Az előkészületi szakaszban lévő globális szivárványdiktatúra megvalósítása előtt a katolikus egyház jelenti a legnagyobb akadályt. Nem véletlen, hogy épp az olasz parlamentben született meg az a törvénytervezet, amely nem csak az LMBT-kultuszt emelné állami rangra, hanem egyúttal kriminalizálná a homo- és transzfóbiát (bármit is jelentsen az), ami adott esetben akár a keresztény hitelvek megvallásának szankcionálását is eredményezheti.

Diocletianus oroszlánjai vagy Sztálin gulágjai után persze mondatjuk, hogy az egyház túlélt a jelenleginél férfiasabb rendszereket is. A probléma csak az, hogy a keresztény mártírok és hősök példái ellenére Európa távolabbi vidékein – különösen a protestáns régiókban – egyértelműen érzékelhetők a behódolás jelei, sőt egyes esetekben már helyesebb lenne inkább ötödik hadoszlopról beszélnünk.

A V4NA hírügynökség májusban egészen elképesztő történetről tudósított:

a svéd evangélikus egyház ezer papja és diakónusa nyílt levelet írt az országban élő transzneműeknek, amelyben elítélték a svéd média velük szembeni bánásmódját, valamint azt a fajta feminizmust, amely „korlátozni akarja a jogaikat”.

A svéd médiát ért kritikával most nem foglalkoznánk; egyrészt ezt már megtette a Magyar Nemzet cikkírója, másrészt a levélnek nem az igazságtartalma, hanem demonstratív jellege, üzenetértéke a lényeg.

A feministákat ért támadás, mint exkluzív hír azonban megér néhány mondatot. Mindannyian tudjuk, hogy a nem svéd eredetű, ám társadalmi beágyazottságát tekintve ma már tipikus skandináv jelenségnek tekintett feminizmus mennyit ártott a család intézményének. Ugyanakkor annak egyes elemei – például a nők férfiakéval azonos bérezéséről, vagy a tanuláshoz, szakmai karrierhez és önkiteljesítéshez való jogukról szóló tézisek – még a konzervatív férfiak számára is szimpatikusak lehetnek. (A kezdetektől aktív női részvétellel működő keresztény egyházak híveiről nem beszélve.) Mivel azonban napjaink globális agendája nem a női jogokról, hanem maguknak a nemeknek az eltörléséről szól, a biológiai alapú elkülönítést most az élet olyan színterein is mindinkább felszámolják, mint a büntetés-végrehajtás vagy a sport, ahol a nemi szegregáció éppen a nők érdekeit és egyenlő esélyeit szolgálta.

A kaliforniai börtönökben a magukat identitásuk ürügyén női részlegbe kérő férfiak száma már elérte a háromszázat, a tokiói olimpián pedig több sportágban is nőimitátorok léphetnek majd a dobogóra a valódi győztesek helyett.

Nem véletlen, hogy dühösek a feministák, legalábbis azok becsületesebb része. Mi csak egy kávét kérünk, mondják most konzervatív körökben az egyszerűbb elmék, mert nem értik, hogy a transzfil–feminista háború körülbelül olyan, mint amikor a politikai élet már csak a kommunista érdekcsoportok küzdelmeire korlátozódott. Nyugat-Európában ugyanis a mainstream jobboldali blokk hallgat vagy egyenesen beáll a kórusba, s a normalitás védelmének egyébként felemelő küldetését marginális csoportokra vagy magányos értelmiségiekre ruházta, akik kevesen vannak ahhoz, hogy megállítsák az abszurditások sorozatát.

A társadalom túlnyomó része azonban egészségesen gondolkodik, még ha ennek nincs is tudatában (erről majd alább). A változtatáshoz azonban nem elég többségben lenni, annak is kell látszani. A svéd evangélikus egyház, amelynek tagsága felöleli az ország népességének 70%-át, kellő beágyazottsággal és társadalmi tekintéllyel bír ahhoz, hogy nemet mondjon az abnormalitás normalizálására. Mint láttuk, ennek teljes ellenkezője történt. Bár nekimentek a feminizmus szent tehenének – de ezt a másik oldalról, balszélről tették.

Ilyenkor két kérdés merül fel az emberben:

1. Hogy egyeztetik össze az aláírók a transzneműek ügye melletti elköteleződésüket a Biblia legalapvetőbb tanításaival?
2. Van-e remény arra, hogy ami történt, az ennek a nagy múltú nemzeti egyháznak egy apró szegmensét érinti csupán?

Az első kérdésre maguk az aláírók adták meg a választ: szerintük „teljesen el kell utasítani a Bibliának a teremtéssel és annak biológiájával kapcsolatos nézetét, mert ez tele van gyűlölettel”. Vitathatatlan: az aláíróknak ezzel sikerült egy komoly elméleti ellentmondást feloldaniuk. De csak azon az áron, hogy létrehoztak egy újat, ami ezúttal a Biblia-tagadás és saját hivatásuk között feszül.

Sebaj, majd a feletteseik helyre teszik őket, mondhatnánk. Mert a hívek csak ilyenek: ha nehéz időkben kompromittálódnak egyes felekezeti vezetők, az alsópapságtól várják a kompenzációt, ha viszont onnan érkezik a megbotránkoztató hang, a méltó püspöki válaszban bíznak.

Sajnos a svéd lutheránusoknak kevés esélye van az utóbbira, ugyanis Stockholm püspök asszonya, Eva Brunne nyíltan leszbikus, aki barátnőjével (feleségével?) egy közös gyermeket is nevel. Brunne asszony emellett korábban a templomok keresztény szimbólumainak eltávolítását és muszlim imahelyiségek létesítését is szorgalmazta. Fredrik Modeus Växjö-i püspök ugyan nős és három gyermek apja, ám a müezzin-énekek napi élő tévéközvetítésének szorgalmazójaként ő is hasonlóan viszonyul egyháza érdekeihez és missziós küldetéséhez. A második fenti kérdésre tehát egyértelműen nemmel kell felelnünk.

Úgy tűnik, a svéd lutheránus egyház testületileg egy olyan útra lépett, ahonnan visszafordulni arcvesztés és retorziók nélkül már nem lehet, haladni viszont csak a keresztény alapelvek megtagadásának árán tudnak.

Még nem tudjuk, bekövetkezik-e mindezek eredményeként egy újabb, 21. századi egyházszakadás – ez a protestáns kultúrkörben nem jelentene akkora traumát –, vagy pedig egységesek maradnak, de csak a szivárványrendszer részeként, amely (majdnem) mindenkit és mindent elfogad, s épp ezért alig kell valakinek.

De hogy ne tűnjön teljesen reménytelennek a helyzet, zárásként idézzük fel azt a stockholmi utcai videót, amelyen már hónapok óta nevet az internet népe. A felvételen a riporter őshonos polgárokat kérdez a multikultúráról és a bevándorlásról, koncentrikus körökben haladva az általánostól a személyes felé, lépésről lépésre terelve riportalanyait az erdő mélyére.

„Mit gondol a mostani migrációs hullámról?” „Egyetért-e azzal, hogy Svédország befogadja a menekülteket?” „Van-e elég kapacitásunk mindehhez?” „Be kellene-e fogadnunk akár az otthonainkba is őket?” „Ha önnek lehetősége lenne, befogadna-e egy menekültet az otthonába?”

Miután minden kérdésre megérkeztek a menetrend szerinti polkorrekt válaszok, a riporter előhúzta a háttérből Alit, az aznapra szállást kereső migránst – mire kiderült, hogy fél Stockholm éppen akkor adja ki a szabad szobáját, fogad vendéget, utazik messzire, készül állásinterjúra vagy ápolja otthon a beteg gyerekét.

A kortárs nyugati társadalom képmutatásának mementót állító (és remélhetőleg később sem törölt) YouTube-videó egyébként torontói változatban is elérhető, ugyanezzel a végeredménnyel. Mielőtt azonban még ítéletet hirdetnénk felettük – a Stockholmból és Torontóból érkező napi kritikák után egyébként teljes joggal –, érdemes belegondolnunk, hogy negyven éve nálunk is ugyanígy játszódott volna egy hasonló beszélgetés, amennyiben például egy eltévedt vöröskatonát kellett volna elszállásolnunk. De épp ez a lényeg:

amikor a valóság berúgja az ajtót, sem a kommunizmus, sem a multikulti, sem pedig a genderdili kötelező dogmái nem írhatják felül az egyéni ösztönöket és a családi érdekeket.

A bontakozó szivárványdiktatúra haszonélvezői tehát joggal félhetnek. Egy olyan rendszerben, amely nem a fegyverekre, hanem elsősorban a véleménydiktatúrára és a kollaboráns politikusokra épül, épp a rendszer intellektuális alapját adó eszmék életidegensége az, ami könnyen 1989 megismétlődéséhez vezethet, mikor is 45 évnyi totális agymosás eredményeit sodorta el pillanatok alatt a változás. Erre gondoljunk mi is, amikor azt látjuk, hogy egy nagy tekintélyű keresztény felekezet papjai – még ha tőlünk több ezer kilométerre is – a Biblia helyett inkább egy nőimitátor bálványszobrát választják.