Hosszan írok, mert nincs időm. Állítólag Goethe egyik levele kezdődik így. Aktualizálva a paradoxont: sok mindenről kellene írni, hát nem írok semmiről sem. Azaz egy gondolatot mégis megpróbálok kifejteni. Ahogy közelednek a választások, egyre több vád tűnik fel az interneten és az ellenzéki megszólalók kijelentéseiben, legyenek akár politikusok, akár média munkások. Ezek egyike: „Orbán szembefordult a rendszerváltozás eszméivel és céljaival”. Két pillérre támaszkodik ez a kijelentés, Orbán illiberális demokráciájára, és arra, hogy a Nyugat helyett azaz a szabad világ helyett hazánkat a Kelet diktatúráihoz közelíti.

Vajon melyik az a rendszerváltási eszme és cél, amivel Orbán szembefordult? Ha az volt a rendszerváltás célja, hogy a Kádár rendszerben levitézlett figurák irányítsák – egyenruhát váltva – az országot, akkor ezzel Orbán valóban szembefordult. Hála Istennek.

A vádaskodók nem értik, vagy nem akarják érteni, hogy mit jelent Orbán szóhasználatában az „illiberális” jelző. Elárulom: a mai liberalizmus kritikáját. Nem liberalizmus az, ahol Szent II. János Pál szoborról le kell venni a keresztet. Nem liberalizmus, ahol a nemváltó beavatkozások kárait tudományosan vizsgáló könyv terjesztése tilos. Nem liberális az a világ, ahol egy orvosprofesszornak hamut kell hintenie a fejére, mert egy egyetemi előadáson a terhes nő kifejezést használta. Az Európai Unió Alapjogi Chartája kimondja a szülők azon jogát, hogy gyermekeiknek vallási, világnézeti vagy pedagógiai meggyőződésüknek megfelelő nevelést biztosítsanak (14. cikk 3. bekezdés). Nem liberális az a világ, ahol meghurcolnak egy politikust, sőt egy országot ennek érvényesítése miatt. A Nyugat mai agresszív, intoleráns világa fordult szembe a másik embert tisztelő és szabadságát elismerő eredeti liberális eszmékkel. Nem a nyugati világ hibáinak majmolására vállalkoztunk, nem vazallusnak, nem is szolgának szegődtünk.

A másik elem: az euroatlanti irány. Ez harminc éve következetes vezérfonala a magyar politikának. Nem változott az utóbbi tíz évben sem, annak ellenére, hogy rendszeresek lettek a magyar belpolitikába való beavatkozási kísérletek. Hogy közben kereskedelmi kapcsolatokra törekszünk olyan fontos országokkal, mint Oroszország, Törökország vagy Kína, az inkább elismerést kellene kiváltson, mint kritikát. Ráadásul az „imádott” Nyugat is ezt teszi. Vagy csak Németországnak szabad a lengyelek és ukránok kárára üzletelnie Putyinnal? Ha a kormány célja a nyugattól való távolodás volna, akkor a következő magyar űrhajós nem az Egyesült Államokkal működne együtt, hanem a keletiekkel, hiszen nemcsak az USA, hanem Oroszország is és Kína is űrhatalom. Szijjártó bejelentése azonban egyértelműen amerikai-magyar együttműködésről szól.

Legkésőbb 2004-ben örömmel állapíthattuk meg, hogy Kompországunk végre kikötött és a jó oldalon. A komp szó sokunkban Petőfit idézi fel: Pihen a komp, kikötötték…
Ha azt hittük, hogy bármi pihenésről szó lehet, tévedünk. Akik szerint a kormány szembefordult az eredeti célokkal, azok erre a pihenésre vágynak, holott a célokhoz való ragaszkodás gyorsan változó világunkban sok munkát jelent, és semmi pihenést. A világ csak paradoxonokkal írható le, esetünkben: a kikötött komp mozgásban van.

Surján László