„A Demokratikus Koalíció vezető politikusai tiltakozásuk jeléül saját facebook oldalaikon a mai napra »felveszik« a Rikárdó nevet, azt kifejezvén, hogy a magyarságból származási alapon történő kirekesztés minden magyar ember számára sértő.”

(A Demokratikus Koalíció közleménye, 2015. január 3.)

„A Karen jó pár hónapja már nem csak egy név, hanem sokkal több: egy nagyon-nagyon jellegzetes embertípus. (…) Nem a durva rasszizmusról vagy a neonáci nézetekről van szó, hanem arról, hogy a jómódú, idősebb fehér középosztály egyszerűen természetesnek veszi, hogy mindenki más azért van ott, hogy őket kiszolgálja – persze bármi áron.”

(Cikk a Nők Lapja Caféban, 2020. május 26.)

Képzeljünk magunk elé egy antipatikus személyiséget. Mondjuk egy ostoba, sikertelen és irigy, ám nagyhangú, intrikus alakot. És most játsszunk el a gondolattal, hogy holnap egy blogger a saját keresztnevünkkel ruházza fel ezt az ellenszenves típust, amit rövidesen az egész ország átvesz. Képzeljük el, hogy a nevünket egyik napról a másikra lealacsonyító jelzőként használják az élet minden színterén – sorbanálláskor, munkahelyeken, kommentfalakon és blogokban –, ha pedig valahol be kell mutatkoznunk, elfojtott somolygás vagy olcsó poénkodás lesz a válasz.

Ez az abszurd szituáció mára megvalósult, és globális jelenséggé vált. Természetesen Karenről beszélünk, száz éves viszonylatban Amerika tízedik leggyakoribb női keresztnevéről, amelyből eddig csak az USA-ban közel egymilliót anyakönyveztek, többségüket az ötvenes-hatvanas években. 1965-ben ez volt a harmadik legkedveltebb név az újszülött-osztályokon. De kit is kell tisztelnünk, pontosabban utálnunk ma Karenben, napjaink legtöbbet emlegetett, egyértelműen negatív mémfigurájában?

Ha beütjük a képkeresőbe a nevet, egy bubifrizurás, szőke, középosztálybeli fehér nőt láthatunk, többnyire a „Beszélhetnék a főnökkel?” („Can I speak to the manager?”) felirattal. Ha ennyiből nem lenne behatárolható a szóban forgó személyiségtípus, hívjuk bátran segítségül a 24.hu Karen-ügyi prospektusát:

„Karent a legjobban úgy lehetne leírni, hogy ő az a személy, aki legtöbbször a szolgáltató szektorban dolgozókkal szemben bunkó, és a legkisebb kellemetlenség esetén is azonnal a főnökükkel akar beszélni, de más helyzetekben is szeret fontoskodni: azt hiszi, hogy a világ körülötte forog, ha pedig valamit nem ér el, akkor kisgyerekekhez hasonló módon hisztizésbe és műsírásba kezd.”

(Molnár Dávid: Amikor valakinek már a frizurájáról tudod, hogy pattogni fog a vevőszolgálaton. 24.hu, 2020. június 13.)

Rendben, életünk során két-három alkalommal biztosan találkozunk ilyen nőkkel – bár lehet, pont olyan szituációkban, amikor épp nekik van igazuk. De adódik a kérdés: miért is kell világraszóló promóciót szánni egy olyan női karakter lejáratására, amely sokkal inkább szembejöhet velünk egy negyedosztályú hollywoodi vígjáték bármely ötödik percében, mint magában a valós életben? Miért nem sokkal ellenszenvesebb, de legalább húsvér embertípusokat tesznek köznevetség tárgyává? Például egybites megmondóembereket, műveletlen városi sznobokat, vészharangot kongató felforgatókat.

A válasz egyszerű, sőt magától értetődő. A Wikipedia angol szócikke kertelés nélkül leírja, hogy „a Karen egy pejoratív kifejezés egy fehér nőre”. Karen igazi bűne tehát nem a bunkósága vagy a hisztije, hanem a fehérsége. Mi több, épp azért sminkelték bunkóra és hisztisre, mert fehér. Napjaink antirasszista buborékjában ugyanis a fehér ember az, akire bármilyen taszító, nevetséges vagy nem PC jellemvonás bátran ráaggatható, mint egy karácsonyfára. Így lett Karen például nemcsak hisztis és önző, hanem – példának okáért – rasszista és oltásellenes is egyben. Sőt kiderült, hogy Karen, amennyiben hatalmat kap, még férfi is lehet. Természetesen nem valami nőimitátorra kell gondolnunk – ők ma nem karenek, hanem példaképek –, a megoldás ennél sokkal kézenfekvőbb.

Donald Trumpról van szó, ki másról.

Persze ha egy vuduszertartás beindul, az össznépi babadöfködést már nem lehet megállítani. Angliában már létezik Karen-pizza, a Guardian szerint 2020 Karen éve volt, a legutóbbi hír pedig az, hogy játékfilm készül a bubifrizurás nőről. Aki ezen a ponton valami seggre esős gyűlöletkomédiára számít, nyilván fasiszta, netán fehér.

Példából ennyi is elég ahhoz, hogy sejtsük: keletkezéstörténetét tekintve a Karen-sztori korántsem egy spontán, véletlenszerűen globálissá terebélyesedett népi tréfa. Még akkor sem, ha a hivatalos életrajzírók szerint ez a gúnynév eredendően az afroamerikai folklór terméke. A rituális térdepeltetés és a Black Lives Matter korában az lenne furcsa, ha nem a globális fehérellenes agenda egy újabb, profi módon megtervezett hecckampányáról lenne szó. Egy stációval korábban, nem sokkal a koronajárvány előtt még az ősellenségnek számító fehér férfi volt soron. Most a nem manipulálható fehér nők következnek. Hogy kikről van szó? Nemrég napvilágra került, több mint beszédes történet – a nyilvánosság előtt Bayer Zsolt demonstrálta a Hír TV-ben –, hogy ha beírjuk a képkeresőbe a „boldog afrikai nő” (happy african woman) kifejezést, magányosan mosolygó szépségeket láthatunk, az ázsiai nők esetében szintén, ám ha a jelzőt fehérre cseréljük, a fotókon néger férfiakat és fehér nőket ábrázoló, boldog párokat találunk.

Karen az a sok százmillió fehér nő, akit nem dobott ki a képkereső. Őket kell most megrendszabályozni. Ha nem ment szép szóval, hát majd megy megszégyenítéssel. Vagy mégsem?

Mint említettük, egy stációval korábban már lezajlott egy hasonló hecckampány a fehér férfiak, pontosabban annak legveszélyesebb szegmense, az idősebb korosztály ellenében. Miért is veszélyesek az idősebb fehér férfiak? Például azért, mert értékrendjük és élettapasztalataik okán a liberális agymosás – legyen szó migrációról, multikultiról vagy klímaszorongásról – az ő esetükben már igencsak fékezett habzású. Viszont még mindig elég sokan vannak ahhoz, hogy a választások és népszavazások során rendre kiüssék a „megfelelő” jelöltet vagy opciót. De ami a legveszélyesebb bennük, hogy továbbörökíthetik a nézeteiket. Ezért is kellett egy olyan projekt, amely a generációk közötti természetes ellentéteket természetellenes szembenállássá transzformálja.

Természetesen az „OK boomer” című projektről van szó.

Itt is létezik egy hivatalos keletkezéstörténet: Chlöe Swarbrick új-zélandi zöldpárti képviselő épp klímaügyben szónokolt, amikor valaki közbeszólt, s erre reagálva hagyta el száját az ikonikus tőmondat. Igaz, a legenda értékét némileg csökkenti, hogy az állítólagos közbeszólásból semmi nem hallatszik a felvételen. A többi viszont már történelem. Adjuk át a szót az Index Klág Dávidjának, érdemes.

„Ez volt az első, igazán nyilvános, az egész világon végigfutó pillanat, amikor az »OK boomer« bekerült a köztudatba (mi is átvettük), amikor hirtelen az egész internet szembesült azzal, hogy a Z generáció megtalálta a tökéletes, kompakt, megsemmisítő verbális megoldást arra, hogy elnémítsa a hárommal azelőtti, atyáskodó, ma már elképzelhetetlen mennyiségű vagyont szerző nemzedéket, azaz a boomereket, ahogy az Egyesült Államokban és általában az angolszász világban nevezik az idősebbeket. Azokat, akik sok fiatal szerint mindent elrontottak az utánuk következő generációknak, akik a begyöpösödött értékrendjükkel nem képesek lépést tartani a világgal, és akik nem értik, és soha nem is fogják megérteni azt, hogyan gondolkodhat bárki máshogy, mint ők.”

(Klág Dávid: Hé, öreg, most már befoghatnád! Index.hu, 2019. november 22.)

A probléma az egésszel csak az, hogy jobban sérti a liberális alapelveket, mint a (remélt) konzervatív érzékenységet. Először is itt van egy szociológiai csoport – most épp az idős férfiak –, amelyet a kampánygazdák kiemelnek, kalodába zárnak és a csőcselék gondjaira bíznak. Ugye ismerős? Aztán degradáló általánosításokkal próbálják morálisan megindokolni a morálisan megindokolhatatlant, még magasabb fokozatra kapcsolva ezzel a nácitempót. (S még vannak, akik nem értik, miért lett az évszázad szóleleménye a liberálfasizmus.)

Az „OK boomer” projektfelelősei ezek után egy szót sem szólhatnának, ha néhány tréfás kedvű jobboldali szintén kipécézne egy-két (balról védett) szociológiai csoportot, főleg úgy, hogy bőven rendelkezésre állnak – mint minden csoport esetében – a negatív általánosításhoz szükséges tapasztalatok. Ugyanez vonatkozik a mostani hecckampányra is: Karen mintájára bármikor fel lehetne futtatni az online térben – például – Ebony vagy Brandon mémfiguráját, csak hogy két népszerű afroamerikai névre utaljunk. Hogy muníció is kellene a kipellengérezéshez? Idézzük csak fel újra a 24.hu jellemzését! „Szeret fontoskodni: azt hiszi, hogy a világ körülötte forog, ha pedig valamit nem ér el, akkor kisgyerekekhez hasonló módon hisztizésbe és műsírásba kezd.” Nem hajszálpontosan így viselkednek az egyetemi safe space-ek gettóiban őrjöngő, jogaik ürügyén professzorok arcába üvöltöző kvótadiákok? Nincs is több kérdésünk.

Dacára a lehetőségeknek, a konzervatív oldal nem fogja leütni a számtalan magas labdát, s nem fog visszavágni a boomerezésért és karenezésért. A gyűlölet mediatizálása ugyanis liberális szakma, amihez a jobboldalon nemigen értenek, túl azon, hogy csak elvenné az időt olyan dolgoktól, mint a család, barátok, munka, alkotás. Nincs értelme tehát felvenni velük a versenyt.

És igazából nincs is rá szükség.

A hecckampány, mint minden gyors fogyasztásra szánt termék, romlandó áru. Csinálhatnak pólókat és pizzákat, készíthetnek filmeket, írhatnak Klág Dávidék hetente nyolc didaktikus cikket: a csőcselék egy idő után elunja a szórakozást, s új műsort kíván. Szó se róla, amíg érdekes, addig minden hecckampány mérgez és gyűjti az áldozatait. Hatása azonban térben és időben korlátozott. Jelen sorok írója például az „OK boomer” fordulattal élőben csak egyszer találkozott. Egy belvárosi söröző pultjánál történt az eset: a hatvanas, jókötésű csapos rászólt a türelmetlenkedő szakállas fiatalemberre, hogy várja ki a sorát, mire az – kényszerűen tudomásul véve a helyzetet – alig hallhatóan maga elé mormolta az okébúmert. Az élet pedig ment tovább. Íme, így festenek – és porlanak szét – a kinti valóságban a monitor előtt még „tökéletes, kompakt, megsemmisítő verbális megoldások”.

De ami a legfontosabb, hogy a fehérellenes, rasszista gyűlöletkampányok láttán mindig jusson eszünkbe a kommunizmus tanulsága: amivel az emberek nem tudnak lényegileg azonosulni, azt hiába erőszakolják beléjük naponta az óvodától az egyetemig, hatékonyságuk végül a nullával lesz egyenlő. Minden olyan átprogramozási kísérlet, amely a lakosságot önmaga ellen fordítaná, csak részleges és alkalmi sikert hozhat. Mert bár mindig lesznek árral úszók, karrieristák és gyávák – átmenetileg akár többségben is –, rájuk egyetlen rendszer vagy eszme sem alapozható tartósan. Így aztán előbb-utóbb minden visszaáll a maga eredeti, természetes rendjébe. Hulladék gyanánt pedig ott lesz a rossz célokra kidobott idő, pénz, energia és gyűlöletmennyiség.

Most már csak a tízmillió Karennek kellene kibírnia addig valahogy.

Kovács Erik