Ha bárki mellkasában valóban hús-vér szív dobog, mely által érző lélekké nemesül az agysejtjeiben megszületett ráció, akkor érteni fogja soraim.

Mikor a billentyűk elé ültem, sok minden kavargott bennem. A zavaros világunk, a tényleg az utolsó ukrán utolsó csepp véréig tervezett háború, hisz micsoda üzlet addig való fenntartása, micsoda piac, micsoda lehetőség a világ nagyhatalmi szájíz szerinti átszabására! Hogy közben belepusztulnak százezrek, milliók, kit érdekel? Nyilván azokat sem, akik végignézik, amint a XXI. században megszűnik egy ország, és százezrek hagyják el szülőföldjüket, hazájukat, s még örülhetnek is, hogy élve távozhatnak kényszernyugalomra parancsolt zordon hadak sorfala között, megúszván egy újabb negyven napos Musza Dagh-ot. De eszembe jutnak feleségem magát s engem is megdöbbentő szavai, melyek tulajdonképpen végességünk megfogalmazása is: „Te apa! Olyan kevés van már hátra az életünkből!”

Hát igen. Ilyenkor megáll kicsit a levegő, aztán az (n+1)x feltörő revelációként újra felismerése annak, hogy semmi gáz, hisz „Jézusomnak szívén megpihenni jó” lesz majd, és addig mosolyogni kell, örülni kell és keresni mindig azt a sokszor oly picinyke, de mindig felkutatható napi jót, ami nélkül sem Auschwitzból, sem Szibériából nem lehetett volna élve hazajönni. Közben persze az embernek jár az agya, szordinóban is kattognak a kerekek, s olyasmik is eszébe jutnak, hogy hol nyugodna szépen, ha eljön annak is a rendelt ideje. Magam is méláztam ezen minap, s arra jutottam, hogy tán majd három felé kellene osztódnom akkoron. Mert ha egyszer majd teljesül bakancslistám első helyezett célja, akkor Szentföldre eljutván ott hagynék magamból kicsit. Békésen meg már harmincnégy éve élek, ami már egy mai átlagos magyar férfi emberöltő feletájéka felé van. Ergo „itt is van helyem”. Hiszen befogadó városomban értem emberé és teljesedtem ki. Ám a kis maradék, bár egy kis kaparéknyi „vakarú”, annak bizony haza kell jutnia Sepsiszentgyörgyre. Ahol még élnek ismerős arcok, akikre nézve elcsodálkozom, de megvénültek, aztán az első tükörbe belenézve elszégyellem magam, s jót mosolygok csöppnyi eszemen. Ismerős arcok: „Bárhol élsz is a nagyvilágban,/ Ne áltasd magad, csak ott vagy szabad/ Az igazi rabság a hontalanság/ Hát nem kérdezem, miért jössz velem/ Persze, hogy nem kérdezem/ Mert nekünk ott van az otthonunk,/ Ahol gyermekként játszottunk/ Apánk az ajtóban állt, anyánk étellel várt/ Ahol ébren is álmodtunk./”

A haza az az ország, népközösség, amelyhez az adott személy tartozik, ahol otthon érzi magát – mondja a meghatározás. Ám haza a szülőföld is, és az ember felnőtté, éretté válási környezete is. Ősi emberi érzésre alapuló fogalmak ezek. Ahol született, ahol él, ahová tartozónak érzi magát, az mind haza. Ezért mondom rég, s ismétlem ezerszer is: Pár nap, s itthonról ismét hazamegyek. Úgy holtak napja felé. És ismét azért is, mert e témáról már 2008-ban írtam. De hát a haza örök szerelem, és így örök múzsa is.

Pálmai Tamás