A távoli korok és civilizációk alapműveinek megismerése a mi gondolkodásmódunkat is gazdagítja. Különösen igaz ez az ókori hadászati munkákra, amelyek bőségesen tárgyalják a háborúk során alkalmazandó személyközi és vezetéstechnikai feladatokat, s így korunk embere számára is érdekes üzeneteket hordoznak.

Nemrég jelentette meg a Trubadúr Kiadó a Kr. e. 5-6. század fordulóján élt sikeres kínai hadvezér, Szun-ce A háború művészete című munkáját, két másik ókori kínai hadtudományi szöveganyaggal kiegészítve. Mint Salát Gergely sinológusnak, a könyv lektorának utószavából megtudhatjuk (az ő neve az egykori Heti Válasz publicisztikarovatából lehet ismerős), Szun-ce tanácsait nemcsak Kínában, hanem a modern Japánban és Vietnamban is ismerték, a harctéren pedig sikerrel kamatoztatták. Így aztán a CIA és a KGB köreiben is felfigyeltek rá, hogy napjainkban már a politikai és üzleti szférában elemezzék a könyvet, amely a 2002-es futball-világbajnokságon a győztes brazil válogatott tagjainak is kötelező olvasmány volt.

A lektor a könyv utószavában a következőképpen foglalja össze a mű fő mondanivalóját: „A legjobb úgy győzni, hogy nem is bocsátkozunk nyílt csatába – úgy kell alakítanunk a körülményeket, hogy az ellenség már a háború kezdete előtt elveszítse a harcot. Ehhez pontos tervezésre, a helyzethez való folyamatos, gyors alkalmazkodásra, csalásra, megtévesztésre és váratlan húzásokra van szükség.”

Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy A háború művészete legalább annyira vezetéselméleti munka, mint időtálló hadászati szakirodalom vagy korabeli forrásmű. Bár Szun-ce nem kevesebb, mint 13 rövid fejezetben taglalja a háborúzás mesterségének különböző aspektusait, a tervezéstől a terepviszonyokon át a különböző manőverekig, a szöveg gyakorlatilag mindvégig két fő kérdést feszeget: hogyan bánjunk a beosztottainkkal, és hogyan bánjunk (el) az ellenségeinkkel. Ezek az örökérvényű lélektani felvetések azok, amelyek nemcsak érvényessé, hanem népszerűvé is teszik Szun-cét, cégvezetők, kampánymenedzserek vagy csapatépítő trénerek körében egyaránt.

A Szun-ce által elengedhetetlennek tartott vezetői erények és gondolkodási minták amúgy a mi görög–római–keresztény alapokon álló civilizációnkban is ismerősen hangzanak. „Légy megfontolt, gondolkozz, mielőtt bármilyen lépést teszel!” – írja, amit mi leginkább a régi rómaiak „respice finem!” (gondolj a következményekre!) parancsával rokoníthatunk, miközben az érzelmek és igények intenzív megélésének a sztoicizmusból ismerős tilalma is felbukkan, Szun-ce világában egyenesen a hadvezért veszélybe sodró tulajdonságként nyilvántartva: „Ha biztosra veszi a halálát, csakugyan megölhetik. Ha feltétlenül élni akar, fogságba ejthetik. Ha (könnyen) feldühödik, megsérthetik. Ha túlságosan kényes tisztességére, megszégyeníthetik. Ha túlságosan szereti az embereket, azok gondot okozhatnak neki.” Ugyanez a gondolkodásmód köszön vissza abból a meggyőződésből, hogy „az uralkodónak sohasem szabad személyes haragja miatt mozgósítania a hadseregét, a hadvezérnek sohasem szabad személyes csalódottsága miatt harcba bocsátkoznia”. (Ha Nagy Lajos királyunk a magyar irodalom szerencsétlenségére megfogadja ezt a tanácsot, ma nem ismernénk a Toldi szerelmét…)

A hadvezéri kvalitások mellett alapvetően az ellenségorientált tervezés és cselekvés – az ellenfél kiismerése, folyamatos figyelése és a hozzá való taktikai alkalmazkodás – az, ami Szun-ce számára a győzelmet garantálja. Azt a vezetőt, aki a taktikát az ellenfélhez igazítva dolgozza ki, egyenesen mennyben született hadvezérnek nevezi. Szerinte az ellenség okkal vagy ok nélkül történő lebecsülése biztos vereséghez vezet, ezért inkább erejének túlbecsülését javasolja. A kiismerés folyamata különösen fontos számára;

az információk megszerzésének fontossága nem csak a kémekről szóló fejezetben, hanem az egész műben tetten érhető.

„Ami által a bölcs uralkodók és a kiváló hadvezérek az ellenséget mozgatják, majd legyőzik, bizony nem más, mint az előre tudás” – vallja. Az információ jelentőségét azonban nem csak az ellenség, hanem szövetségesek vonatkozásában is fontosnak tartja, „nem köthetünk egyezményeket, amíg nem ismerjük meg reménybeli szövetségeseink szándékait”.

A mai olvasó számára izgalmas rész az információszerzés frontharcosainak, a kémeknek a kategorizálása. Az ún. helybéli kémet a helyi lakosok, a belső kémet az ellenség tisztviselői, az átállt kémet pedig az ellenség kémei közül fogadják fel szolgálatra. Feláldozható kémnek nevezi azt, aki dezinformációkat visz az országhatáron túlra, az élő kém pedig az, aki jelentéssel tér vissza. Szun-ce számára olyan fontos érték az információ, hogy ha egy kém feladata még a küldetés előtt kiszivárog, meggyőződése szerint a kémet, s azt is, aki erről tud, ki kell végezni.

Csapatpszichológiai szempontból is érdekes, amit az ókori keleti bölcselő magával a harccal kapcsolatban papírra vet. Itt van például a katonák halálfélelmével kapcsolatos megfigyelés. Szun-ce kiindulópontja, hogy „csak az a katona képes arra, hogy diadalt hozó csapást mérjen az ellenségre, aki már megtapasztalta, milyen is a veszedelem”. Ez a tapasztalat azonban nemcsak a puszta félelem, hanem az abból adódó kényszerű harci tapasztalatok megélésén is alapul: „A katonák, ha kétségbeesnek, megízlelik a félelmet. Ha nincs hely, ahová elmenekülhetnének, szilárdan megvetik lábukat. Ha ellenséges területen vannak, megacélozzák magukat. Ha mást nem tehetnek, elszántan küzdenek.” A hadvezér feladata pedig nem az, hogy ezt a helyzetet megelőzze vagy enyhítse, hanem ellenkezőleg: az, hogy tudatosítsa a katonákban helyzetük reménytelenségét, s elősegítse, hogy mihamarabb átessenek a tűzkeresztségen: „Állítsd fel őket olyan helyre, ahol nem tehetnek mást, mint hogy küzdenek. Tedd ezt, s meglásd: olyan bátrak lesznek, mint a régi hadvezérek.” Ugyanakkor látnunk kell, hogy részéről mindennek semmi köze a hazardírozáshoz. Egyrészt ugyanis a katonákból ily módon kikényszerített küzdőszellemet a biztos győzelem kapujának tekinti, másrészt számára a harc, amint az a fentebb idézett utószóból is kiderül, egyáltalán nem mindig szükségszerű. „Ha nem kínálkozik előny, ne mozdulj!” – írja.

Ugyanakkor a támadás, ha már megkezdték, „a kilencedik ég magasából indul”, s mint ilyen, a maximális erőn és lendületen alapul: „Üteme olyan, akár a ragadozó madár gyorsasága, mellyel villámgyorsan tud lecsapni zsákmányára. Ezért annak, aki igazán ért a harchoz, ereje végzetes, üteme pedig pontos. (…) Légy gyors, mint a szél, de légy oly nyugodt, mint az erdő! Ha támadsz, ha sarcolsz: oly pusztító légy, mint a tűz, és oly rendíthetetlen, akár a hegy.” Ahogy a harcra való felkészülésnek, úgy magának a küzdelemnek is megvan a maga logikája és receptje, mégpedig a gyenge pontok megtámadása, ami a gyakorlatban a kiszámíthatatlanságon, a figyelemelterelésen, az őrizetlen részek folyamatos támadásán alapul: „Azokon a pontokon kell feltűnni, amelyeket az ellenség bármi áron meg akar védeni, s e helyekről gyorsan át kell vonulni azokra, ahol aligha számítanak felbukkanásunkra.”

Alapelve, hogy a csatát hagyományos taktikákkal kell kezdeni, de a győzelem már csak formabontó megoldásokkal érhető el. Ennek egyik velejárója a folyamatos újítás: „Ne ismételd meg a taktikát, aminek segítségével győzelemhez jutottál, inkább hagyd, hogy a módszereidet a körülmények végtelen számú variációja határozza meg.” A divide et impera műveleti alternatívájaként pedig az „oszd meg és győzd le” módszerét javasolja: „A sereget egyetlen mozgó testté lehet alakítani, s eközben az ellenség alakzatait részekre lehet hasítani. A hatalmas test azután apránként felmorzsolhatja a kisebb ellenséges csoportokat.” A taktika azonban természetesen itt is a stratégia alárendeltje, amit olyan röviden és magabiztosan foglal össze, hogy azt ma akár egy narcisztikus vezérigazgató is kiírathatná az irodája falára: „Mindenki látja a taktikát, amikor hódítok, de senki sem veszi észre a stratégiát, amiből a győzelem született.”

Szun-ce háborús művészetében központi szerepe van a cselvetésnek – „ha háborút vívsz, és színlelsz, alakoskodsz: a sikert learathatod” –, a fortélynak, az előnyszerzésnek, az információszerzésen és pszichológiai tudáson alapuló kreativitásnak. Egyik győztes csatájára visszaemlékezve például elmeséli, hogy a magatartás-teszteléssel megszerzett információ végül elegendő pluszt jelentett a számbelileg erősebb sereg legyőzéséhez: „Zavard meg, és tanulj abból, hogyan cselekszik, vagy éppen hogyan nem cselekszik válaszként. Kényszerítsd rá, hogy felfedje magát, és ő maga leplezze le saját sebezhető pontjait.” Azt a fentebb említett tényt pedig, hogy a csata során életveszélybe került katonák kimagasló küzdőszellemet tanúsítanak, Szun-ce nem csak saját embereinél, hanem az ellenség vonatkozásában is figyelembe vette, ezért ezt tanácsolja: „Ha körbefogsz egy sereget, hagyj utat a menekülőknek. Ne várd meg, hogy a kétségbeesés új erőt adjon az ellenségednek.”

Különösen fontos az időzítés szerepe: a csatamezőre például elsőként kell megérkezni, hogy a várakozási idő alatt legyen idő a pihenésre, ugyancsak az előnyszerzés jegyében. Napszakok tekintetében az esti órák a legalkalmasabbak a támadásra, mert az ellenfél katonáinak ekkor már erősen megcsappant a harci kedve. (A nyugati történetírásban Julius Caesarnál találkozhatunk – talán hasonló megfontolásokból – az éjszakai gyakorlómenetelések rendszeres alkalmazásával.)

Mai szemmel nézve Szun-ce munkájának legfontosabb részei leginkább azok, ahol a hadvezér és a katonák viszonyát tárgyalja. A szerző néha meglepő módon összegzi az embertömegek vezetésének a lényegét. „Nagy tömegeket irányítani épp olyan, mint keveseket irányítani” – írja egy helyen, harminc oldallal odébb pedig így folytatja: „A rátermett tábornok úgy vezérli seregét, mintha csak egyetlen embert irányítana. Könnyedén teszi, sohase erőlködik.”

Korunkban, amikor a munka világában és a politikában egyaránt szívesen hangoztatják az individuumnak, az egyéni kezdeményezéseknek a fontosságát, egyeseknek talán idegen lehet az a jellemzően keleti felfogás, amely az adott szervezeten belül az emberi magatartás teljes uniformizálását tekinti kívánatosnak. „Ebben az egyetlen, egységes testben – írja Szun-ce – a bátrak nem törhetnek előre egyedül, a gyávák nem vonulhatnak vissza, ha megrémülnek. Ez a nagy embertömegek kezelésének művészete.” Különösen fontosnak látja az öncélú egyéni kezdeményezések visszafogását a hierarchia magasabb szintjein állók esetében, ugyanis meglátása szerint ez a rendszer működésképtelenségéhez vezet. „Amikor a legmagasabb rangú tisztek (…) az ellenséggel való találkozáskor a maguk feje szerint csatáznak, mert (…) okosnak hiszik magukat, (…) a sereg össze fog omlani.”

Szun-ce értékrendjében a vezető kompetenciája – tekintélyteremtő képessége, emberismerete és szakértelme – áll az első helyen.

A katonák engedelmességének előfeltétele a tábornok magabiztossága és döntéseiben való állhatatossága, ez az engedelmesség azonban a gyengeség első jeleire szertefoszlik: „Amikor a tábornok gyenge, és nincs tekintélye, amikor a parancsai nem világosak, bizonytalanok, amikor a tisztek és a katonák számára nem határozzák meg világosan az elvégzendő feladatokat, amikor az alakzatok tétován, lassan és szinte találomra jönnek létre – ennek eredménye az lesz, hogy a csapat szétmorzsolódik.”

A vezetéselmélet egyik legfontosabb kérdése az emberekkel való bánásmód hogyanja. Szun-ce az emberségesség, az igazságosság és a szigor hármas követelményét hangsúlyozza a győzelem előfeltételeként. A büntetés nála nem a helytelen magatartás szankciójaként, hanem a tisztelet kivívásának és fenntartásának automatikus eszközeként jelenik meg, azonban itt is fontos az időzítés, valamint a „célcsoport”. Szerinte a vezetőhöz kellőképpen még nem kötődő katonák megbüntetése éppúgy a tisztelet hiányához vezet, mint a vezetőhöz már erősen kötődő személyek büntetésének az elmaradása, vagyis Szun-ce a már bejáratott kapcsolatok esetében tartja fontosnak a retorziók alkalmazását. A hadvezért veszélyeztető, fentebb említett tulajdonságok sorában az utolsó („ha túlságosan szereti az embereket, azok gondot okozhatnak neki”) itt nyer értelmet.

A katonákkal való bánásmód lényegét Szun-ce így foglalja össze: „Úgy bánj katonáiddal, miképpen saját gyermekeddel, és meglásd: a legmélyebb völgybe is követnek. Úgy tekints rájuk, mint imádott fiaidra, és meglásd: melletted maradnak, mindhalálig. Ha viszont csupán szereted őket, de nincs előttük tekintélyed, ha jószívű vagy, de nem tudsz parancsolni, ha nem vagy képes fenntartani a rendet, akkor a katonái olyanok lesznek, mint a csintalan kölykök, és semmi hasznukat nem veheted.”

Szun-ce vezetéselméletének fontos része a hallgatás, az információk visszatartásának képessége, különösen a taktikai döntések esetében, olyannyira, hogy azokat még a legrátermettebb tisztek előtt is szükségesnek látja eltitkolni. Mi több, szerinte a jó tábornoknak hamis jelentésekkel és más megtévesztésekkel kell félrevezetnie, s teljes tudatlanságban tartania a katonákat, amit például egy vezetőképzőn – manapság, amikor az etika és a transzparencia már korszakos jelszóvá vált – valószínűleg sokan megbotránkoztatónak éreznének.

Végül, de nem utolsósorban térjünk ki néhány mondatban a hadvezér és az uralkodó viszonyára is, ugyanis Szun-ce mindkét irányban leírja a hierarchikus kapcsolattartásra vonatkozó helyes magatartást. Számára az ideális tábornok céljait két kulcsfogalom határozza meg: az ország védelme és az uralkodó szolgálata. A kérdés csak az, hogy mi történik akkor, ha ez a kettő nem teljesíthető egyszerre. Szun-ce ugyanis nyíltan leírja: „Vannak olyan uralkodói parancsok, melyeket nem szabad elfogadnod.” Ennek esetei pedig kifejezetten a csata várható kimeneteléhez kapcsolódnak. „Ha a harc biztosan győzelmet eredményez: harcolni kell. Harcolni még akkor is, ha az uralkodó megtiltja. Ha a harc nem vezethet győzelemhez, nem szabad harcolni. Nem szabad, még akkor sem, ha az uralkodó ezt parancsolja.”

Félreértések elkerülése végett: szó sincs arról, hogy a szerző implicite a hadvezért helyezné a hierarchia csúcsára azzal, hogy a tisztektől és katonáktól engedelmességet követel, a felette álló egyetlen személlyel szemben viszont akár meg is tagadhatja a parancsot. E különleges erkölcsi jogot csupán a különleges helyzet biztosítja: a háborúban a hadvezér – az országban egyedüliként – emberéletek sokaságáért, adott esetben pedig magának az államnak a létéért és függetlenségéért felel. A hadvezér iránti uralkodói bizalom így egyszerre államérdek és kimondatlan kötelesség, vagy ahogy Szun-ce mondja, „amelyik hadvezér tehetséges, az uralkodója pedig nem akadályozza őt, az győzni fog”.

Sok olyan szempontot ismerünk – forrásérték, irodalmi érték, élvezeti érték, stb. –, amely egy évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt megírt művet segít átmenteni az utókor számára, azonban ami a későbbi korokban is egészen biztosan fenntarthatja a tömeges érdeklődést, az az aktualizálhatóság, vagyis a mondanivaló jelen idejű érvényessége, vagy legalábbis hasznosíthatósága. Mint láthattuk, Szun-ce munkája ennek nincs híján. Zárjuk le tehát ezt az írást egy olyan idézettel tőle, amelyet ebben a térségben ma különösen aktuálisnak érezhetünk: „Soha egyetlen országnak sem vált még hasznára a hosszan elnyúló háború.”

Most már csak föl kellene ismernie az érintetteknek a két és félezer éves igazságot.

Kovács Erik

Forrás: Szun-ce: A háború művészete. Fordította: Tokaji Zsolt. Trubadúr Kiadó, 2022.