Bottoni adós marad annak a kérdésnek a megválaszolásával, hogy a magyarok a többpártrendszerű demokrácia általános és titkos választásain miért szavaznak Orbán Viktorra, és ezzel miért utasítják el az ő elvbarátait.

(Stefano Bottoni: A hatalom megszállottja. Orbán Viktor Magyarországa. Magyar Hang Könyvek, Budapest, 2023.)

A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének korábbi tudományos főmunkatársa, Stefano Bottoni könyvet írt Orbán Viktorról, Magyarország kormányáról, a rendszerváltozás utáni Magyarországról. A könyvet Olaszországban írta olaszul, az eredeti címe Orbán un despota in Europa – vagyis az eredeti címben a nyugati közönségnek despota jelzővel illeti Orbán Viktort. Nem lepődtem meg könyvének hangvételén. Stefano Bottonit 2012-ben a csíkszentdomokosi Márton Áron konferencián ismertem meg, ahol akkor magyar közalkalmazottként nyilvános fórumon – az e könyvben is használt módszerével – „áthallásos” sejtetéssel dehonesztálta, kis létszám előtt pedig nyíltan szapulta Magyarország kormányát. Tette ezt Márton Áron neve alatt, aki pedig mindig elhatárolta az egyházat a pártpolitikától. Egyébként nem találkoztam Márton Áronnal kapcsolatos értékelhető kutatásával, inkább Románia-szakértőként szerepel. Természetesen nem várhatjuk el, hogy Bottoninak elismerő véleménye legyen Orbán Viktorról és a magyar kormányról, hiszen többpártrendszer van, de azt tényként kell elfogadni, hogy egy közalkalmazott, ha a munkahelyi státuszát hangoztatja, akkor nyilvános fórumon egyik oldalon sem tehet politikai kijelentéseket. Bottoninak ez a közalkalmazotti problémája még később is, a Momentum nevű eurókommunista formáció egy nagy rendezvényén, 2017 tavaszán is megmutatkozott.         

A könyvből nem derül ki, hogy miért tartja Orbán Viktort megszállottnak. A megszállottságnak az evangéliumi kifejezését tekintem alapnak, ami szerint, aki megszállott, az ártó hatalmaknak, a gonosz léleknek alávetett személy, aki gyógyításra szorul. Az olasz címben pedig despotának nevezi. A despota görög szó, a „deszpodzó” jelentése: uralkodik, korlátlan uralom alatt tart, amit a modern szóhasználatban a zsarnokok tulajdonságaként neveznek meg. Stefano Bottoni történészként tehát egy zsarnoki uralkodónak tartja Orbán Viktort. Az egész könyvét jellemzi, hogy beszúrt, már-már rejtett jelzőkkel sugallja mondanivalójának azt az értelmét, ami egy adott szövegrész egészéből a fogalom-csalik nélkül nem derülne ki. Könyvét olvasva oda kell figyelni a dehonesztáló céllal beszúrt kifejezéseire, melyekkel az olvasót akarja befolyásolni.          

A címben használt kifejezések Bottoni-féle értelmezéséhez az utószó ad némi támpontot, ahol Körösényi Andrásra hivatkozva eljut Max Weberhez. Körösényit olvasta, Webert úgy tűnik, hogy nem, őrá Körösényit áttételnek használva hivatkozik. Körösényi András plebiszciter vezérdemokráciának nevezi Orbán Viktor kormányzását, legitimitását, ami népszavazásos demokráciát jelent.  (274. o.) A népszavazás igénye Max Webernél alapvető, azonban Bottoni az idegen szót nem fordítja le, így szövegében a vezérdemokrácia kifejezése kerül a figyelem központjába.          

Azt tudjuk, hogy Hitler után mit jelent a vezér fogalma. De itt Max Weberre történik a hivatkozás, aki 1920-ban meghalt, Hitlerről semmit nem tudhatott. Weber sok fogalmát nem lehet értelmezés nélkül átültetni a mai szóhasználatba, értelmezés híján pedig a szociológia német klasszikusa „önjáróvá” válik Bottoni soraiban. Max Webernek A politika mint hivatás című tanulmánya 1919-ben jelent meg először. Ebben különválasztja egymástól a szakszerű munkát végző hivatalnoki (a mi kifejezésünkkel: közalkalmazotti) réteget, melynek pártatlanul kell végezni munkáját; és a politikusi osztályt, amelynek párthoz tartozva – „mind a vezérnek, mind a kíséretének” – harcolnia kell. „Mert a pártállás, harc, szenvedély (…) ez a politikus lételeme. Elsősorban a politikai vezéré.” (1.) Max Weber főműve, a Gazdaság és társadalom korábbi szövegeiből 1920-ban lett kötetekbe szerkesztve, ebben is szerepel a „pártvezér” fogalma, mégpedig a népszavazáson alapuló uralom összefüggésében, a modern államban. (2.) Max Webernek a nagy történeti összefüggésekbe ágyazott, a XIX. század végén és a XX. század első két évtizedében írt szövegei értelem szerint saját korát tükrözik, de máig meghatározzák a társadalomról való gondolkodást. Vannak kifejezései, melyek értelmezés nélkül csak nagy figyelmetlenséggel, vagy pedig rosszindulatúan manipulatív szándékkal használhatók mai viszonyok leírására.         

Stefano Bottoni fogalmak csúsztatásával, szétkenésével, szövegeibe való „ügyes” bekeveréssel igyekszik Orbán Viktort despotának, zsarnoknak, megszállottnak leírni. Itt pedig felmerül az a kérdés, hogy neki, mint történésznek, milyen a kutatási, elemzési módszere. Könyvében bizonytalan hírekkel, fogalmi játszmákkal, fogalmak jelentésének elkenésével, vagy épp kettős mércével dehonesztálja Orbán Viktort. Nézzünk meg néhányat:         

Orbán Viktornak a Hősök terén 1989. június 16-án elmondott beszédét jellemezve akaratos személyiségnek nevezi a majdani miniszterelnököt, mert beszéde nem a múlt elbeszélése, hanem a jövő bemutatása volt. (34. o.) Pedig ki másnak lett volna feladata ott a koporsók mellett a jövőről beszélni, mint az akkor 26 éves Orbán Viktornak? Politikai pályájának akkori indulásánál hiányolta is a hatodik koporsót, ami az 1956 után született nemzedéké lett volna. Ha akaratosnak látja őt, akkor Stefano Bottoni akarat nélküli bábként látná szívesen Orbán Viktort? Vannak ilyenek a magyar politikai életben, akiknek cselekvését külföldi pénzből külföldről irányítják, ők valóban madzagon mozgatott bábként működnek. Ilyen például a Bottoni szívéhez közel álló párt, a Momentum is. A fogalmak elkenésére rámutatva ki kell mondani, hogy aki tudja, mit akar, az még nem akaratos!         

A baloldali, MSZP-SZDSZ koalícióhoz és annak mai maradványaihoz, köztük a Momentumhoz köthető politikusok, szélsőjobboldali pártnak igyekeznek beállítani a Fideszt. Ez 2006 ősze óta van így, akkor egészen 2010-ig a Jobbikhoz igyekeztek hozzámosni a Fideszt. Bottoni most, 2023-ban úgy szolgálja ezt a törekvést, hogy egymás mellé teszi Csurka Istvánt és Orbán Viktort, mert a nemzetközi tőkének alárendelt Magyarországgal szemben mindketten szuverén Magyarországot akarnak. Történészként pedig tudnia kell, hogy Csurkának és Orbánnak merőben más az alapállása. Bedobja itt „a 2010 utáni Nemzeti Együttműködés Rendszerében (NER) végrehajtott (szélső)jobboldali ellenforradalmat.” (54. o.) Majd pedig arról ír, hogy „az évtizedekig csepegtetett állami szintű antiszemitizmus áthatotta a magyar közéletet, és minden társadalmi rétegre hatott.” (55. o.) Stefano Bottoni egész biztosan tudja, hogy Orbán Viktor és „a NER” – könyvében mániásan emlegeti ezt a rövidítést – nem antiszemita és nem is szélsőjobboldali, vagy ha ő ezt nem tudja, akkor történészként nincs tisztában olyan fogalmakkal, melyekkel neki dolgoznia kell.         

Az ilyen „tudományos” (tudománytalan) meghatározások átfolynak a primitív gyurcsányista közbeszédbe, ahol a Fideszt úgy írják, hogy FideSS. Teszik ezt buta, rasszista cigányozó emberek, akik korábban az MSZP-re, ma a DK-ra szavaznak. Pedig a Fidesz sokkal távolabb áll a szélsőjobbtól, mit a DK mai rasszistái. Még az első Orbán-kormány 2001-ben bevezette a Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapját, majd a második Orbán-kormány 2013-ban elrendelte az antiszemitizmusra vonatkozó zéró toleranciát. Az MSZP-SZDSZ kormányoknak – melyek mai maradványaihoz a Momentumot is sorolom – pedig mintha célja lett volna, hogy antiszemitizmust provokáljanak: a Horn-kormány idején Szabó Albert megalapítja a nyilasokkal rokon Magyar Népjóléti Szövetséget, majd 1996. október 23-án a Hősök terén a zsidóság ellen uszított. A Gyurcsány-kormány idején, 2004-ben pedig Bácsfi Diána állhatott elő náci nézeteivel. Ne feledjük, hogy az antiszemita Jobbik is a Gyurcsány-kormány idején, 2006 őszén juthatott országos hírnévhez, és alakíthatta meg a Magyar Gárda nevű szélsőjobboldali alakulatot. Aztán ez a Jobbik még Vona Gábor idején elkezdett „cukisodni”, majd pedig besoroltak Gyurcsány Ferenc mögé, aki szavazótáborába nagyon sok rasszistát gyűjtött be.          

A Terror Háza Múzeumról neheztelve írja, hogy jól illusztrálja az ezredfordulós Fidesz történelemszemléletet, ami szerint „a náci és a kommunista diktatúra egy tőről fakad”. (93. o.) Bottoni tehát miután megpróbálja szélsőjobboldali és antiszemita jelzőkhöz „hozzáigazítani” a Fideszt és Orbán Viktort, itt már az a problémája, hogy a Fidesz és Orbán Viktor kiteszi az egyenlőségjelet a nácik és a kommunisták közé. A történész mivoltát szívesen hangoztató Bottoni fogalmakkal játszik, játszmázik, mintha itt menteni próbálná a kommunizmust. Pedig mindkét embertelen eszmevilágot totalitárius ideológiáknak kell tekinteni, melyek meg akarták semmisíteni a népesség egy csoportját. A Szovjetunió és a náci Németország 1939 augusztusa és 1941 júniusa között még egymás szövetségesei is voltak, majd pedig 1945-ben nálunk sok nyilas keretlegény ávósnak öltözött át, ahogy Csehszlovákiában is sok Hlinka-gárdista lett kommunista komisszár. Mivel Stefano Bottoni 2012-ben Csíkszentdomokoson Márton Áron konferencián népszerűsködött, ezért hadd idézzek itt Márton Árontól is egy 1933-ban írt szöveget: „A liberalizmus a szabadságot, a szocializmus az egyenlőséget, a nacionalizmus a nemzetet isteníti. Az egyiknek a szabad, a másiknak a kollektív, a harmadiknak a vér által kiválasztott ember a bálványa.” (3.) Márton Áron tehát a bálványimádó, immanens dolgot istenítő ideológiák közé még a liberalizmust is besorolja.         

Dehonesztálni kettős mércével is lehet. Bottoni felrója Orbánnak, hogy 2014-ben aláírta a Roszatom orosz energiavállalattal a paksi atomerőmű bővítésével kapcsolatos megállapodást és ennek „aláírásával kész tények elé állította a magyar társadalmat”. (177. o.) Azonban ugyanezen az oldalon írja azt is, hogy a Bajnai-kormány idején, 2009 márciusában „az országgyűlés nagy többséggel szavazta meg az atomerőmű bővítésére vonatkozó indítványt”. Bottoni bizonyára nem tételezi fel, hogy új kormány idején újra meg kellett volna szavazni a már megszavazott bővítést. Mégis csak az Orbán-kormányra van neheztelő szava, kettős mércéje tehát kétségtelen. A szövegben Ukrajna sorsához köti a magyar energiabiztonságot, mert ekkorra Ukrajna és Oroszország között már „kirajzolódott a Nyugat-Kelet régi-új geokulturális törésvonal”. Ezért őszerinte „az aláírt megállapodás súlyosan sértette a magyar nemzeti érdeket, mivel politikai akarattól vezérelt lépésként figyelmen kívül hagyta az erkölcsi és szakmai megfontolásokat.” Arról egy szót sem ejt, hogy miközben őszerinte globalista-pártpolitikai akarattól vezérelt „erkölcsi és szakmai” megfontolás alá kellene, hogy tartozzék Magyarország energiabiztonsága, azalatt nyugati országok veszik az orosz uránt, vagy harmadik országoktól veszik az orosz benzint és gázolajat.         

Fentebb fogalmi játszmáknak neveztem a Bottoni által alkalmazott módszereket. Eric Berne kanadai-amerikai pszichiáter az Emberi játszmák című könyvében foglalkozott azzal, hogy rejtett beavatkozással hogyan lehet befolyásolni a másik személyt. Berne a tranzakcióanalízis pszichiátriai módszerének elindítója, aminek alapja az, hogy ingerek, beavatkozás nélkül az ember személyisége elsorvad, tehát ingerek, beavatkozások, kommunikációs helyzetek formálnak bennünket. A játszmák pedig rejtett beavatkozások, melyekről Berne ezt írja: „A játszma kiegészítő, rejtett tranzakciók folyamatos sorozata, amely pontosan meghatározott, előre látható (a játszmás személy által előre látható; V.L.) kimenetel felé halad. Leíró módon: nemegyszer ismétlődésekbe bocsátkozó, a felszínen hitelt érdemlő, rejtett indítékú tranzakciók ismétlődő készlete. Köznapibb nyelven: csapdás vagy ’trükkös’ lépések sorozata.” Eric Berne ennek két fő ismertető jegyét fogalmazza meg: a rejtett jelleget, és a játszmás személy által várt nyereséget. (4.) Egyértelmű, hogy az emberi játszmák rejtett indítékkal és befolyásolási szándékkal zajlanak. Stefano Bottoni számára ez a rejtett indíték a dehonesztálás, ehhez alkalmaz fogalmi, vagy ha úgy tetszik, textuális játszmákat – ami figyelemre méltó „történészi” módszer!         

Az Orbán-kormánynak a globális elitekkel való konfrontációja is súlyos bűn Stefano Bottoni szemében. Ha már egyszer Márton Áronnal foglalkozó egyháztörténeti konferencián találkoztam Bottonival, és Márton Áron szellemisége nagyon közel állt Szent VI. Pál pápáéhoz, hadd hivatkozzak a már szentté avatott pápára. A pápa 1971-ben felhívta a világ figyelmét arra, hogy a multinacionális vállalkozásoknak az országhatárok felett átnyúló gazdasági hatalma illegitim, ellenőrizhetetlen hatalomkoncentrációt eredményez. „Az új termelési rendszerek hatására bizonyos értelemben elmosódnak az országhatárok, új gazdasági hatalmak születnek, olyan multinacionális vállalkozások, amelyek (…) az adott ország politikai hatalmától is nagyrészt független viselkedési stratégiát tudnak kialakítani, és még a közérdek szempontjára tekintő ellenőrzéstől is mentesek. Az ilyen magánkézben lévő szerveződések tevékenységük kiterjesztésével arányosan a gazdasági hatalom újabb, mégpedig illegitim formáját tudják érvényesíteni a társadalom, a kultúra, sőt a politika területén is.” (Octogesima Adveniens c. enciklika 44. pont)           

Szent VI. Pál pápa tehát a nemzetek szuverenitását védi, Stefano Bottoni pedig a nemezetek önállóságát sértő, illegitim globális eliteknek kel védelmére. Felrója Orbán Viktornak, hogy befagyasztotta az energiaárakat – „a külföldi befektetők azonban ellenezték a versenytorzító állami intézkedéseket”. (87. o.) Bottoni a külföldi befektetőket egy fogalom, a dehonesztáló-szofisztikus „versenytorzító” jelző bedobásával védi – mert az állami szerepvállalás neki már torzítás. Az meg sem fordul a fejében, hogy az energiaárak befagyasztásával az Orbán-kormány a magyar lakosságot, mint vásárlókat hozza versenyképes helyzetbe. Ha a magyar ember vásárlóképes, azzal őszerinte „torzul” a verseny. Nem tudom, hogy Bottoni tudja-e, az állami árszabályozás a klasszikusan liberális Amerikában sem ismeretlen. A Paul A. Samuelson – William D. Nordhaus szerzőpárosból Samuelson közgazdasági Nobel-díjas. Ők vallják: „A kormányzat természetesen befolyásolhatja az árat.” Neofitáknak nevezik azokat, akik elutasítják az állami beavatkozás lehetőségét – ezek a neofiták itt nyilvánvalóan a neoliberálisok. „A kormányzat néha jogszabályban állapítja meg a maximális árat, vagy a minimális bért.” Leírják, hogy a 70-es évek benzináremelésekor szenátorok profithajhászóknak nevezték az olajtársaságokat, akik súlyos „adót” szednek be a szegényektől. Ennek hatására az akkori amerikai kormányzat a régi árszinten határozta meg az üzemanyag maximális árát. (5.) A Samuelson-Nordhaus szerzőpáros nem gazdasági, nem a globális pénzügyi szereplők érdekeit kifejező indokot, hanem etikai szempontot fogalmaz meg arra, hogy a kormány beavatkozhat a gazdasági folyamatokba. „A kínálat és a kereslet mechanizmusába való legtöbb beavatkozás az igazságosság előmozdítására és arra irányuló kísérlet, hogy bizonyos csoportokat megvédjenek a kínálat és a kereslet személytelen erőivel szemben.” (6.) Nem fér kétség hozzá, hogy kit szolgál Stefano Bottoni: a globális tőkét, ami Magyarország szuverenitását semmibe véve bele akar szólni a magyar költségvetés alakításába, a magyar ár-és bérviszonyokba, és ezeken kívül még sok mindenbe. Azt a globális Centrumot szolgálja, ami Kelet-Közép-Európát gyarmatként kezelve, perifériára kényszeríti.         

Stefano Bottoni idegenül, kívülről nézi Magyarországot, Magyarországról messziről beszél. Az ATV Start című műsorában 2019. február 7-én az akadémiai intézetek átszervezésével kapcsolatban, frusztrált emberként még sajnáltatta is magát, amikor azt állította, hogy az ő bére nem éri el egy buszsofőr bérét. Vujity Tvrtko kérdésére, hogy mennyit keres, megmondta, hogy 400.000 forint bruttót. A Bottoni által ilyen módon lekezelt buszsofőrök fizetése akkor ennek bőven alatta volt, pedig a buszsofőröknek sokkal nagyobb a felelőssége, mint Bottonié, a buszsofőröktől emberi életek függnek, Bottoni pedig magas reputációért bármit leírhat. De a magyar költségvetésből fizetett magyar közalkalmazottként még fenyegetőzött is, hogy mi lesz akkor, ha nem az történik az akadémiai intézetekkel, amit ő akart: „Nekünk van egy kapcsolati tőkénk, amit senki nem tud tőlünk elvenni (…) és mi a fél világot mozgósítani fogjuk.” 2019-ben otthagyta az MTA Történettudományi Intézetét – önként távozott, „csodával határos módon” nem küldték el –, változatlanul Magyarországon élve Olaszországban vállalt munkát, és könyvével nyilvánvalóan az általa fenyegetésként megfogalmazott nemzetközi mozgósítást szolgálja a magyar kormány ellen.          

Könyvében két helyen is, nem feltűnő fogalmazásban leírja, hogy Orbán Viktor kormányzása Horthy és Kádár kormányzásához hasonlítható. (270. és 275. o.) Interjúiban sokkal radikálisabb párhuzamot fogalmaz meg, ami szerint Orbán Viktor kormánya ugyanúgy nem váltható le választásokkal, ahogy Horthy Miklós és Kádár János rendszere sem, és erre kell reagálni, hogy elhatároljuk az Orbán-kormányokat azoktól az időszakoktól, melyekhez Bottoni hozzá akarja mosni a 2010 óta tartó időt. Nyilvánvalóan nem vesz tudomást olyan történelmi tényekről, melyekkel pedig neki, mint történésznek számolnia kell. A Bottoni által figyelmen kívül hagyott tények a következők: 1./ Magyarországon 1990 óta négy évenként vannak általános és titkos választások, mert többpártrendszer van. 2./ A Horthy korszakban többpártrendszer volt, de az 1922. évi 2200. sz. kormányrendelet titkos választásokat csak Budapestre és hét törvényhatósági városra engedélyezett, így a korszak nemzetgyűlési képviselőinek körülbelül 80%-a nem titkos, hanem nyílt választásokon jutott mandátumhoz. Ezen kívül abban a rendeletben súlyos egyenlőtlenség van a férfiak és nők választójoga között, ami az akkori választások általános érvényét sérti (7.) A Horthy-korszak nemzetgyűlési választásaival összehasonlítani az 1990 óta, tehát ma is tartó választási rendszert, és ezáltal a kormányváltás lehetőségét, az bárkitől tényferdítés, történésztől pedig egyenesen történelemhamisítás. 3./ A Kádár-korszakban egypártrendszerű diktatúra volt, tehát akkor nem voltak valós választások, mert az MSZMP és az MSZMP között nem lehetséges a választás. A vörös és a vörös „választékából” nem lehet más színt választani. 1990 óta viszont többpártrendszer van. Ilyen módon egy történésztől az is történelemhamisítás, ha a Kádár-korral állít fel párhuzamot. A három korszakot olyan határozott megkülönböztető tények, a hiteles összehasonlításhoz szükséges, egymástól eltérő közjogi kategóriák jellemzik, melyek azt mutatják, hogy a három korszaknak nincs köze egymáshoz. 1990 óta többpártrendszer és általános, titkos választások vannak. Stefano Bottoni a három korszak között elkenésekkel, fogalmi játszmákkal igyekszik közös nevezőt felállítani, hogy Orbán Viktort és kormányát, ezáltal a magyar választókat feketítse. Márpedig az Orbán-kormány leváltható, amiről a választók döntenek. Stefano Bottoni nehéz helyzetben van, mert az általa leírtak szerint ő is tudja, hogy frusztrációjának oka nem Orbán Viktorban, nem a Fideszben, hanem a saját szövetségeseiben van. Ő maga írja le, hogy „a szocialista párt sosem tért magához a Gyurcsány okozta hitelrontást követően”. (117. o.) Ehhez két tényt tegyünk hozzá: azt, hogy a DK ugyanolyan MSZMP-utódpárt, mint az MSZP, és azt, hogy a szocialisták koalíciós partnere, az SZDSZ pedig hatalmas adósságot hátrahagyva jogutód nélkül önmagát szűntette meg. Azzal a hitelrontással, amit a mai ellenzék vezére, Gyurcsány Ferenc okozott, az MSZP-SZDSZ koalíció mai szellemi örököseinek kell szembenézni. Bottoni tehát tudja, hogy kikkel kell megbeszélnie saját problémáit. Tudja, hogy az Orbán és a Fidesz által felépített Magyarország sikerének oka abban van, hogy a magyarok nem érzik magukénak azt a Magyarországot, amit Gyurcsány épített – vagy sokkal inkább rombolt: „Orbán azért tudott új rendszert építeni a régi romjain, mert maguk a magyarok nem rohantak megvédeni egy olyan demokráciát, amelynek alapjait nem érezhették magukénak.” (131. o.)          

Bottoni tudja, hogy kikhez kell fordulnia problémái ügyében. Oda, amit ma ellenzéknek neveznek. De mivel ő mindig „intellektuális mezben” szerepelő játékos volt, elvégezhetné azt a szellemi munkát, ami választ keres arra a kérdésre, hogy a magyarok a többpártrendszerű demokrácia általános és titkos választásain miért szavaznak Orbán Viktorra, és ezzel miért utasítják el Bottoni elvbarátait. Ha azonban inkább ragaszkodik frusztrációjához, azt megszállottságnak nevezhetjük. 

Virt László
A szerző szociológus, katolikus hittanár, Márton Áron élete és műve kutatója    

JEGYZETEK

1. Max Weber: Állam Politika Tudomány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1970. 400. o.; A politika mint hivatás. Medvetánc Füzetek, 1989. 33. o.  

2. Max Weber: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai 1. Szociológiai       kategóriatan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1987. 272. o.  

3. Márton Áron: A mi utunk. Erdélyi Tudósító (Kolozsvár) 1933. május 1.  

4. Eric Berne: Emberi játszmák. Gondolat Kiadó, Budapest 1984. 61. o.  

5. Paul A. Samuelson – William D. Nordhaus: Közgazdaságtan II. Mikroökonómia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1990. 566-567. o.  

6. U. az 571. o.  

7. Magyar történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest 1987. 476. o.