Legyen szó bármely országról, a népesedéspolitika alakítása eddig két színtéren zajlott: a szakma színterén (kutatóintézetek, minisztériumi elemző osztályok stb.), és a politikáén, ahol a téma fontosságáról, a hangsúlyokról, a konkrét intézkedésekről döntenek.
A Budapesti Demográfiai Csúcs intézményének létrehozásával azonban a népesedéspolitikának egy harmadik színtere is létrejött: a nemzetközi reprezentációé. A budapesti csúcson, bár a programnak a szakmai kerekasztalok is részét képezik, nem születnek új, politikusokat inspiráló megoldások, még kevésbé népesedéspolitikai intézkedések. Egyszerűen csak összejönnek a világ minden sarkából azok a döntéshozók és véleményvezérek, akiknek közös meggyőződése, hogy a demográfiai krízisre a családok megerősítése, a gyermekvállalás ösztönzése, és nem a migráció jelenti a megoldást. (És most ne legyünk ünneprontók azzal, hogy ennek igazságát – például az olasz miniszterelnök-asszony láttán – részleteiben is elkezdjük kibontani…)
Manapság, amikor a harmadik világ európai bevándoroltatása már nem egy spontán vagy annak álcázott folyamat, hanem egy nyíltan vállalt politikai program, a család- és gyermekközpontú népesedéspolitika sem csupán tudományos és szakpolitikai ügy, hanem világnézeti kérdés is egyben, amely fórumért kiált.
És ennek megszervezésében megint mi, magyarok voltunk az elsők. A Budapesti Demográfiai Csúcs egy szakmai szempontokat is felvonultató, de alapvetően értékrendalapú találkozó, amely – számunkra egyáltalán nem mellékesen – tovább növeli Magyarország presztízsét, illetve barátainak számát a világban. A továbbiakban a magam részéről csupán három, a csúcshoz kapcsolódó kishírhez szólnék hozzá.
Az első ilyen hír Budaházy Eddának, a Hozz Világra Még Egy Magyart Mozgalom elnök asszonyának a nyílt levele, amelyet a rendezvény előtt hozott nyilvánosságra, s amely gyakorlatilag a teljes jobboldali sajtót bejárta, kormánypárti és nemzeti radikális oldalon egyaránt. A műfajához képest meglehetősen hosszú írás szerzője a közvélemény által kevésbé ismert tényeket is megosztott, például azt, hogy Indiának, a világ legnépesebb országának a termékenységi rátája kettő alá csökkent, s hogy 2050-re a szubszaharai régió és az arab világ kivételével már mindenhol a fogyatkozás lesz jellemző. Rámutatott továbbá a fehér ember számarányának drámai globális csökkenésére, valamint a hazai népesedési helyzet árnyoldalaira is, amiről – igaz, különböző okból – sem a kormánypárti, sem a baloldali sajtó nem beszél szívesen. Budaházy Edda megoldásokat is javasolt, amelyek szimpatikus, de irreális ötleteket (abortusz összeurópai betiltása), illetve megfontolandó felvetéseket (családalapítással, csecsemőgondozással kapcsolatos ismeretek középiskolai oktatása) egyaránt tartalmaznak; hely hiányában ezek ismertetésébe most nem mennék bele. Amire viszont jelen írás tárgyát tekintve reagálni kell, az a következő mondat: „Nem sok értelmét látom egy olyan demográfiai csúcsnak, ahol egyszerre van jelen Magyarország, Anglia vagy Bulgária és Tanzánia, vagy Törökország képviselője – már csak azért sem, mert a különböző országok és régiók teljesen más demográfiai kihívásokkal néznek szembe, és nem valószínű, hogy a fenti elemzés alapján kormányaink fel mernék hívni a figyelmet a feketék totális elszaporodására és a fehér emberek kipusztulásának veszélyére.”
Sajnos a magyarországi baloldal legtipikusabb jellemvonása, a fanyalgó, kákán is csomót kereső hozzáállás a jobboldalon sem ismeretlen.
Bár Budaházy Eddát legalább a megoldáskeresés szándéka jellemzi, jó lett volna, ha észreveszi: a Budapesti Demográfiai Csúcson nem a résztvevők összetétele miatt nem kerül szóba a fehérek és a feketék létszámának alakulása, hanem mert egyszerűen nem ez a konferencia célja. Mi több, magának a magyar államnak sem dolga, hogy egy ilyen kérdést a nemzetközi térben tematizáljon. Nemcsak jól felfogott diplomáciai érdekeink miatt, hanem azért is, mert a szóban forgó jelenség fő okainak, a csökkenő születésszámnak és a kontinensközi migrációnak a kezelése más megoldást – konkrétan politikai cselekvést – igényel. Egyébként pedig teljesen fölösleges jobbról is támadni azt a rendezvényt, amely az üzenete miatt már eleve szálka a hazai hungarofób blokk szemében.
És hogy mekkora ez a szálka, azt egyetlen Facebook-bejegyzés is jól érzékelteti. A balliberális szubkultúrában sztárként kezelt Perintfalvi Rita feminista teológus (ott ilyen is van) egyetlen fotó – a rendezvényt közösen megáldó főpapok – láttán körmölt le egy meglehetősen primitív gyűlöletglosszát, Szültél ma már? Szüjjé! Ha lehet egyszer, de jobb lenne, ha kétszer! címmel. Nem mennék most bele a bejegyzés ismertetésébe (nagyjából olyan, mint a címe), csupán egyetlen mondatára reagálnék, konkrétan erre: „Ez a kép azt sugallja nekem, hogy a gyermek az állam és az egyházak tulajdona, nem a tiéd!”
Talán emlékeznek az olvasók arra a közelmúltbeli esetre, amikor a norvég gyermekvédelmi szolgálat „radikális keresztény nevelés” miatt nemes egyszerűséggel elvette egy román házaspár öt gyerekét. (Mellékzöngék elhallgattatása végett: egy kilenc éve Norvégiában élő, stabil egzisztenciával rendelkező családról beszélünk.) A gyakorlatilag állami gyermekrablásnak is nevezhető eljárás olyan nemzetközi vihart kavart, hogy Brüsszelben 42 EP-képviselő követelte az ügy azonnali tárgyalását. Aztán itt van a „konverziós terápiát” tiltó 2022-es kanadai törvény, amely börtönnel bünteti, ha valaki például „elnyomja egy személy nem cisznemű nemi identitását” (a nemzetközi genderterminológiában a „cisz” nem egy hangjegyre, hanem a normális nemi identitásra utal – K. E.). Ha például a négyéves fiunk azzal jön haza az óvodából (mondjuk a délutáni mese hatása alatt), hogy kislány szeretne lenni, s mi elküldjük, hogy aludja ki jól magát, a következmény – mivel a jogszabály a kiskorúakat is „védi” – akár öt év börtön is lehet.
De nem jobb az ún. transznemű gyermekek védelmét szolgáló, nemrég elfogadott kaliforniai törvény sem, amely természetesen nem a hazai értelemben vett gyermekvédelmet, hanem a kiskorúaknak a transziparnak való kiszolgáltatását célozza. Ennek jegyében a jogszabály – mint kritikusai rámutatnak – implicite lehetővé teszi, hogy az állam elvegye a szülők gondozási jogát, ha utódaik igényére nemet mondva, nem támogatják azok pubertásblokkolását vagy hormonkezelését. Ezek után inkább tűnik vészjóslónak, mint költőinek az amerikai elnök minapi kijelentése: „Nincs olyan, hogy valaki másnak a gyermeke. A nemzetünk minden gyermeke a mi gyermekünk.”
Ne becsüljük tehát alá Perintfalvi Ritának a gyermekek állami (el)tulajdonlása miatti aggodalmait! Lehet, hogy nem tud célozni, de a lövése igenis jogos volt.
És ha már nemzetközi vizekre eveztünk, idézzük fel a Budapesti Demográfiai Csúcs egyik legismertebb felszólalójának, Nick Vujicic-nek a pódiumon elmondott történetét, amelyre a Mandiner hívta fel a figyelmet. A világhírű amerikai prédikátort – életvédő nézetei, család- és normalitás-párti meggyőződése miatt – hazájában először csak a liberális sajtó támadta, majd családjával együtt egy rendőrségi házkutatást is át kellett élnie, végül a bankja zárolta a számláját, hogy aztán – közölve, hogy a „nem kívánatos ügyfelek listájára” került – meg is szüntesse azt. A történet nagyon hasonlít a covid-intézkedések ellen tüntető kanadai kamionosok, valamint a Brexit atyjának mondott Nigel Farage esetére: a közös szál mindegyikben az önkényes számlazárolás. Ha valaki nem érti, hogy a magyar jobboldalon és általában a világon miért nyer teret mindinkább az a gondolat, hogy a készpénz a szabadság garanciája, akkor itt a válasz.
Pubertásblokkolás, gyermekelkobzás, számlazárolás: olyan témák, amelyeknek semmilyen módon nem kellene kapcsolódniuk egy olyan konferenciához, amely a családok támogatásáról, a születésszám növelésének lehetőségeiről szól.
Hiába szeretnénk azonban csak a pozitív témákra koncentrálni, ha nyilvánosan beszélünk a család intézményéről, szinte minden sarkon ilyen járulékos problémákba ütközünk.
Lehet, hogy itt már tényleg csak a papok áldása segíthet?
Kovács Erik
