A metrón az emberek már nem könyvet és újságot olvasnak, hanem telefont, és kirándulni többé nem visznek magukkal fényképezőgépet. A hétköznapi fényképezés és fényképezkedés egy ideje már nem csak a pillanat megörökítését jelenti; közösségi cselekvéssé vált, de egész másképp, mint régen volt.
 

Nem nagyon szeretem a „bezzeg régen” felsóhajtásokat, elvonják a figyelmünket a mostról, nem segítenek fejlődni, folyamatos hiányérzetben tartanak. De mostanság mégis sokszor elkapott ez a sóhaj – meg vele együtt a vágyakozás majdani idők után, amikor levetjük az illúziót, hogy egy ismert látványossággal magunk mögött lesz csak igazán jó a portrénk.

Mióta okoseszközeink vannak, és már jó fotókat is lehet alkotni velük, egyre általánosabb és gátlástalanabb lett a használatuk. Jönnek a hírek a szelfibalesetekről (már talán gyakoribb halálok, mint a cápatámadás), az influenszerek természetvédelmi területeket és magánterületeket foglalnak be, és Isten háta mögötti helyek válnak keresett célponttá egy-egy sikeres poszt érdekében. Megvan Caspar David Friedrich vándora a ködtenger felett? Ma megfordulna, hogy lőjünk róla egy fáin posztnak valót (vagy megoldaná maga, mint a fentebbi képen látni).

A fotográfia első évtizedeiben sokan nem hagyták lefényképezni magukat, mert féltek, hogy elveszi a lelküket. Ha így volna, a mi lelkünk már vagy tízezer apró darabra szakadt volna… De azt a vágyat talán máig nem adtuk fel, hogy a bejárt helyek lelkét magunkkal vigyük. Nem elég, hogy a net tele van a látnivalónk képeivel, bizonyítékot akarunk arról, hogy mi is ott jártunk, és lehetőleg az ismerőseinket hívjuk tanúul. Pedig mi magunk nem okvetlen szeretnénk a többiek tanúi lenni.

A gyerekeink kiposztolása kapcsán egyre többet beszélünk a reflexió fontosságáról: mielőtt kiteszünk valamit, nézzünk rá, hogy miért szeretnénk kitenni. Lájkokért? Az énképünk javítása érdekében? Elegendő ok az, hogy „de cuki”? Hogy „de szép vagyok vele”? Hogy „én is akarok egy legalább olyan jóféle posztot, mint XY”?

A kérdést saját magunk kapcsán is feltehetjük: mi a célunk, miért fontos, hogy kikerüljön az adott fotónk? És egyáltalán: megszülessen-e? Mióta nem analóg gépekkel dolgozunk, a fényképezésnek nincs többé mennyiségi és anyagi korlátja – de lássuk be, ez nem szolgálja a minőséget és a koncepciót. Az Istagram még mindig a sterilen tökéletes fotók legbiztosabb lelőhelye: pár filterrel és egy jó helyszínnel bárki modellszerűen tökéletes, de legalábbis különleges – lehetne, ha nem kapná fel mindjárt a többi felhasználó is a helyszínötletét, megpróbálva megcélozni ugyanazt a különlegességet. Felmerül a kérdés: mi az az érték, amiért virágokat taposunk le, és amiért feladjuk a csendes ottlevés, a pillanat megélésének kiváltságát?

A lillafüredi vízesés nagyon különleges hely. Nagyon jó ott figyelni a mohos sziklákat, a víz sosem ugyanolyan esését, érezni a pára hidegének, a dörejnek és sodrásnak azt a hihetetlenül vitális elegyét, amely valósággal felpezsdít a maga elevenségével.

Ezek az élmények nem vihetők el a telefon – talán soha ki sem nyomtatott – képein. Viszont jó lenne elvinni őket a régi módon, szívben és elmében, érzésekké formálni és elő-elővenni. És ez nem azt jelenti, hogy azonnal mindenki felejtse el a fotografálást, ne készüljenek többé (családi) képek emlékbe! Hanem egy vágy, hogy ne hagyjuk aprópénzre váltódni a pillanatot, ne elégedjünk meg kilátás helyett a függönnyel, nyaralás helyett a nyaraló emberek képeivel.

Mi szagoljunk, halljunk és lássunk, mert a telefonunk – ha megfeszül, se tud.

Sakona Réka