Amikor hajdanában egy cseh gyártmányú Tesla elektronmikroszkópot vásárolt a laboratóriumunk, meg voltam győződve, hogy Tesla cseh volt. Később elkezdtem érdeklődni a szomszéd nemzetek kultúrája iránt, és amikor a Tesla autók megjelentek az utakon, már tudtam, hogy az Amerikában meghalt Nikola Tesla (1856-1943) horvátországi szerb volt, aki egy ideig még Budapesten is dolgozott. Prágában egyetemre járt, de Grazban, Mariborban is tanult. A Monarchia alapú Közép-Európa értéke ő.
Neve most azért került a hírekbe, mert a Szerb Nemzeti Bank tiltakozik az ellen, hogy a jövendő horvát euró érméken Tesla arcképe szerepeljen. A tiltakozás alighanem eredménytelen lesz. Tesla arcképe ugyanis eredetileg nem is szerepel a hivatalos horvát javaslatok között, de közönségszavazat alapján kerül az érmére. Sokkal többen támogatták, mint a többi tervet, köztük a horvát idegenforgalom egyik zászlóshajóját: Dubrovnikot.
Indokolt ez az újabb szerb-horvát vita? Nehéz kérdés, próbáljunk a mélyére nézni.
Tiltakoznánk-e, ha Báthory István arcképe megjelenne egy lengyel pénzérmén? Vagy akár fordítva: Tiltakoznak-e a lengyelek, hogy Magyarországon számos közterület és intézmény, például iskolák, viselik az ő királyuk nevét? Költői a kérdés, de más relációban nem ennyire feszültségmentes a helyzet. Ha a román pénzeken jelenne meg Bethlen Gábor, vagy Mátyás királyunk, aligha maradnának csöndben határ inneni és határ túli honfitársaink. Zavart okozna az is, ha magyar érmén tűnne fel Bél Mátyás, akit apja révén Matej Bel néven a szlovákok is joggal sorolnak a maguk értékei közé. Joggal ugyan, de tudni kell, hogy egy ilyenfajta vitát az érintett, azaz Matthias Belius nagyon kifogásolt volna, s nemcsak magyar édesanyja, hanem az ő saját hungarus tudata miatt.
A „ki kié” vagy a „ki sajátít ki kit” viták könnyen megmérgezik a nemzetek közti kapcsolatokat, vagy talán fordítva: a két nemzet közti rendezetlen ügyek gerjesztik az ilyen vitákat. Nincs róla adatom, de azt képzelem, hogy Tesla azért is kapott több szavazatot, mint a többi horvát jelkép, mert a Horvátországban élő szerbek (is) rá szavaztak. Számukra ez annak a jele, hogy az állam nem idegenként tekint rájuk, hanem mint az ország értékeire. A múltnak szóló tiszteletadás a jelenre is kisugárzik. Lehet, hogy ez nem így van, de így kellene lennie. Feleljünk őszintén: Ha mi Bél Mátyásról kilátót, közteret, intézményt nevezünk el, vajon az ő magyar gyökereit akarjuk sulykolni, vagy épp tisztelettel adózunk szlovák voltának? Kisajátítás vagy tisztelet adás? Falat vagy hidat építünk?
A Szerbia az elmúlt három évtizedben élte át – és Koszovó kapcsán a mai napig is szenvedi – a maga Trianonját. Jugoszlávia szétesése iszonyú vérengzésekre vezetett a szinte fegyvertelen horvátok és az állig felfegyverzett szerbek között. A halottak sírján még ott a virág, nehéz dolog a szerb horvát ellentét. Teslát, akiről úgy tartják, hogy egész életében büszke volt szerb származására és horvátországi születésére, lehetne a két nép összetartozása jelképének tekinteni. Ha ez így lenne, Belgrádban ünnepelni kellene Tesla megjelenését a még csak reménybeli horvát eurón.
Az ilyen viták régiónk jellegzetességei. Nehéz lezárni őket, mert érzelmek vezérlik a gondolkodást. Most például érdeklődve várom, hogy a DNS vizsgálatok mondjanak valami tényszerűt a Hunyadi család eredetéről. Tételezzük fel, hogy a havasalföldi szál bebizonyosodik. Vajon a kolozsvári Mátyás szobrot akkor is időről időre bemázolják majd a heves vérű magyarfalók? Vajon Kásler professzort megkövezik majd itthon a felhevült és legenda vezérelt atyánkfiai? Mikor fogunk tudni megbékélni a tényekkel? Miért nem tartja szégyennek Szlovénia, hogy harminc éve alakult? Miért gondolkodik Szlovákia másképp? Miért vizionál olyan ezeréves múltat magának, amelyből kiradírozná a magyarokat? Ünnepelhetné fiatalságát, örülhetne állami létének. Hogy Szlovákia fiatal állam, ez tény. De az is igaz, hogy a szláv népek előbb voltak a Kárpát-medencében, mint a magyarok, és képesek voltak évszázadokon át együtt élni, ha kellett, együtt harcolni velünk. Egy király seregében, egy korona fényében.
A DNS vizsgálat identitásunknak csak testi részére derít fényt. Az a döntő, amit az illető magáról mondott. Ha pedig nem volt hajlandó identitást választani, nekünk azt is tiszteletben kell tartani. Sőt, követnünk kell. Zrínyi a jó példa.
Fel sem merül semmilyen kisajátítási vita, ha a szóba jövő két nemzet között nincs feszültség, nincs megoldatlan probléma. Ebből fakad a tennivaló: nem elég az egyes emberek hovatartozását tisztázni, hanem a két nemzet vitáját kell rendezni. Akkor a többi magától megoldódik. Vannak ilyen viták? Sokan hivatkoznak arra, hogy a polgárok között nincs is, a feszültséget csak a politikusok gerjesztik. Ez azért durván torzítja a valóságot.
A Nézőpont Intézettel együttműködve a Charta XXI Egyesület 2016 óta évente vizsgálja, hogy mi magyarok miként vélekedünk szomszédainkról. A vizsgálat Ukrajnát kivéve valamennyi szomszédunkra kiterjedt. Három csoport alakult ki, ha azt tudakoltuk, hogy hány százalékban van „inkább jó” véleménye a magyaroknak az adott nemzetről. A kétharmados csoport Ausztria és Horvátország. Van két ország, amellyel kapcsolatban biztos többsége van a jó véleménynek: Szlovákia és Szlovénia. Kisebbségben vannak viszont a jó véleménnyel lévők, ha szerbekről vagy románokról beszélünk. Öt éves távlatban az adatok nem sokat változtak, bár Szerbiával kapcsolatban van némi elmozdulás 30 százalékról 40 százalékra, Románia viszont sajnos 34 és 38 százalék között áll. Ezek a lakossági vélemények nem a kormányszintű kapcsolatokat, hanem a belénk rögzült sztereotípiákat tükrözik.
Nagyon sokat kell tehát dolgozni azért, hogy ilyen kisajátítási viták fel se merüljenek. Hogy a szlovákok például úgy legyenek büszkék Balassi Bálintra, hogy nem vitatják el egy percig sem magyar voltát. Messze vagyunk ettől, de örömre ad okot, hogy Közép-Európa erre tart. Egyszer talán arra a kérdésre, hogy „Kié Tesla?”, jó lélekkel mondhatjuk: a miénk. És nem zavar, hogy mások ezt több joggal mondhatják, és ők sem sértésnek érzik, ha Teslát más is tiszteli.
