Hogyan teremthető meg az a családi légkör, amelyben a nagyszülő nagy érték lehet?

A nagyszülői szerep, életfeladat lehet egyben öröm és krízis is. Megváltoznak az életkörülmények, egyre több fizikai korlát jelenhet meg, új kihívásokkal kell megküzdenie a nagyszülőnek. Ezzel együtt pedig újra megjelenik egy gyermek a fókuszban, ami feleleveníti a saját gyereknevelés élményeit és esetleges kudarcait. Ezen újraélt szerepeket nagy érzékenységgel érdemes kezelni, máskülönben sok-sok konfliktushoz, meg nem értettséghez, elutasításhoz vezethet. A nagyszülő újra átélheti, hogy aktív – teremtője, alkotója az életnek. Az életútja során felhalmozott értéket, értékrendet és világszemléletet egy újabb generáció számára adhatja át. De felmerül a kérdés, hogy ez nem a szülő feladata lenne-e?

Az apa és anya egysége

A válasz az, hogy nagyon sokféleképpen lehet egy nagycsaládban jól élni, és jól kezelni a megváltozott szerepeket és életkörülményeket. A legfontosabb, hogy bárhol is húzódnak a nagyszülői és a szülői kompetenciák határai, a családban lévő tagoknak ez komfortos, elfogadható legyen. Sokféleképpen hozhatja létre a nagycsalád az egyensúlyt, amivel mindenki elégedett, viszont néhány a tapasztalatból vett példán keresztül mégis ki lehet jelölni alapvetéseket, irányokat a harmonikus családi viszonyokhoz.

Az apa és anya egysége, az ő kapcsolatuk a legfontosabb, ez a kiindulópont. Ha a szülőpár ebből az egységből neveli gyermekét és ebből a közös alapból kommunikál a nagyszülők felé, akkor az üzenet könnyebben értelmezhető a külvilág számára is. Sőt, ebben a következetességben fog tudni a gyermek is biztonságban nevelkedni. Elfogadja és alkalmazkodik a szülőpár nevelési stílusához. Egyszerűen fogalmazva a párnak együtt, egymással kell elsősorban egységben lennie a családi szabályokkal és a határokkal kapcsolatban is. A nagyszülő ezt az egységet pedig azzal segítheti, ha nyitott a fiatalabb generáció új szemléletére és gondolataira. Ha a nagyobb élettapasztalatát úgy használja, hogy képes jelen lenni és támogatni, majd tud a háttérben is maradni és a szülőpár egységét erősíteni. Felelőssége élettapasztalatából fakadóan talán nagyobb is ebben az érzékeny közös táncban.

Sőt, nehéz dolga van a nagyszülőnek, mivel az élet jó néhány területén több tapasztalata van, mint a gyerekeinek. Viszont ezzel a felhalmozott tudással nagyon finoman kell bánnia. Szem előtt kell tartania, hogy gyerekei felnőttek, és képesek ők is átgondolt, felelősségteljes döntéseket hozni. Akkor érdemes javasolni, tanácsot adni, ha ezt kéri a szülőpár. Igaz ez a szemlélet az élet más területén is, a legkülönbözőbb kommunikációs helyzetekben. Sokszor csak arra van a másiknak vagy épp nekünk szükségünk, hogy meghallgassanak minket, figyeljenek ránk. Nem várunk megoldásokat, tanácsokat, hanem az együttérzésért és figyelemért küzdünk. Azért, hogy az, akivel épp kapcsolódni szeretnénk, aki felé kommunikálunk, az legyen ránk nyitott, és örüljön vagy szenvedjen velünk együtt.

A szülőpárnak is nagy felelőssége van. Bárhol is jelöli ki a család határait, ezt egységesen és következetesen kell képviselnie a nagyszülők és a külvilág felé. A „hogyan” a fontos. Szerencsés, ha a szülők a saját igényeikről, szükségleteikről beszélnek. Azt mondják el, ami nekik segítene, amire nekik van szükségük. Ha tudnak az érzéseikről beszélni, akkor az egyértelmű üzenet a nagycsalád számára is. „Az jelentene nekem biztonságot, hogy …”, „annak örülnék a legjobban, ha…”, „attól tartok, ha…”. Lehet ezekkel a mondatokkal vitatkozni, csak nemigen hoz eredményt. Nem fogja magát csettintésre senki sem biztonságban érezni, és örülni vagy épp szomorkodni sem vagyunk képesek parancsszóra vagy szép kérésekre.

A meghallgatás megértést és felszabadultságot szül, amelyben a nagyszülő nagy értékké válik

A nagyszülő is, ha képes effajta módon megfogalmazni belső világát, érzéseit, akkor nagyobb eséllyel érti meg őt a szülőpár. A tapasztalatok alapján az őszinte beszélgetések elmaradása sok vélt vagy valós bántás, harag, düh táptalaja lehet. Viszont, ha a konfliktus minden szereplője elmeséli a saját motivációit, akkor érti meg a másik fél leginkább, hogy mi és miért történt. A meghallgatás megértést és felszabadultságot szül. Sokat segít ebben, ha kérdezünk. Megkérdezzük, hogy mit és miért tesz a másik fél, hiszen nem vagyunk gondolatolvasók. A tapasztalat azt mutatja, hogy érdemesebb az ítéletek és szekértáborok építése helyett megkérdezni a szülőt, nagyszülőt, hogy mit és miért mond vagy tesz. A nyitott, jóindulatú kérdések ebben segítenek. Alapvetés: ha nehéz kijelölni a határokat, akkor mindenki a saját szüleivel kell, hogy konfrontálódjon; negatívan nem érdemes a párunk szüleiről beszélni, hiszen akármilyenek is, attól még az ő szülei maradnak, és a gyerekek nagyszülei.

Ebben a nyitott és egymásra figyelő légkörben a nagyszülő nagy érték. Hiszen olyan tudással, tapasztalattal rendelkezhet, amivel az új szülőpár még nem. Saját szülőségét is újraélheti a nagyszülő. Elgyászolhatja saját szülői szerepét ,és élvezheti új életfeladatának szépségeit. Közeledve a nyugdíjas kor felé most más aktivitásban élheti meg alkotó képességét. Fontos, hogy ekkor már azzal a biztonsággal teheti mindezt, hogy tanult a saját tévedéseiből, hibáiból, és most kellő finomsággal mindezen tudást továbbadhatja unokái számára is. Kicsit átformálva magában, picit talán másképp, mint az korábbi tapasztalatlanságában tette, így valami szebbet, valami jobbat adhat.

Dobrai Zoltán