Az Európai Unióban lehet, és kell is vitatkozni arról, hogy a nemzeti szuverenitás vagy az európai föderáció irányába mozduljon tovább a közösség, mennyire „ér” bevonni az uniót a belpolitikai vitákba, a keresztény-konzervatív vagy a progresszív-liberális értékek szolgálják-e jobban Európa jövőjét – és egyáltalán hogy nem fog kihalni a kontinens a jelenlegi demográfiai tendenciák mellett? Muszáj (lenne) tehát értelmesen megvitatni a háború, a migráció, a gender, a gazdasági fejlődés és a természetvédelem, valamint a demográfia égető kérdéseit, amelyeken a szó legszorosabb értelmében Európa sorsa múlik.

Aminek viszont vitán felül kellene állnia, az a közösség alapjait adó és a jelenlegi kereteit meghatározó szerződések maradéktalan betartása – enélkül ugyanis nincs értelme semmi másról beszélgetni.

S éppen ez az, ami a magyarokkal és a lengyelekkel folytatott uniós vitákban (vagy gyakran inkább politikai rágalomhadjáratokban) egyre inkább sérülni látszik. Élénken él még emlékezetünkben az Európai Parlament 2018-ban elfogadott Sargentini-jelentése, amikor a testület tisztviselői önkényesen megváltoztatták a szavazatszámlálás bevett menetrendjét (nem számították be a tartózkodó szavazatokat a leadott voksokba), hogy Magyarországot biztosan elítélhessék. Jól emlékszünk még a 2020. év végi „politikai thrillerre” is, amikor Magyarország és Lengyelország végül azzal a feltétellel bólintott rá a soron következő uniós költségvetésre, hogy nem kapcsolják azt össze a közös nyilatkozatban szintén említett, „jogállamisági mechanizmus” néven elhíresült politikai csodafegyverrel.

Persze, mostanra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy igenis összekapcsolták (lásd a két érintett országtól különböző jogcímeken visszatartott eurómilliárdok ügye), mint ahogyan azt az ígéretüket is megszegték, hogy a végül kínkeservesen elfogadott költségvetés ciklus alatti módosítására biztosan nem lesz szükség.

Igaz, az orosz-ukrán háborút az eurobürokraták sem láthatták előre, de ha már így alakult a helyzet, azért illene ezt a tagországokkal és a tagországok között tisztességesen megvitatni, nem pedig puccsszerűen keresztülvinni a háborút mindenáron folytatni kívánó korifeusok akaratát, ahogy a belügyminiszterek tanácsában az új migrációs paktumot. Persze, tudjuk, hogy Brüsszelben egy ideje már így szokás…

Az Európai Bizottságnak – a Parlamenthez hasonlóan – lassan már semmi hitele nem marad, a szó gazdasági jelentése mellett ideértve az erkölcsi értelmét is. Nem beszélve arról, hogy ha a két említett testületnek a szerződésekben jól elhatárolt feladatköreit ilyen nyilvánvalóan meg lehet kerülni, vagy épp egymással szemben kijátszani, lassan már a politikai értelmük is kérdésessé válik. Ha például a Bizottság a szerződésekben rögzített, politikailag semleges végrehajtó testület helyett politikailag erősen motivált, a döntéseket akár zsarolással (például pénzvisszatartás) kikényszerítő föderatív szervvé válik, mi szükség van a nemzetek választott vezetőit tömörítő Tanácsra? Tulajdonképpen elég lenne egy megbízható elvtárs (vagy elvtársnő) mint bizottsági elnök, forródrótos összeköttetéssel – Moszkva helyett – Washingtonnal. Vagy ha a Parlament politikai zsarolással (plusz az előbb említett eljárásrendi puccsokkal) ki tud kényszeríteni döntéseket – a Bizottságon és a médián keresztül – a Tanácsból, akkor a másik két uniós hatalmi ág szerződéses legitimitása kérdőjeleződik meg.

Ha viszont a Tanácsban a tagállamok demokratikusan választott vezetői hatékonyan meg tudják vitatni az aktuális problémákat, és döntéseiket a Bizottság valóban politikailag semleges módon végrehajtja, akkor mi szükség van a folytonos szerepzavarral küzdő Parlament hatalmának további lopakodó bővítésére?

Ezek persze egyáltalán nem új keletű, hanem a szervezet alapítása óta fennálló kérdések, de az utóbbi években mintha teljesen felborult volna az érzékeny egyensúly, ami eddig az Európai Uniót jellemezte, és a kisebb tagállamok számára is vonzóvá tette.

Mindeközben pedig az egészen konkrét korrupciós vádakkal szembe (nem) néző uniós tisztségviselők, mint a belga Didier Reynders (igazságügyi biztos), a ciprusi Stella Kyriakides (egészségügyi biztos) vagy a görög Eva Kaili és társai játszi könnyedséggel ráznak le magukról minden erkölcsi, jogi és anyagi felelősséget. Ezek után ne csodálkozzunk rajta, hogy az olyan lózungos kijelentések, mint például hogy a magyarok és a lengyelek pénze „természetesen” sértetlenül rendelkezésre áll, és a két ország majd rögtön meg is kapja, amint jól viselkednek (a legendásan korrupt Ukrajnának bőkezűen juttatott euró-ezermilliárdok pedig „természetesen” jó kezekbe kerülnek), az érintettekből már csak önfeledt hahotát vagy rezignált vállrándítást vált ki. Vérmérséklettől függően.

Hojdák Gergely