Furcsa érzéssel vettem kezembe Emil Brix és Erhard Busek könyvét: Közép-Európa újragondolása. Emil Brixet nem, de Busek urat jól ismerem, egyidőben voltunk országaink kereszténydemokrata pártjainak elnökei. Nagyműveltségű, széleskörűen tájékozott ember, akire mindig érdemes odafigyelni. Mégis megütött a gondolat: mi köze van az osztrákoknak Közép-Európához? Tudom, eretnek maga a kérdés is, hiszen sokak szemében Ausztria maga Közép-Európa. A könyvet 2018-ban jelentették meg, és akkor talán nem is jutott volna eszembe ez a botrányos felvetés, de ma úgy érzem, ismét szakadék tátong a két ország között.
Ez a szakadék sejthető volt egyébként három évtizede is. Akkoriban egy bécsi szálloda portáján vasárnap reggel megkérdeztem, hogy hol van a közelben szentmise. A fiatal recepciós, aki egyébként lelkesen Grüß Gott-ozott, úgy nézett rám, mint borjú az új kapura. Nem is tudta megmondani. Ma már biztosan elmondaná, hogy hol a közeli mecset…
Elismerem, hogy Közép-Európa múltja nem képzelhető el az osztrákok nélkül, és bizonyára vitatható, hogy a kereszténység mennyire lényegi eleme a közép-európaiságnak. (Szerintem az.) De ha ma kitekintünk az ország határain túlra, és keressük azokat, akik azonos gondokat látnak a világban, és hozzánk hasonló megoldásokat szeretnének, Ausztria nem jut az eszünkbe. Még mindig felnézünk rájuk, mert gazdagabbak, szervezettebbek, utolérendők, de ez már csak az anyagiakra értendő.
Pedig a Brix-Busek szerzőpáros igen ígéretes könyvet írt, amelynek alcíme: Miért Közép-Európában dől el Európa jövője?
Remélem, hogy a kérdésben lévő állítás igaz, és abban is bízom, hogy jó irányban dől majd el ez a jövő. Evvel is kell foglalkozni, de most csak néhány gondolatot vetek fel, amely talán az olvasó érdeklődését is felkelti. Azt olvasom, hogy a szerzők szerint a mai európai valóságtól legalább annyira idegen a kommunista gondolkodás veszélye, mint a korabeli Spanyolországtól a Don Quijote képzeletében élő ellenséges lovagok. Úgy vélik, hogy a Visegrádi Csoport lényegében véve a kommunista múlt közös tapasztalatára hivatkozva alakult meg, érdemben csökkentené a nyugat-európai fenntartásokat Ausztria és Szlovénia csatlakozása.
Busek ugyan jól ismeri a magyar írókat, de talán nem találkozott Esterházy Péter fontos mondatával: először mindenki keresse meg magában a kommunistát. Ez a mondat eredetileg arra hívta fel a figyelmet, hogy a negyven év nem múlt el nyomtalanul, és akár tudat alatt is belénk ivódott mindannyiunkba sok minden, amitől meg kell szabadulni. Ma azonban ez már nemcsak ránk vonatkozik. Arra is rámutat, hogy az a kérlelhetetlen ideológiai háború, amit a Nyugat a liberalizmus terjesztése címén folytat, bár némileg puhább, de a kommunista diktatúrát idéző intoleráns eszközökkel zajlik. Ugyanúgy az „egy igaz eszme” erőszakos terjesztéséről van szó, mint akkor. Példák hosszú sorát lehetne hozni, hogy miként gátolják többek között a lelkiismereti szabadságot még ott is, ahol törvénybe van iktatva. Sajnos nem mi küzdünk rémképekkel, hanem ők nem látják reálisan a helyzetet. Senki nem gondolkodott el azon, hogy a 2004-ben felállt Barroso vezette első bizottságnak öt olyan tagja volt, aki korábban kommunista pártban viselt vezető tisztséget, sőt hárman közülük egyenesen a Szovjetunió Kommunista Pártjában tették ezt.
Időszerűsége miatt ki kell emelnem a könyv egyik megállapítását. „Azért olyan gyenge és megosztott a baloldali politikai pártok spektruma mind Lengyelországban, mind Magyarországon, mert mindmáig nem sikerült meggyőző szociáldemokrata programot kidolgozni az említett nemzeti társadalmak jövőjét illetően.” Ez komoly kritika, amihez hozzátehetjük, hogy ezt a munkát nem lehet a jobboldal elleni gyűlöletkeltéssel és rágalmazással helyettesíteni. Ha a most folyó hangulatkeltés 2022-ben meg tudná téveszteni a választók többségét, akkor kiderülne, hogy a hatalom megszerzése számukra maga a cél volt, nincs ugyanis olyan programjuk, aminek a megvalósításához eszközként kellene a hatalom.
Surján László
