„Költő vagy, csupa szeretet, / szereted-e a legyeket?” Babits Mihály ezzel a bizarr képpel állította élére a kérdést: hol húzódnak a keresztény szeretet határai? A légy mintha kívül lenne ezen a határon.

Egy középkorú férfit 2017-ben saját kislányának megerőszakolása miatt hat év börtönre ítéltek, de 2019-ben feltételesen szabadlábra helyezték. Bár szülői felügyelete megszűnt, magához csalta a nyolcéves kislányt, és ismét megerőszakolta. Most tizenhárom és fél évet kapott. Ez a történet csak egyike a négynek, amelyben pedofil bűncselekményekről tudósítottak az utóbbi hónapban.

Ilyenkor kinyílik az ember zsebében a bicska. Sokak a halálbüntetés visszaállítását tartják az egyedüli megoldásnak. Kemény, lázadó szavak tolulnak az ember ajkára, és nem jut eszébe, hogy az emberi szóra méltatlanná vált alakokat valamiképp szeretnie kellene. A hitét komolyan vevő keresztények többsége az ilyen hírek hallatán költői túlzásnak minősíti a Biblia legfontosabb parancsát: szeresd embertársadat, mint tenmagadat.

A szeretet parancsa, ami már az Ószövetségben is elhangzott, sőt főparancsnak számított, komoly kihívást jelent mindannyiunknak, amikor találkozunk az elfogadhatatlannal. Könnyű lenne politikai példát hozni a parancs teljesítésének nehéz­ségeire, de a pedofília még keményebb kérdés elé állít. Nem csupán néhány bomlott agyú perverz ember elszigetelt esetéről van szó, hiszen gyermekprostitúció is létezik, terjed az interneten a gyermekpornográfia, szinte iparrá vált a pedofilok abnormális szexuális éhségének kiszolgálása.

Ha azt mondjuk: az égbe kiáltó bűnök elkövetői – ahogy a legyek is – kívül esnek a kötelező szeretet határán, ellentmondásba kerülünk a keresztény szeretetparancs feltételnélküliségével. Vajon feloldható ez az ellentét?

Időszerű ez a kérdés, különben Ferenc pápa nem a testvériségről írta volna harmadik enciklikáját (Fratelli tutti, azaz Mindnyájan testvérek, 2020. október 3.). Az enciklika megemlíti, hogy Szent Pál, aki a gyönyörű szeretethimnuszt írta, elutasította az önbíráskodást, de szükségesnek tartotta, hogy a hatóságok büntessék a gonosztevőket. A büntetés tehát összeegyeztethető a szeretettel. A közösségnek olyan együttélési szabályokra van szüksége, amelynek megsértése megfelelő választ igényel. Ez azt jelenti – áll az enciklikában –, hogy a törvényes közhatalom a bűncselekmény súlyával arányos büntetést kiszabhat, sőt ki is kell szabnia.

Hogy mi az arányos büntetés, az mindig vitatható. Minden büntetésnek visszatartó hatása is kell legyen. Ha ez nincs meg, a törvényhozásnak szigorítania kell a büntetési tételeket. Jelen esetben épp ez történik. Kocsis Máté bejelentette: valamennyi gyermekvédelmi jogszabályt felülvizsgálják, és úgy fogják szigorítani, hogy „a pedofilok ezentúl a legsúlyosabb büntetéseket kapják, ne reménykedhessenek a bíróság enyhe ítéletében sem, és a jövőben nyilvános listákat lehessen vezetni róluk”.

Az ember azt várja, hogy ebben a kérdésben nem lesz politikai vita az Országgyűlésben. A világban zajló folyamatokra figyelve azonban ebben nem lehetünk teljesen biztosak. A progresszióként emlegetett irányzat igyekszik lefelé tolni a pedofil bűncselekmények korhatárát. A magukat önkényesen haladónak minősítők, tehát a „progresszívek” célja, hogy minden kötöttségtől megszabadítsák az embereket. Megfertőzte-e már ez a téves és beteges szemlélet a hazai baloldalt? Talán épp most fog kiderülni, ha a kérdést napirendre veszi az Országgyűlés.

A bűnelkövetés következménye az arányos és visszatartó büntetés, ami tehát nem áll ellentétben a szeretettel. Szent Ágoston már azt tanította, hogy éljen benned harag a gonoszság ellen, de ne feledkezz meg arról, hogy emberséges légy. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy a büntetés időt ad a megbánásra és esélyt a javulásra. A szexuális perverziók, parafíliák egy része ugyanis kezelhető. A megfelelően büntetett pedofil ember iránti szeretet (emberségesség) azt is jelenti, hogy elgondolkodunk azon, miért lett az illető pedofil.

Kétségtelenül igaz, amit jogászok mondanak, hogy a pedofília (legalábbis az esetek egy részében) orvosi jelenség. De az is igaz, hogy korunkban terjed az az életérzés, hogy az egyénnek minden szabad. Ez melegágya a vágyak minden áron való kielégítésének.

Nem mentség a bűnözésre, de ha a közvélemény elfogadja, hogy a korlátlanság mennyire ártalmas, akkor nemcsak a pedofil bűncselekmény lesz ritkább, hanem általában véve is egy szebb, jobb világot építhetünk a mainál.

Valaha a liberalizmus alaptétele az volt, hogy az egyénnek mindent szabad, ami egy másik ember jogos igényét nem sérti. Manapság sokak felismerik, hogy végzetes hiba volt az egyes ember szabadáságnak ezt a józan és tisztességes korlátját lebontani. A radikális individualizmus a legnehezebben legyőzhető „vírus”, mert áltat minket. Elhiteti velünk, hogy minden abból áll, hogy szabad utat engedünk saját ambíciónknak.

Ferenc pápa már 2014-ben, az Európai Parlamentben tartott beszédében figyelmeztetett: „Ha az egyéni jogok nem illeszkednek harmonikusan a nagyobb jóhoz, akkor végül korlátlannak tekinthetők, és így konfliktusok és erőszak forrásaivá válnak.”
Ha újra felismerjük, hogy a korlátok nem ketrecbe zárnak, hanem segítenek abban, hogy végigjárjuk az utunkat, akkor talán megszületik egy olyan világ, amelyben nem kell félteni a gyermekeinket elállatiasodott emberek mohó, perverz vágyai­tól. Kell tehát most szigorítani a gyermekvédelem törvényein, de még inkább szükséges, hogy összhangba kerüljön az egyének szabadsága a közösség érdekével. Ez pedig csak úgy érhető el, ha mindkettőnek fel- és elismerjük a korlátait.

Surján László

Eredeti megjelenés: Magyar Nemzet