Már több mint egy éve tart az orosz ukrán háború, és egyelőre kilátástalannak, de legalábbis távolinak tűnik a békekötés. A háborúzó felek közötti repedés egyre jobban nyílik, újabb, már gyógyultnak vélt sebek szakadnak fel, és ezáltal a világ is sebzettebbé, megosztottabbá válik. Ha valaki a régi jól ismert etikai recept szerint próbálja orvosolni a sebeket, könnyen kudarcot vallhat.
A régiek a békét az igazság és az igazságosság erényével kapcsolták össze. Az Isten által megalkotott erkölcsi rend, mint „igazság” teszi lehetővé, hogy „igazságosság” erényéről beszéljünk.
Szent Ágostonnak a széles körben ismert tanítása szerint a béke a „rend nyugalma”, 1 ahol a „rendet” az igazság és az igazságosság biztosítja. Posztmodern filozófia irányzattól átjárt korunkban azonban az igazság léte és így az igazságosság erénye is megkérdőjeleződött. Az emberek persze, ha igazságtalanság éri őket, mégiscsak hivatkoznak az igazságosság erényére, ami azt mutatja, hogy létezik, még akkor is, ha azt sokan kétségbe vonják. A háborúk esetén pedig különösen nehéz az igazságosság erényére hivatkozni, mert az eseményeket mindenki a saját szempontjából nézi, és a saját igazságát képviseli.
Az Egyház, amikor a békéről beszél, azt nem filozófiai, és nem is csupán etikai oldalról közelíti meg. Jézus azt mondja tanítványainak: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja” (Jn 14,27). Az Evangélium tanítása szerint Jézus úgy adja a békét, hogy kiengesztelődést hoz létre Isten és az ember között. Ennek ára az ő földi életének a halála. Jézus emberi ésszel felfoghatatlan árat fizet a békéért. Magára vállalja a bűneiket és ezt felviszi a keresztfára. A kereszthalála által kiengeszteli az embert Istennel, és kiengeszteli az embert az emberrel.
A hívő ember számára megdöbbentő felismerést jelenthet az, hogy az értünk áldozatot vállaló Jézus iránti közös szeretetünk az, ami feloldhatja a bennünk levő fájdalmakat és gyógyíthatja a sebeket.
Erről így vall Szent Pál apostol az Efezusiakhoz írt levélben, amikor a választott nép fiai és a keresztények közötti ellentétének feloldásáról ír:
„Ő, a mi békességünk a kettőt eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében, a törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel érvénytelenítette. Mint békeszerző, a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távollevőknek, és békét a közel levőknek.” (Ef 2,14-18)
Az apostol szerint az ellenségeskedést Jézus a kereszten öli meg, amikor engedelmességből értünk vállalt küldetésével, kiengeszteli Istent. Az Evangélium üzenete szerint a béke forrása Jézus, aki szeretetével békét teremt. A bölcselet fogalmait használva azt mondhatjuk, hogy a béke feltétele az igazság. Ez az Igazság azonban nem egy elvont filozófia igazság, hanem maga Jézus, aki az utolsó vacsorát követően meg is vallja tanítványainak: „Én vagyok az út az igazság és az élet.” (Jn 14,6) Ez alapján azt is mondhatjuk, hogy Jézust követve, az Ő „útján járva” ismerhetjük fel az, hogy Ő az Igazság, vagyis a Szeretet és Őt megismerve, befogadva az örök Életből is részesülünk.
A béke tehát Istennel és az emberrel való kiengesztelődés, amihez a szeretete, a kereszten történt megváltás által kiáradt kegyelem adja az erőt.
Az előbb elmondottakból nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy a béke nem csupán emberek közötti egyszeri békekötést jelenti, hanem teljes kiengesztelődést, amelynek a forrása a szeretet. Ebből következik, hogy egymással ellentétben álló embereknek vagy egymással háborúzó népeknek nem arra kell alapvetően törekednie, hogy kölcsönös előnyökön alapuló „okos” békét kössenek, hogy úgy egyezzenek meg, hogy abból a legkevesebb kár származzon. Nem egy másik emberrel kell megbékélnünk vagy kiengesztelődnünk, hanem önmagukkal és minden emberrel, még az ellenségükkel is. Ez a béke egyetemes béke lesz, amiből az egyes esetekben a szemben álló felek részesülhetnek. A héber „salom” szó olyan békét jelent, amely teljességre utal. „A mindennapi létezés jólétét jelöli, annak az embernek az állapotát, aki összhangban él a természettel, önmagával, Istennel.”2 Ezzel magyarázható az is, hogy egy háború nem csupán két nép ügye, hanem az „egész emberiség veresége”3 Ez a gondolat nem csak szemben álló népekre, hanem emberi kapcsolatra is vonatkoztatható.
Az egyes emberek közötti ellenségeskedés sem két ember magánügye. A másik emberről kialakított „ellenségkép” létrejöttében általában sokan felelősek, és két ember viszálya az egész környezetet megmérgezheti.
Hasonló módon: két ember békéje vagy kiengesztelődése az egész közösségre hatással lehet.
Nehéz időket élünk. A háborúk erősödő szelét érezzük, amely nemcsak felületesen, kívülről érint bennünket, hanem a gondolkodásunkat is befolyásolja, és a szívünkig hatol.
A háború romba dönthet mindent, amiért eddig fáradoztunk és az emberiség jövőjét is fenyegeti. Keresztény ember nem teheti meg azt, hogy némán, közömbösen, távolságtartóan figyeli a világ eseményeit.
Fel kell lépni minden igazságtalansággal szemben, de a legtöbb, amit tehetünk az, hogy Jézus felé fordulunk, imáinkban az ő békéjét kérjük. Ezt a békét kell hordozni a szívünkben, ezt kell megosztanunk másokkal is, és hinnünk kell abban, hogy a legkisebb tettünkkel is, amit így teszünk, az egész emberiség javát szolgáljuk.
Beran Ferenc óbudai esperes, plébános
1 Szent Ágoston, Az Isten városa, XIX. 13
2 Biblikus Teológiai Szótár, Róma, 1972. 116. old.
3 Egyház társadalmi tanításának kompendiuma 497.
