törvény elutasítja a várandós nők passzív eutanáziára irányuló kérelmét.

Fontos jogi dokumentum még az Alkotmánybíróság 22/2003. számú döntése, amellyel azt az indítványt, miszerint az említett törvény „alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát azáltal, hogy nem teszi lehetővé számukra életük orvosi segítséggel történő befejezését”, elutasította. Ezen a ponton felhívnánk a figyelmet a Társaság a Szabadságjogokért honlapján található alábbi két mondatra: „A testület az aktív eutanáziával kapcsolatban kimondta, hogy a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési jogának része, hogy élet és halál között dönthet, halála időpontját maga választhatja meg. Ennek értelmében a hatályos magyar szabályozás, amely nem teszi lehetővé, hogy a haldokló szenvedései megrövidítése érdekében orvosi segítséget kérjen a halál időpontjának előbbre hozatalához, az önrendelkezési jogot korlátozza.” Valójában a TASZ – anélkül, hogy ismertette volna az alkotmánybírósági döntés lényegi tartalmát – az ítélet indoklásnak azt a mondatát ragadta ki (majd értelmezte a maga igényei szerint, ám teljesen tévesen), amivel a testület mindössze csak az öngyilkosság büntethetetlenségét indokolta.

Erkölcsi érvek pro és kontra

Az aktív eutanázia melletti legismertebb érv szerint az embernek nemcsak az életéhez van joga, hanem a halálához is. Emellett még a méltó halálhoz való jog, illetve a fájdalomtól, szenvedéstől való megszabadulás humanista szempontjai is megjelennek többnyire az érvelésekben. Ezeket olyan, korunk sajátosságaira hivatkozó pluszérvek is kiegészíthetik, mint a halálról való gondolkodásunk megváltozása, illetve az orvostudomány fejlődésének eredményeként a haldoklás folyamatának akár évekkel történő kitolódása.

Az eutanáziával kapcsolatban a katolikus egyház rendelkezik talán a leginkább koherens és részletes érvrendszerrel. Bár ezek a kétezer éves, sőt részben ószövetségi tanításokon alapuló érvek egyértelműen a fentebb összegzett érvek ellenpólusát jelenítik meg, a média egy része által sugallt képpel ellentétben korántsem doktriner, életidegen nézetek halmazára kell gondolnunk.

Erkölcsi értelemben az eutanázia a gyilkosság és az öngyilkosság felől egyaránt megközelíthető.

A gyilkosságra vonatkozó szentírási tilalmak ismerete (itt a jézusi tanításból adódó erkölcsi parancsok mellett elsősorban a Tízparancsolatra kell gondolnunk) lényegében az európai alapműveltség része, így azokat most nem részletezzük. Szent Ágoston sorai már kifejezetten az eutanáziára is értelmezhetők: „Nem szabad mást megölni: akkor sem, ha akarja, akkor sem, ha kéri, s már nem maradhat életben (…) és segítséget kér ahhoz, hogy a lélek el tudjon szakadni a testtől” (Epistula). Ami az öngyilkosságot illeti, a Katolikus Lexikon szerint az „súlyos erkölcsi rossz, mert elutasítja az önszeretetet, a szeretet és az igazságosság kötelességeit a felebarátokkal, a közösségekkel és a társadalom egészével szemben. Lényegében utasítja el Isten abszolút uralmát élet és a halál fölött”. A keresztény hitbeli meggyőződés szerint az emberi élet szent, amely felett csak Isten rendelkezhet, ezért az emberölés, az öngyilkosság, valamint az ezekben való közreműködés egyaránt bűn.

A katolikus egyház tehát nem csak az aktív eutanáziát tartja megengedhetetlennek, hanem a passzív eutanáziának azt a fajtáját is, amikor „olyan újraélesztő vagy életben tartó eljárások elhagyásáról vagy abbahagyásáról van szó, amelyek rendesnek, szokásosnak és arányosnak mondhatók”. Ugyanakkor az aktív, de nem szándékolt beavatkozást (ld. még 1. táblázat), amelynek célja az elviselhetetlen fájdalom csillapítása – még akkor is, ha az közben veszélyezteti a beteg életét –, a katolikus egyház megengedhetőnek tartja. Már XII. Pius is azt tanította, hogy megengedhető a fájdalom narkotikummal való csillapítása, még akkor is, ha ez korlátozza a tudatot és megrövidíti az életet, „föltéve, hogy az adott helyzetben más eszköz már nincs, s nem akadályozza meg más erkölcsi és vallási kötelességek teljesítését”. Ugyanakkor hozzátette, hogy „súlyos indok nélkül nem szabad megfosztani a beteget öntudatától”. Ugyancsak megengedi a katolikus egyház a beteg állapotához képest aránytalan, „túlbuzgó” terápiás eljárások elutasítását, amelyet Szent II. János Pál pápa „a személy érett döntésének” nevezett.

Evangelium vitae kezdetű enciklikájában a lengyel pápa az erkölcsi szempontok tisztázása mellett egyúttal az eutanázia rejtett motivációira, illetve kísérőjelenségeire is felhívta a figyelmet, rámutatva arra, hogy a termelékenység és hatékonyság elvén működő fejlett társadalmakban egy gyógyíthatatlanul gyenge életnek nincs semmi értelme, a reménytelen gyógyítás pedig túlságosan megterhelő, haszontalan kiadás. Ebből egyenesen következik a fogyatékos újszülöttek, az értelmi fogyatékosok, az önmaguk ellátására már képtelen öregek és a haldokló betegek megölésének igénye, növelve egyúttal az átültethető szervek mennyiségét.

Az egyház mellett az egészségügyi, illetve nonprofit szférából is erős kritikai érvek fogalmazódnak meg az eutanáziával szemben. A Magyar Orvosi Kamara (MOK) 2011-ben elfogadott Etikai Kódexe világosan és egyértelműen fogalmaz:

„Az eutanázia a halál bekövetkeztének idejét a természetes végnél korábbra helyezi át. Az orvos gyógyításra és a beteg szenvedésének enyhítésére tett esküt és kapott felhatalmazást, és nem arra, hogy más ember életét kioltsa.”

Az ugyancsak a MOK által javasolt orvosi eskü szövegében pedig a következő mondat olvasható: „Orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására.” A javaslat sajnos nem minden esetben hullott termékeny talajra: a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Karának és a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Karának honlapjáról elérhető esküszövegek sajnos nem tartalmazzák az élet kioltásának tilalmát.

A Magyar Bioetikai Társaság 2003-as állásfoglalása viszont teljesen egyértelmű álláspontot képvisel. Eszerint „az eutanázia minden formája (aktív, passzív, direkt, indirekt, asszisztált öngyilkosság stb.) ellentétes az orvoslás és az egészségügy legalapvetőbb feladataival és céljaival. (…) Az emberi közösség nem segítheti egyetlen tagját sem a halálba, de kötelessége a halálban való segítség, és ez a közösségi attitűd az eutanázia humánus alternatívája.” A bioetikusok a beteg önrendelkezési jogára hivatkozó érvelést is támadják, mivel „az élettel való szabad rendelkezés nem teremthet olyan helyzetet, hogy szabad elhatározással visszavonhatatlanul megfosszuk magunkat életünktől, mert ez nem a szabadság érvényesítését, hanem a szabadság végleges megvonását eredményezi”.

Végül felhívnánk a figyelmet azokra a nemzetközi véleményekre, amelyek a modern palliatív kezelést az eutanázia reális alternatívájaként írják le. Ezt azért fontos, mert a vitathatatlanul fontos elméleti szempontok mellett észre kell vennünk magát a szenvedő embert is, aki fizikai és lelki fájdalmaitól akár az élete árán is szabadulna. A „kegyes halál” az életpártiak számára teoretikus ügy, a betegek és hozzátartozóik számára viszont gyakorlati dilemma, és a palliatív kezelés lehetősége elsősorban számukra kínál megfelelő választ.

Kovács Erik

Eredeti megjelenés: Vasarnap.hu