A nyolcvanas-kilencvenes években a népességfogyás miatt aggódók részéről az alapkérdés így szólt: hány gyermeket akarnak a családok? Manapság viszont már az a kérdés, hogy egyáltalán milyen arányban akarnak családot alapítani a fiatalok.
A történelemkönyvekben demográfiai átmenetként említik azt a folyamatot, amikor a 19–20. századi iparosodás idején a halálozások, illetve születések addig kiugró aránya egymást követően lecsökkent a ma ismert szintre (vagy annak közelébe), átmeneti, de jelentős népességrobbanást eredményezve. A neves holland demográfus, Van de Kaa jóvoltából azonban ma már egy második, a hatvanas évektől napjainkig tartó demográfiai átmenetről beszélnek, ami a hagyományos családi szerepek és normák átértékelődésével a családdal kapcsolatos magatartásformák átfogó, ma is érzékelhető változásához vezetett. Maga Van de Kaa így definiálta mindezt: „Az együttélés, a házasságon kívüli gyermekvállalás, a kapcsolatok vallási vagy közösségi jóváhagyása iránti igény hiánya, valamint a házasságok válással való végződése mind jó példa arra az új magatartásra, amely sokkal lassabban terjed egyes dél-európai országokban és Japánban, mint Nyugat- vagy Észak-Európában – de, mint a portugál, görög, spanyol és szlovén adatok mutatják, terjed.”
Házasságkötések: változó trendek
Bár a fenti idézetben hazánk neve nem szerepel, Magyarország éppúgy érintett ezekben a folyamatokban – még ha nem is olyan intenzitással –, mint Svédország, Ausztria vagy Csehország. Az alábbi táblázat az élettársi kapcsolatok alakulását mutatja az utolsó három népszámlálási évben.
1. táblázat: Az élettársi kapcsolatban élők aránya Magyarországon az 1990-es, 2001-es és 2011-es népszámlálás alapján, nemek és korcsoportok szerint
Forrás: KSH, Népszámlálás.hu
A táblázat nem csak a hajadon státusban lévőket foglalja magába, hanem azokat is, akik élettársi kapcsolatuk mellett hivatalosan házasok, elváltak vagy özvegyek voltak, azonban ezeknek az adatoknak az ismertetésétől eltekintenénk. Ami esetünkben érdekes, hogy a rendszerváltástól napjainkig meredeken nőtt az élettársi kapcsolatban élők aránya, ami a nők esetében a 25–29 éves, még fiatalnak nevezhető korcsoportban a legmagasabb.
Bukodi Erzsébet, az egyik legismertebb hazai házasságkutató már húsz éve leszögezte, hogy „az utóbbi néhány évtizedben a modern társadalmak legtöbbjében a házasság nélküli együttélés deviáns viselkedésből elfogadott társadalmi normává vált”. A kutató egy érdekes jelenségre is rámutatott: Magyarországon a képzetlenebb fiatalok korábban mennek férjhez, mint képzettebb kortársaik, ugyanakkor ha nem sikerül nekik a párválasztás a húszas éveik közepéig, az élettársi kapcsolatok felé fordulnak. Ugyancsak többen választják az élettársi viszonyt azok közül, akik negatív tapasztalatokkal rendelkeznek szüleik házasságáról. Növeli viszont a házasságkötés esélyét a vallásos háttér, illetve a férfi stabil életpályája.
Magyarországon valószínűleg a Magyar Ifjúság Kutatás a legnagyobb volumenű generációkutató projekt, amelynek során nyolcezer 15–29 éves fiatalt kérdeznek a családalapítási terveikről, munkaerőpiaci lehetőségeikről, valamint fogyasztási és szabadidős szokásaikról. A családszociológiai szempontból legátfogóbbnak tűnő 2016-os felmérésből például kiderül, hogy a magyar fiatalságot az elmúlt évtizedekben – egy általános nemzetközi trend jegyében – az egyedülállók, illetve élettársi kapcsolatban élők növekvő, illetve a házasok csökkenő aránya jellemezte, ami egyúttal gyermekvállalási terveiket és a tervek valóra váltásának esélyét is meghatározta. Ugyanakkor, amint arra a kutatás rámutat, a házasok arányának csökkenése idővel megállt, s ma már inkább a stagnálás jellemző. Az azóta bekövetkezett pozitív fordulatra alább még visszatérünk.
A felmérés időpontjában az érintett korosztályon belül a nők 13, illetve a férfiak 7%-a volt házas. A párkapcsolati státus az életkorral együtt változott: a 20–24 éves korosztálynak például még a négyötöde, a 25–29 éveseknek viszont már csak a fele volt egyedülálló (ami alatt nem általában a partnerkapcsolatnak, hanem a partnerrel történő együttélésnek a hiányát kell értenünk), míg 27%-uk élettársi kapcsolatban, 23%-uk pedig házasságban élt. Az egyedülállók aránya a fővárosban és a megyeszékhelyen volt a legmagasabb.
A Magyar Ifjúsági Kutatás egyik fontos eredménye, hogy a magyar fiatalok kétharmada – a számokból kirajzolódó trendek ellenére – a jövőben házasságot szeretne kötni, s mindössze hat százalékuk az, aki tudatosan elutasítja ezt a létformát. A kutatás készítői azt is leszögezik, hogy a négy évvel korábbi kutatáshoz képest nőtt a házasságkötést tervezők, és csökkent a bizonytalanok aránya. Igaz, az előbbiek aránya nemenként elég eltérő: a fiatal nőknek a háromnegyede, míg a férfiaknak kevesebb, mint kétharmada preferálja a jövőbeli házasságkötést.
Érdemes összevetni ezeket az adatokat egy helyi kutatás eredményeivel is. R. Fedor Anita 2016-ban a nyíregyházi fiatalok házasságkötési és gyermekvállalási attitűdjeit vizsgálta, ami azért érdekes számunkra, mert Szabolcs-Szatmár-Bereg megye lakossága lényegesen vallásosabb, konzervatívabb, mint a magyar átlag, másrészt hazai viszonylatban mindig is magas termékenység jellemezte őket, vagyis úgy a házasságkötés, mint a gyermekvállalás terén kedvezőbb eredményeket vélelmezhetünk részükről, még akkor is, ha csak a megyeközpont fiatalságáról van szó.
Eszerint az adatfelvétel időpontjában Nyíregyházán a 15–29 éves korosztályon belül 10% volt a házasok aránya, a nem házasoknak pedig a kétharmada tervezett házasságkötést. Különösen figyelemre méltó, hogy a megkérdezettek közül a 15–18 évesek magasabb arányban álltak ki a házasság intézménye mellett, mint a 19–29 éves korosztály, ami a konzervatív értékrend erősödésére utal, miközben az országosan ennek épp ellenkezője, vagyis a legfiatalabbak hezitáló magatartása volt jellemző. Végzettség szerint egy fordított U-betű rajzolódott ki a hagyományos családtípust preferálók helyi arányát illetően, ugyanis a házasságkötést biztosan elutasítók aránya a szakiskolát és az egyetemi mesterszakot végzettek között, míg a mindenképpen házasulni szándékozók jelenléte az érettségizettek körében érte el a legmagasabb értéket.
Még mindig a szabolcsi kutatásnál maradva: a megkérdezettek a házasság ellen szóló érvek közül a túl fiatal kort, az igazi társ hiányát és a továbbtanulási szándékot említették legtöbbször, vagyis nem a házasság intézményének abszolút elvetése, hanem inkább a késleltetés szándéka áll az elutasító attitűd mögött. Ez egyúttal azt jelenti, hogy később, az említett élethelyzetek elmúltával a házasságkötésben gondolkodók arányának emelkedésével lehet számolni. A szerző az említett országos ifjúságkutatás eredményeivel is összehasonlította saját eredményeit, amiből az derült ki, hogy országosan is inkább az ideiglenes(nek tekinthető) élethelyzetek és tervek akadályozzák a házassági terveket, azzal a különbséggel, hogy országosan az anyagi szempontok is markánsan megjelentek a válaszadók érvkészletében.
Vegyes kép a gyermekvállalásról
Az említett Magyar Ifjúsági Kutatás során megkérdezett fiatalok 14%-ának született a kutatás időpontjában már gyermeke, ők átlagosan 22 évesek voltak az első gyermekük megszületésekor. Az utódokkal nem rendelkezők nem egészen felének volt konkrét elképzelése a gyermekvállalás tervezett időpontjáról, ez átlagosan 28 év volt. Azok körében, akik választ tudtak adni a kívánt utódok számáról, az átlagos tervezett gyermekszám 1,7 volt. (A kutatást ismertető összefoglalóból nem derül ki egyértelműen – az alacsony értékből azonban valószínűsíthető –, hogy ez az adat a gyermeket nem tervezőket is magába foglalja-e.) A felmérés idején tehát a gyermekvállalás mértéke még a tervek szintjén sem ért el a reprodukcióhoz szükséges értéket, ami azért aggasztó, mert ténylegesen megvalósuló gyermekszám jellemzően alacsonyabb a tervezettnél, vagyis a megkérdezettek részéről ennél is alacsonyabb befejezett termékenység várható.
A megkérdezett fiatalok háromnegyede alapvetően pozitív dolgokat (boldogság, családi és baráti kapcsolatok javítása) kötött a gyermekvállaláshoz, azonban a negatív serpenyőben olyan következtetések is megjelentek, mint a tanulási lehetőségekre, a munkahelyi karrierre vagy az anyagi helyzetre gyakorolt negatív hatás. (Itt érdemes megjegyeznünk, hogy a már említett nyíregyházi kutatásban megszólított fiatalok 50%-a kétgyermekes családot szeretne, amit a háromgyermekes családban gondolkodók csoportja követ 16%-kal, míg az egy gyermeket tervezők 13, az utódvállalást elutasító fiatalok pedig 6%-ot tettek ki.)
Ugyanakkor az ifjúságkutatás óta eltelt évek időközben a családpolitika gyökeres reformját eredményezték, olyan új kedvezményekkel, mint a CSOK, a falusi CSOK, a babaváró hitel vagy a nagycsaládosok autóvásárlási támogatása. Fűrész Tünde, a Kopp Mária Intézet elnöke a közelmúltban felhívta a figyelmet arra, hogy míg 2010-ben öt kívánt gyermekből három született meg, ma már ez a szám négyre emelkedett, s ráadásul annak ellenére nőtt az említett évhez képest két százalékkal a születésszám, hogy közben közel húsz százalékkal csökkent a húsz és negyven év közötti, gyermekvállalási korban lévő nőknek a létszáma (Csúcsokat dönt a házasságkötések száma, miközben kevesebben válnak. Magyar Nemzet, 2021. február 7.).
A születések számának növekedése és a szülőképes korú nők létszámcsökkenése volt az a két faktor, ami a magyar termékenységi arányszámot a 2011-es mélypontról (1,23) az elmúlt néhány évben 1,5 körüli tartományba emelte. Mivel azonban a növekvő termékenységi adatokról már számos adat és grafikon látott napvilágot az utóbbi időben a magyar nyilvánosságban, az alábbiakban a házasságkötések 30 éves alakulásáról mutatnánk két lényeges – egyrészt azok konkrét számát, másrészt a lakossághoz viszonyított arányát mutató – ábrát.
1-2. ábra: A házasságkötések abszolút száma, illetve ezer lakosra jutó értéke 1990–2020 között
Forrás: KSH, STADAT
A két ábra – mivel az ország lakossága ebben az időszakban nagyságrendileg tízmillió körül mozgott – lényegében azonos alakzatot ír le. Mivel azonban mindeközben egy lassú, de biztos létszámcsökkenés is zajlott, a 2020-as ezrelékes érték még meg is haladta az 1990-est, vagyis sikerült visszafordítani a rendszerváltással indult „második demográfiai átmenet” egyik leglényegesebb mutatójának alakulását. Az ábrákból egyértelműen látható, hogy az ugrásszerű emelkedés a 2010-es évek közepén indul meg, nyilván nem függetlenül attól, hogy a fiatal családok számára elérhető kedvezmények jelentős részét a házasságban élők vehetik igénybe.
Kovács Erik
Felhasznált irodalom:
Bauer Béla et al. (szerk.) (2016): Ezek a mai fiatalok! A Magyar Ifjúság Kutatás 2016 első eredményei. Új Nemzedék Központ
Bukodi Erzsébet (2002): Házasság vagy élettársi kapcsolat: ki mikor mit (nem) választ. Statisztikai Szemle, 80 (3)., 227–251.
R. Fedor Anita (2016): Családalapítás és gyermekvállalás a fiatalok körében. Acta Medicina et Sociologica, vol. 7., 11–28.
Van de Kaa, D. J. (2002). The idea of a second demographic transition in industrialized countries. Birth, 35, 45.
