A két egymástól elválaszthatatlan gazdasági-kulturális ágazat, a turizmus és a vendéglátás – igaz, váltakozó korlátok között – a koronavírus miatti lezárások dacára is virágzik. Úgy tűnik, Európa népei nem akarnak lemondani a polgári életforma szerves részét képező éttermekről, kávézókról, sörözőkről és szállodákról. Nincs ez másképp Erdélyben sem, ahol mostanában valóságos minőségi forradalom zajlik a helyi magyar gasztronómiában és vendéglátásban.

Kolozsváros olyan város

Minőségi magyar éttermek természetesen nem csak a Székelyföldön találhatók; gyakorlatilag minden magyarlakta tájegység, illetve nagyváros képviselteti magát a magasabb kategóriákban. Külön tisztelet illeti azokat az vállalkozókat, akik magyarok által alacsony számban lakott nagyvárosokban nyitnak ilyen éttermeket; a minőségi kínálatot nyújtó helyszínek közül például a brassói Pilvax kávézót érdemes megemlíteni. Ugyancsak a nagyvárosi kínálatot gazdagítja a felerészben magyarlakta Marosvásárhelyen taláható Petry Bistro Grill&Wine, amely egy 2020-as budapesti szállás- és étteremdíjazó versenyen a legjobb erdélyi magyar étterem címet nyerte el. Ha viszont egyetlen településen több ilyen helyszínt is föl szeretnénk keresni, egyöntetűen Kolozsvárt nevesítik a különféle gasztronómiai ajánlók. Az alábbiakban elsősorban a Jel-Kép Kiadó gondozásában megjelentetett összeállításra hagyatkozunk.

Kolozsvár a 2010-es években Közép-Európa egyik kulináris fővárosává nőtte ki magát, miközben a korábbi nagynevű vendéglők is megmaradtak. Bár a kincses városban ma már erőteljesen kisebbségbe szorult a magyarság, a még így is több tízezres őslakosság – kiegészülve a Magyarországról és más erdélyi településekről érkezett diákokkal, egyetemi oktatókkal, üzletemberekkel és diplomatákkal – már elég nagy piacot jelent ahhoz, hogy egyszerre több magyar jellegű éttermet, kávézót, sörözőt is fenn tudjon tartani.

Miközben a Székelyföldön nem egyszer országúti csárdák kínálják a helyi konyha remekeit, Kolozsváron minden a nagyvárosi vendéglátás sajátosságait tükrözi. A Rhédey-család egykori házában kialakított, történelmi környezetben található Rhédey Café elsősorban a kávéházi kultúra rajongóinak lehet vonzó célpont, ahol a helyi erdélyi konyha legjobbjaiból is rendelhetünk. (A Rhédey-család neve az angol királyi család révén lehet ismerős, ugyanis II. Erzsébet egyik ükanyja az erdőszentgyörgyi Rhédey Klaudia grófnő volt.) A Berke Sándor unitárius lelkész által működtetett 1568 Bistro a különböző erdélyi etnikumok legfinomabb fogásait kínálja; a dátum a tordai országgyűlésre utal, ahol a világon először mondták ki a szabad vallásgyakorlás jogát. Ha valakit inkább az alternatív, sajátos berendezésű művészkocsmák érdekelnek, annak a polgári lakásból kialakított Insomniát érdemes felkeresnie, amely magyar kulturális központként is működik. Végül meg kell említenünk a patinás környezetben, egy 18. századi műemléképületben működő Via éttermet, ahol a helyi magyar tulajdonosok több magyar séfet is alkalmaznak (köztük állítólag az anyaországi sztárt, Segal Viktort is), s amely „első ízben hívta fel magára az erdélyi éttermek közül a magyar magasgasztronómia népszerűsítőinek a figyelmét”. Megjegyzendő, hogy bár magyarországi borok nincsenek az itallapon, az említett Balla Géza pincészete már megtalálható rajta.

Magyar konyha vagy magyar étlap?

A fenti alcím természetesen álkérdés, hiszen ideális esetben a kettőnek együtt kell járnia. A magunk részéről csupán fel szerettük volna hívni a figyelmet arra, hogy Erdélyben a minőségi magyar gasztronómia nem csupán az élvezeteket, hanem az identitást, a nemzeti büszkeséget is szolgálja. Ezért nem tekinthetjük mellékesnek az olyan – más esetben egyébként másodlagos vagy járulékos – szempontokat, mint például a személyzet magyartudása, az étlap nyelve, a háttérzene vagy a dizájnelemekként használt szimbólumok.

A magyar nyelvű kiszolgálás, mint lehetőség, Erdély vegyes lakosságú területein egyébként természetesnek tekinthető, annak ellenére, hogy errefelé a nyelvi sovinizmus is a mindennapok része. Nézzük például a Királyhágónak, vagyis a történelmi Erdély határának a példáját. A jellegzetes hegyvidéki szakaszon nagyon sok országúti étterem található, ahol a kamionosok, vendégmunkásokat szállító buszok és autós ingázók egyaránt rendszeresen megállnak. Bár a környéken többnyire móc falvak találhatók, mivel az átutazók jelentős része magyar, a betérő vendégek anyanyelvükön is választhatnak az étlapról, illetve rendelhetnek a pincértől. Ugyanígy például a patinás kolozsvári New York kávéházban (amely ma hivatalosan a Continental Szálló étterme) ugyancsak rendelkezésünkre áll a magyarul beszélő román felszolgáló – legalábbis néhány éve még így volt –, amit egyébként a vendégkör mellett a hely szelleme is megkövetel, hiszen az egykori kávéház a 20. században az erdélyi magyar irodalom legnagyobbjainak volt a törzshelye.

A turisztikai piac ugyanakkor a leírtak ellenkezőjét is képes produkálni. A közel 90 százalékban magyarlakta Szovátán, a Monarchia egykori kedvelt fürdőhelyén ma a vendégek többsége román. Az eredmény: hangosan bömbölő manele (román lakodalmas) a teraszokon, továbbá egynyelvű feliratok és magyarul nem beszélő pincérek számos étteremben. Nehéz eldönteni, hogy odatelepült román vállalkozók arroganciája, vagy helyi vendéglősök szolgalelkűsége áll vajon a jelenség mögött, a magyar turisták aránya azonban korántsem olyan alacsony, hogy indokolttá tegye mindezt. Természetesen azok, akik magyarul szeretnék igénybe venni a szolgáltatásokat, ezt általában megtehetik, ez a lehetőség azonban általában egyáltalán nem magától értetődő a betérők számára.

Amikor tehát a magas szintű vendéglátásról beszélünk, nem spórolhatjuk meg magunktól az alábbi kérdéseket:

• Felkínálják-e ezek az éttermek még a rendelés megkezdése előtt – akár szóbeli, akár írásbeli jelzéssel (például az étlapon) – a magyar nyelvhasználat lehetőségét?
• A románok és a külföldi vendégek számára egyértelművé teszik-e, hogy ők itt most a magyar/székely/erdélyi gasztronómiai kultúra kiválóságait kóstolhatják?
• Érződik-e a hely szellemiségén a magyar kultúra, identitás jelenléte, akár közvetlen módon, például a dizájn, az alkalmazottak ruházata vagy egyéb szimbólumok révén?

Dorozsmai Endre blogbejegyzése alapján a negatív példák sorát gyarapítja az egyébként más tekintetben felmagasztalt kolozsvári Via, amely sem magyar étlapot, sem magyar nyelvű honlapverziót nem kínál a vendégeknek. Ugyanez a meglepetés – a magyar étlap hiánya – érte a bloggert Szovátán is (Fabesco étterem), amit a szerző nemes egyszerűséggel az „elfogadhatatlan” jelzővel minősített.

Vannak viszont olyan helyek, amelyek fő erénye éppen a kiemelten magyar jelleg és közösségi missziós szerep, még akkor is, ha esetleg nem a magas gasztronómiát képviselik. A kolozsvári Insomniáról már szóltunk, fő helyen azonban az ugyanitt található, annak idején fiatal magyar írók által megálmodott, irodalmi rendezvényekkel és bulikkal egyaránt szolgáló Café Bulgakovot kell említenünk, amely – amellett, hogy a diákok kedvelt törzshelye – a helyi magyarság egyik kulturális centrumaként ismert. Szintén a pozitív példák között kell említenünk a sepsiszentgyörgyi Kastély éttermet, ahol még a széktámlákat is a nap és a hold bevágása díszíti. A borzonti Basa étteremben pedig (bár az említett blog a magyar borok hiánya miatt elmarasztalta a helyet) székely ruhás felszolgálók várják a vendéget, a bejáratként szolgáló székelykapun pedig ez olvasható: „Ember vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad.”

Minél inkább áthatja Erdélyben a minőségi magyar vendéglátást az egészséges identitás, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy nem tévedett a felirat szerzője.

Kovács Erik