Mások segíthetnek, de nekünk kell elvégezni a munkát – írja Robert J. Tamasy egy írásában. Erre mondtam, hogy hát igen. Hiszen olyan kézenfekvő igazság ez. Mert a munkát tényleg el kell végeznie valakinek. Ismét őt idézem: „és ha ez olyan munka, amelyet csak te tudsz elvégezni, akkor vagy elhatározod, hogy elvégzed, vagy az biztosan nem lesz kész.” Ez is nagy igazság. Egy szintén amerikai úriember, bizonyos Tim Kight pedig így oktat: „Az orvosok nem tesznek egész-ségessé. A táplálkozási szakemberek nem tesznek karcsúvá. A tanárok nem tesznek okossá. Az edzők nem tesznek fitté. Segítenek, de vállalni kell a felelős-séget és elvégezni a munkát.” Nos, ez is egy magvas gondolat. Segíts magadon és Isten is megsegít – tudjuk. Mindenhová kellünk tehát, a melót nem lehet megúszni. De megosztani igen. Ennek viszont alapfeltétele az, hogy ebben a kollektív cselekvésben mindenki elvégezze a rá bízott feladatokat.
Miért jut mindez éppen most eszembe? Két okból is. Egyrészt épp most olvastam a Tamasy Úr cikkét, másrészt meg látom a világpolitika küzdőtereit és a kettő valahogy óhatatlanul összetalálkozott a fejemben. Mert, hogyan is áll a dolog, ha e két fogalmat össze próbáljuk pászítani? Mármint a munkát és az emlegetett porondot? Egyrészt mi, közemberek tesszük a dogunkat, elmegyünk a munkahelyünkre, elvégezzük a ránk bízott feladatokat. Ott is, otthon is, némelyek – sajnos nem túl sokan – a közéletben is. A legtöbbször a legjobb tudásunk szerint. Ehhez hozzátartozik az is, hogy állampolgári kötelességként értelmezve a lehetőséget, időszakonként eljárunk szavazni is, és ez utóbbival „megteremtjük” a saját politikusainkat. Aztán lessük nagy reménységgel, hogy ők vajh’ mikor olvassák el miszter Tamasy gondolatait, mely szerint a munkát el kell végezni. Nem többet, mint ami a saját adagjuk ebből a nemes faladatból. Csak annyit, egy fárasztó mozdulattal sem többet. Hát igen. Itt kezdődnek a bökkenők, ugye?
Mert – s itt hadd jöjjön ismét az idézet – „túl gyakran mégsem sikerül elvégezni a munkát, és csodálkozunk, miért lesz a várt sikerből kudarc. Válaszd ki azt a személyt, akit a legjobban csodálsz. Bárki is legyen ez az egyén, átlagon felüli készségekkel és teljesítménnyel vált ismertté. Lehet, hogy néhány célkitűzéssel indult, de nem csupán kívánta és reménykedett benne, hogy eljut oda, ahol van. A szükséges munkát elvégezte annak érdekében, amit el akart érni.”
Nos, mi elvégeztük a munkát. Beszavaztuk őket az általuk óhajtott arénába. És várjuk a munkájukat, amit értünk végeznek, ugye? Egy napilap hasábjain elmélkedett épp, nem is olyan régen a szerkesztő országok felelős – vagy éppen felelőtlen – kormányzását párhuzamba állítva. Elolvastam és arra is azt mondtam: hát igen. Lehet így is, és úgy is. És lehet sehogy sem. Csak arra rámehet egy ország. Az anyaország kormánya sem szűzleányok gyülekezete, de nagyítóval kell keresni a történelmünkben akkora segítséget, amekkorát a magyar családok kapnak ma, tőlük, határoktól függetlenül. Az ellenük veselkedőknek meg csak egy kell: a konc. Nem a munka, amivel megteremthető az, amit majd el lehet osztani, hanem a készen kapott zsákmány, amiből ha okádásig faltak már, odarúgnak csöppnyit az őket felszavazóknak. Hát igen. Micsoda különbség! Talán, ha létezne a félidei visszahívás! Megmérettettél és könnyűnek találtattál. Jer’ haza. Na? Lenne ebből meló, mondjuk Balkániában is? Hát igen! Hát igen.
Pálmai Tamás
Nyítókép: R. J. Tamasy
