Máig nem csituló felháborodást váltott ki Erdélyben Ludovic Orban román ex-kormányfő – jelenleg képviselőházi elnök és liberális pártvezető – azzal a minapi kijelentésével, miszerint a Székelyföld etnikai összetételét beruházások révén jelentősen meg lehetne változtatni. A vágyvezérelt megnyilatkozásnak nincs különösebb újdonságereje, történelmi és demográfiai alátámasztottsága annál inkább. És épp ez a tény teszi azt fenyegetővé.
Ami szokatlan, legfeljebb az, hogy a Székelyföld elrománosításának vágya ilyen nyíltan és ilyen magas pozícióból hangzik el, ugyanis a magyar többségű területek felszámolásának programja már egy száz éve létező, kormányokon és rendszereken átívelő, következetesen végrehajtott megaprojekt. Méghozzá a legnagyobb megaprojekt a fiatal ország történetében, amely Erdély megszerzése után annak örök időkre történő megtartásáról szól. Tegyük hozzá: mindez a többi elszakított területen is lezajlott. A módszerek szinte mindenhol ugyanazok voltak: a két világháború között telepesfalvak létrehozása, a városokban pedig a többségi etnikumhoz tartozó hivatalnokok létszámának felduzzasztása, míg a hatvanas-hetvenes évektől már a szocialista iparosítás és a gigantikus lakótelepek építése jelentette a betelepítés fő eszközét. A kilencvenes években – a háborúzó Szerbiát leszámítva – az államnak már nem volt lehetősége a lakosság ilyen mértékű, tömeges mozgatására. Ekkor a magyar lakosság tömeges kivándorlása, közvetve pedig az azt előidéző nacionalista állampolitika segítette a trianoni/párizsi győztesek további etnikai térfoglalását, amit egyéb, a korábbiaknál kevésbé látványos módszerekkel tovább lehetett fokozni. A bukaresti államhatalom például a kilencvenes és kétezres években román rendőrök sokaságának, és azok családtagjaiknak betelepítésével próbálta folytatni a székely városok etnikai arányainak átalakítását, míg a szimbolikus térfoglalást túlméretezett, csillogó bádogtetőkkel ellátott ortodox templomok ezreinek felhúzásával vitte végbe.
Az alábbiakban megmutatjuk, hogy a mai értelemben vett Erdélyben miként alakult a magyar jelenlét néhány ismertebb történelmi nagyvárosban.
A magyarok létszáma és százalékaránya egyes erdélyi nagyvárosokban 1910–2011 között
Látható, hogy Temesvárt leszámítva az összes itt tárgyalt város a történelmi Magyarország utolsó népszámlálásának idején még masszívan magyar többségű volt. Temesvár – bár az ábrán ezt nem tüntettük fel – 1910-ben német többségű volt, a románok elenyésző arányt képviseltek, míg jelenleg németek már alig élnek a bánáti nagyvárosban. Látható az is, hogy a betelepítés kivitelezése során létezett egy prioritási lista, amelyen Kolozsvár, Erdély fővárosa, a második bécsi döntés nagy nyertese állt az első helyen. (A beszámolók szerint a bukaresti külügyminiszter, amikor 1940-ben a bécsi Belvedere-palotában meglátta a térképen, hogy a város a magyar oldalra került, ájultan esett össze.) Nagyvárad elrománosítása, bár határ menti nagyvárosként, s a Partium fővárosaként nyilván stratégiai fontosságú volt Bukarest számára, jó másfél évtizedes csúszással zajlott.
Az ábrából kiderül, hogy az utolsó magyar nagyváros, amelyet sikerült a román államhatalomnak etnikai alapon meghódítania, Marosvásárhely volt. A diktatúra 1989-es bukásakor itt még masszív többséget alkotott a magyarság, azonban az 1990-es, államilag szervezett pogrom után megindult, s később is folytatódó kivándorlás miatt számuk gyors fogyatkozásnak indult; míg 2000 körül az etnikai arány átfordult a románok javára. (A helyi őslakosság azonban még így is elég erős volt ahhoz, hogy – összefogva a toleránsabb román lakosokkal – 2020-ban újra magyar polgármestert válasszon magának, meggyőző, 50% fölötti eredménnyel.)
Amit a román politika a mai napig nem tud megemészteni, az a Marosvásárhelyen kívüli székelyföldi városok – Udvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, stb. – máig erős magyar többsége. A székely városokat mai napig igen komoly – mondhatni, az EU-ban példátlan mértékű, s az EU által példátlan mértékben ignorált – elnyomó politika sújtja, amely egyebek mellett a szimbólum- és nyelvhasználat korlátozásában vagy tiltásában, kirakatperekben, gigantikus pénzbüntetésekben, demonstratív katonai parádékban (vö. Észak-Írország) és folyamatos verbális uszításokban merül ki.
A direkt elrománosítást (fentebb már említettük a tömeges rendőri betelepítést), vélhetően az esetleges lakossági/politikai ellenállást és a sajtónyilvánosságot elkerülendő, már az ismert román közmondás, a „tace si face” (hallgass és cselekedj) szellemében folytatta az államhatalom. Persze mindig akadtak szókimondó vagy épp szószátyár politikusok, akik nyíltan kimondják ezzel kapcsolatos vágyaikat; Ludovic Orbannál talán a származás miatti kompenzációs kényszer lehetett az oka a nyílt beszédnek (apja, Orbán Imre szekus tiszt volt Székelyudvarhelyen). A politika magasabb szintjein utoljára negyedszázada fogalmaztak meg hasonlóan nyílt elképzeléseket: ekkor egy Adrian Nãstaséhoz köthető dokumentumban olvashattuk, hogy a moldvai munkanélküliség csökkentését „Hargita és Kovászna megye etnikai konfigurációjának javításával” kellene megvalósítani (forrás: Beszélő, 2000. szeptember).
Napjainkban a románosítás már (látszólag) politikán kívüli eszközökkel zajlik a tömbmagyar vidékeken. Tudjuk például, hogy a nyugati tulajdonban lévő kiskereskedelmi multik bukaresti irányítású leányvállalatai szisztematikusan román személyzettel töltik fel a székelyföldi szupermarketeket. Azokban a városokban, ahol néhány éve még teljesen ismeretlen volt az utcákon a román szó, a többségi nyelvhasználat már teljesen megszokottá vált a szolgáltatóiparban. Mivel semmilyen üzleti logika nem támasztja alá, hogy a helyi nyelvet nem beszélő frontszemélyzetet alkalmazzanak tömegesen a székelyföldi áruházakban, nyugodtan élhetünk a gyanúval, hogy a bizniszen túlmutató szempontok állnak a háttérben, s hogy amit látunk, az csupán a jéghegy csúcsa.
Még kevésbé érhető tetten a politikai szándék akkor, ha egy közeli, immár többségiek lakta nagyvárosból szóródik ki a népesség a környező magyarlakta falvakba. A szuburbanizáció néven ismert, világszerte – így például a budapesti agglomerációban is – megfigyelhető jelenség a Székelyföldet éppúgy sújtja, mint más elcsatolt magyar vidéket. A Kárpát-medencében a félmilliós Pozsony vonzáskörzetében a legintenzívebb a szuburbanizáció, amely nem csak Nyugat-Csallóköz egyre több településén szorítja a magyarokat kisebbségbe, hanem például a magyarországi Rajkán is. Ez utóbbi már nem fenyegetés, hanem beteljesült valóság: a Blikk júliusi helyszíni riportjának címe – „Egy magyar szót se hallani: hogyan lett Rajka szlovák falu?” – csupán azért tűnik szenzációhajhásznak, mert egy bulvárlapról van szó. A cikkből kiderül, hogy a helyzet a településen nem csak az etnikai arányok tekintetében, hanem a jövevények hétköznapi viselkedését és nyelvi sovinizmusát tekintve is elkeserítő. Rajkára egyébként már olyan természetességgel jár ki a pozsonyi „BKV” helyi buszjárata, mint ahogy az egykori 7-es busz közlekedett a Bosnyák tér és a Ferenciek tere között (legalábbis a pandémia előtt ez még így volt).
Amíg azonban Magyarországon csak egyetlen település esett az etnikai invázió áldozatául (egyelőre, ugyanis számos észak-magyarországi faluban is hasonló folyamatok játszódnak), addig a Csallóközben tömegesen fenyegeti a falvakat a szlovák betelepülés, sőt már a magyar többségű városokban is megfigyelhető a babakocsikat tologató, szlovákul beszélő anyák csoportos jelenléte, akik saját helyi korcsoportjukban már jelentős arányt, ha nem épp a többséget képviselik.
Amit Pozsony jelent ma a Csallóköz számára, azt jelenti Brassó a Székelyföldnek. A kiköltöző románok itt a közeli Háromszék délebbi falvait lepik el. Mivel egy természetes szociológiai folyamatról van szó, nagyon nehéz kideríteni, hogy mennyire segíti a folyamatokat a háttérből az államhatalom, azonban a szuburbanizáció kézben tartására, irányítására vagy akár fokozására számos adminisztratív lehetőség áll rendelkezésre. Amit biztosan tudunk, hogy a szuburbanizáció – s ezt Ludovic Orban megnyilatkozása is alátámasztja – pontosan megfelel a többségi hatalom igényeinek.
Az etnikai arányok megváltoztatására irányuló folyamatok és próbálkozások azonban demokratikus körülmények között csak akkor lehetnek sikeresek, ha a helyi lakosság, a média és a magyar politikai érdekképviselet részéről nem ütköznek ellenállásba. Nyugat-Európában sohasem jöhettek volna létre a harmadik világból érkezettek gettói és párhuzamos társadalmai a komprádor kormányok, önkormányzatok és média nélkül, s ez a kilencvenes évektől a Kárpát-medencében is érvényes. Némi keresgélés után számos olyan nyilatkozatra lelhetünk az interneten, amelyek például a Rajkán vagy egyes csallóközi településeken létrejött „sokszínűséget” éltetik. Vagy gondoljunk a gyergyógyitróiak közelmúltbeli tiltakozására a Sri Lanka-i munkások megjelenése miatt, akik közvetlen erdélyi tapasztalatok alapján nagyon jól ismerték az etnikai térfélcserék természetrajzát („nem az a kettő a probléma, hanem a sok száz, aki őket követi” – mondták), s akik aggodalmaikkal teljesen egyedül maradtak, hiszen sem Magyarországról, sem Erdélyből nem állt melléjük senki, támadást viszont annál többet kaptak.
Bár Ludovic Orban ötletelésére már reagált a helyi magyar politika, a most is zajló székelyföldi elrománosodás összetettebb és dinamikusabb annál, hogy némi politikai adok-kapok képes legyen lassítani a negatív folyamatokat. A többségi magyar területeken zajló térvesztés megállítása a média részéről bátor, tényfeltáró munkát, az anyaországi és a határon túli magyar politika oldaláról pedig helyzetismeretet és akaratot igényel.
Kovács Erik
