Decembert írunk, Budapest és Varsó Mikuláš-csomagot kapott Prágából: hagymát, szenet és virgácsot, ahogy az az igazi rosszfiúknak jár. Mikuláš Bek, a leendő cseh kormány Európa-ügyi minisztere szerint ugyanis a Visegrádi Együttműködés túlértékelt, ezért Csehországnak gyengítenie kellene a kapcsolatait Lengyelországgal és Magyarországgal, s helyette Németországra és más nyugat-európai országra összpontosítani.

A kijelentés vitathatatlanul ellenséges és provokatív, hiszen egy új külpolitikai prioritást önmagában nem szükséges, és főleg nem szokás más államközi kapcsolatok ellenében megindokolni. Ugyanakkor a nyilatkozat súlyát éppen a nyilatkozó személye csökkenti, hiszen az nem egy komoly szereplő (például a leendő külügyminiszter) szájából hangzott el, hanem egy olyan – a cseh történelemben újdonságnak számító, nyilván ideológiai alapon létrehozott – miniszteri tárca várományosától, akinek a jelek szerint úgymond munkaköri kötelessége lesz majd az EU igényeinek megfelelő üzengetés.

A Visegrádi Együttműködés azonban az elmúlt harminc évben ennél gyanakvóbb politikai légkört is túlélt már. A V4 – eddigi tapasztalataink szerint – leginkább egy olyan családra emlékeztet, amelynek tagjai különböző munkahelyeken dolgoznak, hobbijuk és baráti körük is meglehetősen eltérő, s mindezek tetejébe még komoly konfliktusok is terhelik a múltjukat – mégis, a közös élmények, kötelékek és érdekek szükségszerűen erősebbek a széthúzó erőknél.

Win-win játékok terepe

Mint ismert, 1991. február 15-én Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia szabadon választott vezetői – az 1335-ös visegrádi királytalálkozó mintájára – létrehozták, vagy ha úgy tetszik, felelevenítették a három legjelentősebb közép-európai ország formális szövetségét. Az aláírók közül talán Václav Havel megjegyzése a legérdekesebb. „Először van a történelemben igazi esélyünk arra, hogy kitöltsük Közép-Európában a Habsburg Birodalom összeomlása után megjelenő nagy politikai vákuumot” – mondta Csehszlovákia elnöke, azon országé, amely annak idején a legtöbbet tette a térségben e vákuum létrejöttéért.

A történelmi önkorrekciónak is beillő államfői nyilatkozat óta eltelt három évtized – minden megtorpanás ellenére – a kezdetektől visszaigazolta Havel igazát. Balogh Gábor hívta fel nemrég a figyelmet egy publicisztikájában arra a történelemformáló képességre, aminek ezek az országok – diplomáciai együttműködésük révén – már a V4 formális megalakulása előtt is a birtokában voltak. Konkrétan a Varsói Szerződés feloszlatására tett 1990-es, gyakorlatilag puccsszerű javaslatról van szó, amelyet a szófiai csúcstalálkozón a tagállamok – bár a szovjet tervekben ilyesmi nem szerepelt – el is fogadtak.

Napjainkban kifejezetten a visegrádi szövetségnek köszönhető, hogy azok a jelentős hatalmi befolyással vagy tőkekihelyezési potenciállal rendelkező távoli országok, amelyek számára Közép-Európa alapesetben nem jelent többet elenyésző népességgel és GDP-vel bíró kisállamok halmazánál, ma már értékes geopolitikai szereplőt vagy beruházási célterületet látnak a térségben. Visegrádi szereplőként az egyes tagállamok olyan lehetőségekhez jutnak, amelyekre önállóan, diplomáciai versenyhelyzetben aligha lenne esélyük, vagyis lényegében egy közép-európai win-win játékról beszélhetünk.

Különösen a magyar kormányra jellemző a visegrádi tagsággal járó külpolitikai előnyök kihasználása. Csak hogy két példát említsünk a közelmúltból: idén októberben Egyiptom volt a V4-ek budapesti találkozójának az ötödik vendége, novemberben pedig Dél-Korea elnöke csatlakozott a négyek megbeszéléséhez. Az utóbbi találkozón Orbán Viktor miniszterelnök egyértelmű célként deklarálta a világban zajló beruházások minél nagyobb hányadának megszerzését a V4-országok számára, s külön felhívta a távol-keleti vendég figyelmét arra a 800 kilométeres gyorsvasút-építésre, amelynek célja a négy főváros közötti 12 órás menetidő 5 órásra csökkentése.

A történelem szorításában

Az ambiciózus projektek dacára a V4 összetartása és erősítése a tagállamok részéről folyamatos munkát és kompromisszumokat igényel. Az együttműködést próbára tevő belső akadályok nagy része történelmi örökség. Közülük évtizedeken át a magyar–szlovák ellentét bizonyult a legmakacsabbnak. Szlovákia a függetlenedése óta Magyarországgal, illetve az ottani magyar kisebbséggel szemben határozta meg a politikáját, sőt a saját identitását is. Kisebb csoda, hogy mindeddig sem a V4-ből, sem a határon átnyúló regionális együttműködésekből nem vonta ki magát. Az a tény, hogy ma lényegében nincsenek konfliktusok a két ország között, a magyar kormány türelmének és kompromisszumkészségének köszönhető. Az informális kompromisszum lényege – legalábbis az utóbbi évek alapján erre lehet következtetni –, hogy Budapest sem a kétoldalú kapcsolatokban, sem a nemzetközi színtéren nem teszi vita tárgyává a problémás kisebbségjogi lépéseket, mint például a nyelvtörvény, míg Pozsony eltekint a magyarellenes politika gyakorlati alkalmazásától. Bár a konfliktusok jegelése önmagában még nem hordozza magában a javulás ígéretét, tény, hogy a felvidéki magyarság helyzete ma nyugodtnak mondható, aminek egyik legbiztosabb jele, hogy a szlovák választási kampányokból eltűnt a korábban oly meghatározó magyarellenesség.

A Visegrádi Együttműködés előtt álló legfontosabb akadály tehát elhárulni látszik. Ugyanezt mondhatjuk el a magyar–cseh kapcsolatokról is, amelyet a jelen idejű problémák helyett inkább csak különféle történelmi ellenszenvek – a monarchiabeli szembenállás emléke vagy a Beneš-dekrétumokban való érintettség – terheltek. A magyar–cseh kapcsolatok ma kiválónak mondhatók, amiben fontos szerepet játszik Orbán Viktor és Andrej Babiš személyes jó viszonya, valamint az aktuális nemzetközi problémák, így a tömeges migráció esetében tapasztalható szemlélet- és érdekazonosság.

S ha már a V4-et terhelő államközi problémákról beszélünk, mindenképpen meg kell említenünk még a magyar és lengyel külpolitikai prioritások különbözőségét, sőt összebékíthetetlenségét. Míg Varsó – történelmi okokból – Németországra bizalmatlanul és gyanakvással, Oroszországra pedig kifejezetten ellenségesen tekint, addig mi mindkét hatalommal szívélyes, jó viszonyt ápolunk, vagy legalábbis törekszünk rá. Ugyanígy mi sem várhatjuk a Romániával és Szlovákiával baráti kapcsolatokat fenntartó Lengyelországtól, hogy megértően vagy épp támogatóan viszonyuljon a magyar kisebbségi problémákhoz. Tárgyilagosan ki kell azonban jelentenünk, hogy e nézetkülönbségek kezelésében Varsó tanúsított kisebb mértékű toleranciát: az ún. keleti nyitás első éveiben, a magyar–orosz kapcsolatépítés kezdeti szakaszában még a lengyel államfő is hangot adott a csalódottságának. Szerencsére ezek a megnyilvánulások a jelek szerint már a múlt részét képezik.

A magyar–lengyel pillér

Az, hogy a magyar–lengyel barátság végül kiállta a próbát, sőt jelenleg minden eddiginél erősebbnek tűnik, a magyar gesztusokon túl (mint a lengyel alkotmánybírósági döntés vagy a keleti migrációs krízis kapcsán adott támogatás) elsősorban Brüsszel önmérséklethiányának – vagy ha úgy tetszik, politikai ostobaságának – köszönhető. Az EU centralizációs törekvései, valamint a keresztény értékrenddel szembehelyezkedő, s így a katolikus lengyel társadalom ellenállásába ütköző ideológiai támadások ugyanis még ezt az alapvetően nyugatbarát országot is az Unió ellen hangolták. S bár Budapest és Varsó kétoldalú kapcsolatát papíron el kell különítenünk a Visegrádi Együttműködéstől, a két ország erősödő egymásrautaltsága csökkenti az említett geopolitikai nézetkülönbségek jelentőségét (különösen a belorusz provokációk ügyében tanúsított közös fellépés tükrében), ami így a V4-et is automatikusan szilárdabbá teszi.

A cseh Mikuláš Bek fentebb idézett kijelentése viszont már valóban azokat az időket idézi, amikor jogosnak tűntek a Visegrádi Együttműködés negligálása, kiüresedése miatti félelmek (a formális megszűnés sosem került napirendre), amire Ivan Korčok szlovák külügyminiszter minapi, a magyar állampolgársági igények miatt értetlenkedő nyilatkozata is ráerősített. Aggódnunk azonban még korai lenne. Bár nyilván komoly erők érdekeltek az egyik legerősebb európai államszövetség meggyengítésében, és az olyan bomlasztó jelenségek, mint a magyarellenes nacionalizmus vagy a Nyugat kegyeiért folytatott versengés igénye, bizonyára a későbbiekben is megidézhetők, a már említett külső ideológiai nyomás, valamint a V4 közös külpolitikai és külgazdasági sikerei összességében jelentősen növelik Visegrád alternatívaképző erejét.

Az együttműködésre a legnagyobb veszélyt valójában azok a balliberális erők jelentik – leginkább nálunk és Lengyelországban –, amelyek számára az Európa-politika a brüsszeli érdekek otthoni képviseletét jelenti, s amely körökben egy szuverenista és normalitáspárti országszövetségben sokkal inkább botránykövet látnak, mint lehetőséget. Holott a Visegrádi Együttműködés a maga tőkevonzó képességével, az államközi ellentétek csillapításában játszott szerepével, vagy éppen a külső határok védelmében nyújtott eddigi teljesítményével az Európai Unió egészét is erősíti.

Kovács Erik