„Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.”

(Babits Mihály)

„Az idő korántsem olyan, amilyennek látszik. Nemcsak egy irányban halad, hanem egyszerre létezik benne a jövő a múlttal.”

(Albert Einstein)

Sokan és sokszor vádolták már a magyar politikát múltba révedéssel: néha joggal, többnyire azonban – s ezt minimum Rákosiék óta tudjuk – billog gyanánt, a nemzeti önérvényesítés vagy éppen az emlékezés megbélyegzésének céljából. A negatív történelmi párhuzamok felállítása ma már klasszikus lejárató módszernek számít a baloldalon. Amikor a párizsi békeszerződés előtt a kisgazda vezetésű külügyminisztérium a trianoninál kedvezőbb határ-megállapításokért küzdött, az ellenérdekelt kommunisták a „magyar imperializmus letűnt korszakát”, a „népek ezeréves elnyomását” emlegették (noha akkor épp a jövőnk volt a tét). De nevezték már múltba révedésnek – hogy közelebbi példákat említsünk – a várnegyed most zajló újjáépítését, vagy épp a tavalyi magyarérettségit is, ahol úgymond túl sok klasszikus szerző került a tételsorba.

Ezek a vádak nem jelentik azt, hogy a baloldalon sose révednének a múltba; inkább a közös történelemszemlélet hiányát mutatják. Azok az adottságok ugyanis, amelyek a hazai politika kétosztatúságát létrehozták és fenntartják, a közös emlékezetet is polarizálják, sőt éppen az emlékezetpolitika, konkrétan a 20. század meghatározó eseményei és korszakai (Trianon, Horthy-korszak, vészkorszak, kommunizmus) szolgáltak sokszor ürügyként a belpolitikai konfliktusokra.

1989 végén sokak számára úgy tűnt, hogy végre kezünkben az iránytű, amely nem csak az értékek, hanem az emlékezetpolitika vonatkozásában is általános útmutatást ad nekünk. Mögöttünk volt a nagy erdélyi tüntetés és Nagy Imréék újratemetése, az alapokat illetően pedig – piacgazdaság, jogállamiság, demokrácia, függetlenség, össznemzeti szolidaritás, a nagy nyugati struktúrákhoz való csatlakozás szükségessége – mindenki egyetértett. Azonban legkésőbb a taxisblokád idejére nyilvánvalóvá lett, hogy a rendszerváltó pártokat az alapvető ügyekben is áthidalhatatlan ellentétek választják szét, olyanok, amelyek a hagyományos kormány–ellenzék szembenállással már nem magyarázhatók. Az ellentétek alapja a nemzethez, a nemzeti érdekhez való viszonyulás volt, s mai napig ez adja a két nagy oldal közötti törésvonal lényegét.

Több oka is van annak, hogy a belpolitikai viták többnyire a történelmi kérdések mentén zajlottak. Egyrészt a rendszerváltás folyamata eleve egy közel fél évszázados történelmi korszak lezárását, feldolgozását jelentette a napi munka szintjén. A személyes érintettség szerepe szintén meghatározó volt: a parlamenti padsorokban több ’56-os szereplő is helyet foglalt – például Dénes János, Mécs Imre, Wittner Mária –, nem beszélve a történészek, illetve a történelemre fogékony humán értelmiségiek magas parlamenti és kormányzati arányáról. (Az első ciklusban a miniszterelnök, a házelnök és a külügyminiszter is történész volt.) Harmadik fő okként a szomszédos országokban feléledő magyarellenes nacionalizmust említhetjük, ami pedig a trianoni problémakört aktualizálta. Végül, de nem utolsósorban ne feledkezzünk meg az emlékezetpolitikai konfliktusok eszkalációjának legfőbb okáról sem: a balliberális ellenzék, visszanyúlva a Rákosi–Gerő–Révai hármas kedvenc eszköztárához, a nácikártya kijátszása mellett döntött, nem csak a konzervatív kormányokkal, hanem általában a magyar jobboldallal, mint társadalmi szegmenssel szemben. Ez, mint tudjuk, a náci és fasiszta jelzők napi szintű használatát jelentette, tetszés szerint kiterjesztett jelentéstartalom mellett.

Mivel a magyar jobboldal egyik jellemző, gyakorlatilag identitásképző eleme, hogy egyformán elítéli a kommunista és a náci (hazai viszonylatban: nyilas) totalitarizmust, a jobboldal expressis verbis lenácizása nem volt olyan egyszerű feladat, mint amilyennek elsőre látszik. Ezért a liberálisok kerülő úton, a Horthy-korszak felől közelítve – az 1945 előtti rendszerrel való párhuzamok felfedezése, illetve feltalálása révén – próbálták hitelesíteni a maguk lejárató kommunikációját. Helyzetüket két fontos tényező is megkönnyítette: egyrészt a kommunista propaganda és oktatáspolitika az előző évtizedekben már elvégezte a korszak teljes befeketítésének a munkáját (ld. „Horthy-fasizmus”), másrészt a magyar jobboldali közösség árnyaltan – a sikerek vonatkozásában szimpátiával, számos tekintetben viszont elítélően – tekintett erre a komplex korszakra, azonban ez az árnyalt megközelítés már elegendő volt a hamis párhuzamok megrajzolásához. Nem véletlen tehát, hogy a komolyabb emlékezetpolitikai viták – gondoljunk csak a kenderesi újratemetésre, Hóman Bálint személyére vagy a német megszállási emlékműre – többnyire a Horthy-korszak kapcsán robbantak ki.

Az Orbán-kormány azzal, hogy az Alaptörvényben 1944. március 19-hez, a német megszálláshoz kötötte az állami szuverenitás elvesztésének kezdő dátumát, egzakt kronológiai határt húzott a felelősséget illetően, a Kossuth tér átépítésével és a Szabadság téri emlékművel pedig szimbolikusan is lezárta a vitát. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a kormány számára a két világháború közötti időszak jelentené a zsinórmértéket, sőt a megszállási emlékmű ceremóniamentes felállításával épp a korszaktól való tartózkodását demonstrálta. Történelmi mintaként az Orbán Viktor vezette kormányok inkább az országépítő karaktereket, illetve a nyugodt, prosperáló időket szimbolizáló alakokat helyezték előtérbe, mint például Széchenyi István, a két Tisza, Széll Kálmán vagy Bethlen István.

Ezzel szemben viszont a baloldalon, bármilyen furcsán is hangzik, utoljára Rákosiéknak volt kézzelfogható, világos emlékezetpolitikai koncepciója: antifasiszta és németellenes attitűdjüket – ami a politikai ellenfelek megsemmisítésekor vagy a svábok kitelepítésekor egyaránt hangzatos hivatkozási alapot jelentett – a Habsburg-ellenes, rebellis magyar hagyományok örökségeként próbálták beállítani. Így kerültek a magyar függetlenségi törekvések legismertebb alakjai, Rákóczi és Kossuth a magyar történelem talán leginkább szolgalelkű és nemzetellenes államvezetésének a panteonjába.

Ezzel szemben a mai baloldalt a tanácstalanság jellemzi. Azok a figurák ugyanis, akik személyükben tényleg megjeleníthetnék a baloldal és a nemzet viszonyát – mint Károlyi Mihály vagy például Szabó Ervin –, a nagyközönség számára épp az életművük okán vállalhatatlanok, de az olyan konszenzuális történelmi szereplők iránt sem érezhető a baloldalon különösebb lelkesedés, mint például Nagy Imre, ami nyilván összefügg azzal, hogy 1956-ot a mai napig nem tudták a maguk szellemi rendszerében elhelyezni. E tekintetben szimbólumértékű, hogy ugyanaz a személy, aki a sajtó előtt elvtársiasan laza, ripacskodó beszélgetésbe elegyedett „Imrével”, a forradalom 50. évfordulójára már rendőrpogromot, rituális magyarverést szervezett. Mindent összevetve, a balliberális tömb – mivel nem nevezheti meg nyilvánosan a maga valódi motivációit – nincs abban a helyzetben, hogy őszintén kijelölje a maga emlékezetpolitikai csomópontjait, ehelyett inkább a tagadás, a jobboldallal szembeni folyamatos szellemi oppozíció zsákutcájába navigálta magát.

Végül, de nem utolsósorban ejtsünk szót a nemzeti tábor identitását leginkább meghatározó – s ennélfogva az ellenoldal számára szintén kulcsfontosságú – történelmi eseményről, Trianonról is. A nemzeti szétszakítottság, a nagyság elvesztése, a geopolitikai kiszolgáltatottsággal járó kisállami lét, valamint az elszakított magyarok alávetettségének ténye folyamatos, állandóan jelenlévő traumát jelent a jóérzésű magyaroknak. A Medián 2018-as felmérésében a legtöbben Trianont nevezték a legnagyobb nemzeti tragédiájának, míg 2020-ban a Publicus Intézet által megkérdezetteknek a 83 százaléka(!) nyilatkozta ugyanezt, ami tíz százalékpontos emelkedést jelent a két évvel korábbihoz képest. Vagyis az idő múlásával együtt folyamatosan nő az országban a szétszakítottságra kiemelt problémaként tekintők aránya.

A Fidesz és a balliberális oldal egyaránt a trianoni trauma meghaladására törekszik, az indítékaik azonban szemmel láthatóan különbözőek. A balliberálisok jól tudják, hogy Trianon következményei csak erősítik a nemzeti öntudatot és szolidaritást, ezért a legszívesebben – kádári mintára – az egész témát a feledés homályába, vagy legalább az érzelmileg érdektelen ügyek közé száműznék. Ezzel szemben a Fidesz nem hajítaná a szemétkosárba az össznemzeti szolidaritást – hiszen az állampolgárság kiterjesztésével, a támogatások növelésével és a külhoni osztálykirándulások rendszeresítésével maga is erősítette azt –, hanem inkább a gyászt, a dühöt és a jóvátételre vonatkozó vágyakat konvertálná át egy pozitív attitűdbe, aminek legnyilvánvalóbb jele, hogy egy nem hivatalos nemzeti gyásznapból (június 4.) egy hivatalos ünnepnapot kreáltak (Nemzeti Összetartozás Napja). Mindennek a lélektani szempontokon túl nyilván pragmatikus okai is vannak, hiszen a visegrádi együttműködés megerősítése és tágabb geopolitikai célok szolgálatába állítása eleve megkívánja a szomszédokkal folytatott történelmi viták jegelését. Abban, hogy a kormány – Kárpátalját leszámítva – nem csak az emlékezetpolitikában, hanem diplomáciai téren is kerüli az elszakított magyarok ügyének konfrontatív kezelését, vélhetően a kudarckerülés szándéka is közrejátszik, hiszen jelenleg sem Washington, sem Brüsszel, sem pedig Berlin nem támogatja a kisebbségjogi törekvéseket.

Ugyanakkor, miközben a szomszédos országokban évtizedek óta pirosbetűs napként, katonai parádékkal ünneplik a területszerzést, június 4. nálunk negyvenöt évnyi kommunista tabusítás, továbbá a szabadon választott kormányok három évtizedes távolságtartása után – vagyis a probléma nyilvános kibeszélése nélkül – vált hirtelen az összetartozás emlékünnepévé. Ezért a jobboldalon még ma is két június 4. létezik: egy hivatalos és ünnepélyes, amely főleg a jelenben élőkről szól, s egy rejtettebb, informálisabb, amely inkább a két világháború közötti szemléletet őrzi.

Ami az emlékezetpolitikai viták jövőjét illeti, a történelmi témájú kultúrharcos konfliktusok gyakorisága és intenzitása egy ideje érezhetően csökken. Ebben sok minden közrejátszik: például a súlyosabb történelmi tapasztalatokkal bíró korcsoportok kiöregedése, a humán értelmiséget képviselő politikusok számának visszaszorulása, a szavazatmaximálásra alkalmasabb témák előtérbe kerülése, új politikai konfliktustartalmak (migráció, LMBTQ, stb.) megjelenése, valamint a kormány és a zsidóság képviselőinek kiváló kapcsolata, ami eleve hiteltelenné teszi a jobboldalt érő rágalmakat. Mindeközben a náci, fasiszta, stb. jelzők állandó és indokolatlan használata miatt a liberális nyelvpolitika fő hívószavai is elértéktelenedtek, s ma már sem a mozgósításhoz, sem a démonizáláshoz nem elégségesek.

Mindezek ellenére a klasszikus emlékezetpolitikai viták aligha tűnnek el teljesen az életünkből. Már csak azért sem, mert az azok belobbanását elősegítő gondolati klisék, családtörténetek, tapasztalatok és legendák mélyen belénk ivódtak mind a két oldalon – akárcsak a nemzethez fűződő viszonyunk, ami Magyarországon továbbra is a közélet egyik legfőbb alakítója marad.

Kovács Erik