Marton László, aki, ha jól emlékszem, az első Orbán kormány alatt Algírban volt Magyarország nagykövete, saját kijelentése szerint alapító tagja a Demokratikus Koalíciónak. Szíve joga, ettől még értékes tagja a baloldali értelmiségnek. Idén május elsejét egy Már nem kisért? című írással ünnepelte meg a Népszavában. Ebben idézi Quentin Deluermoz, fiatal francia történészt: „ha a kommün a társadalmi harcok jelképe maradt, ma inkább a demokrácia kiterjesztéséé, mint a munkásmozgalomé”. Ezek szerint a keresztények üldözése szerves része a demokrácia kiterjesztésének, kérdezhetjük Deluermoz úrtól. A marxizmus talajából kinőtt demokráciának úgy tűnik mindenképp, hiszen a kiinduló álláspont az, hogy a vallás a nép ópiuma. A párizsi kommün ugyanis, ha nem is volt valódi proletárdiktatúra, de a papok, püspökök kivégzésében nem akart elmaradni a Nagy Francia Forradalomtól és példát adott a Lenin művének is. 

A magyarok körében aligha élő emlék a párizsi kommün, egyesek talán erre  emlékeznek, hogy szerepelt ott egy magyar, bizonyos Frankel Leo, de hogy mit csinált, az már ködbe vész. Márton bár a cikk címével a Kommunista kiáltványra céloz (Kísértet járja be Európát), de elsősorban a Párizsi Kommünről szól. „A kommün él, mert az emlékezés, az újraértelmezés folyamata nem szakadt meg. A kísértetek szokása, hogy nevet, alakot változtatnak, ott jelennek meg, ahol a legkevésbé várják őket, akkor, amikor a legkevésbé számítanak rájuk. Gondoskodnak a hatalmasok álmatlan éjszakáiról.” Nem tudom ezt az idézetet másnak, mint fenyegetésnek érezni.

Kitér a cikk a kommün leverése utáni megtorlásokra. Amire bizonyára nem lehet büszke senki, tartozzák bármilyen politikai csoporthoz. Nem tér ki viszont azokra a véres tettekre, amelyeknek a kommünárok nem elszenvedői, hanem végrehajtói voltak. Vladimír Palko a Jönnek az oroszlánok című könyvében leírta, hogy a kommunárdok golyóitól életét vesztette jó néhány katolikus pap, köztük Georges Darboy párizsi érsek. Őt hosszú hetekig tartották túszként és kínozták. Az érsek néhány évvel korábban megírta Becket Szent Tamás életrajzát, amelyben ezt mondta: „Igen, az egyház szeretete miatt szenvedni és meghalni az a sors, amit kívánni kell, ez minden mást felülmúló gyönyörű és hasznos halál.” Darboy érsek is megkapta ezt a sorsot: május 24-én kivégezték. Nem ő volt az egyetlen.

A párizsi kommün 1871-es vérzivataros időszakában a szabadelvű szocialista eszméktől vezérelt kommünárok halálos veszélyt jelentettek a papság számára. Öt papról tudunk, akik egymástól függetlenül és más-más helyen szolgálva húsvét közeledtén gyóntatták a híveket. Hit elleni gyűlöletből letartóztatták, majd május 26-án megölték őket. A hűség és rendíthetetlen hit példaképei. Ezért Ferenc pápa 2021. november 25-én jóváhagyta azt a dekrétumot, amelyben elismerték Isten szolgája Henri Planchat lazarista szerzetes pap, valamint Isten szolgája Ladislas Radigue és három társa, (Polycarpe Tuffier, Marcellin Rouchouze és Frezial Tardieu) a Jézus és Mária Szent Szívei kongregáció szerzetes papjai vértanúságát. A két nappal korábban kivégzett érsek rájuk is gondolt, amikor nem menekült el Párizsból, holott erre két alkalommal is módja lett volna. Esterházy János kitartására emlékeztet, ahogy kijelentette, „Az én szökésem jeladás volna azon papok legyilkolására, akik itt raboskodnak, és talán mindazoknak, akik Párizsban maradtak.”

Az érsek tévedett, a kommunárdoknak nem kellett jeladás, anélkül is öltek. Az érseket is és több más pappal együtt a most boldoggá avatandókat is már hetekkel korábban elfogták. Május végén a kommün már a végnapjait élte. A kormánycsapatok és a porosz hadsereg május 28-án felszámolta őket. Bizonyára tudták, hogy Párizs körül van zárva, és soká nem tarthatják magukat. Értelmetlen bosszú vagy inkább gyűlölet vezette őket, amikor szinte az utolsó golyóikat nem a rájuk támadókra, hanem a védtelen, megkínzott papok meggyilkolására használták fel.

Ha valaki szembeszáll a mai antropológiai (szexuális, erkölcsi, kulturális) forradalommal, annak a győzelem érdekében vállalnia kell a mártíromság valamilyen formáját. Ha valaki a hatalomból való részesedés kedvéért egy adott helyzetben lemond a saját elveiről, érhet el ideiglenes sikert, de a végén az történik vele, mint a magyarországi Szabad Demokraták Szövetségével: a politikai szemétdombon találja magát. A döntés nem könnyű, ismeri el Vladimír Palko, hiszen a fényes politikai cirkuszban való részvételnek megvan a maga varázsa. De állandóan idomulnia kell a többséghez annak, aki a mártíromságot eleve kizárja, ezért már nem szabad ember. Ez az oltárra emelés tehát a mának szóló fontos üzenet.

Mi tehát erőt meríthetünk mindennapi küzdelmeikhez a párizsi kommün alatt kivégzett mártírok példájából. Elgondolkodhatunk azon, hogy egy franciás műveltségű, nagyon jól tájékozott baloldali író miért nem említi meg egy szóval sem a pusztán vallásuk miatt megölt áldozatokat, miközben kitér a kommün leverése utáni kivégzésekre. Másról van szó, mint arról, hogy a régi harcot még nem oldotta békévé az emlékezés. A baloldali sajtó ritkán szól keresztényüldözésről. Nem számol be azokról az emberjogi sérelmekről sem, amelyek évek óta rendszeresen érik a nyugati világ keresztényeit. Tudják, hogy a mártírok és a helytállók nyomában újabb emberekben erősödik a hit. Az a hit, amelyet ki akarnak írtani a modern ember gondolkodásából.
Vajon mennyire fogjuk mi nyomon követni a francia vértanú papok boldoggá avatásáról szóló híreket. Terjed-e majd tiszteletük itt nálunk is? Megemlékezik-e valaki a parlamentben róluk?

Surján László

A címkép: Henri Planchat letartóztatása. (Wikipedia)