Képeket keresek. Pontosabban egy képet. Csak egyet, amit elküldhetek szeretteimnek, barátaimnak a Karácsonyi üdvözlet mellé az ünnepre készülve.

Megakad a szemem egy fekete fehéren. Fektében is emeletes ház magasságú rakéta, kráterszerű hajtóművei mellett öltönyös férfi áll. Valamikor a múltban. Egyszerre elegánsan és lezser könnyedséggel. Jobbjával a gigantikus emberi művet elkerítő kordon egyik oszlopára támaszkodva. Látszódik, hogy jelentős köze lehet a mögötte elhelyezett irgalmatlan szerelvényhez. Valóban. Ő az első, a világűr határát is áttörő rakétát kifejlesztő fizikus. Valamikor az úgynevezett hidegháború idején. Szűkülő tekintettel a magasba néz, támaszkodó kezének mutatóujja öntudatlan lazasággal is a földre mutat.

Nézem, és ez a látvány valamiért a sikeres hajtóvadászatok utáni trófeaképeket juttatja eszembe. A büszke tulajdonosok arcvonásait a leterített vad mellett.

De most az ünnep felé közeledve, a Szépet várva és keresve mást is előhoz bennem ez a kép. Ebben a rakétákat termelő időben, amikor egyre több helyen hullanak ránk az égből, kidöntött fáink halált hozó gyümölcsei.

Előhozza az igazi boldogsághoz a mélységeken át vezető út szükséges tapasztalatát. A leszállás, a leereszkedés Isteni üzenetét.

Nagy titok az – és biztosan nem vagyok egyedül azzal, hogy Krisztusra vonatkoztatom –, hogy a világ legmélyebben fekvő szárazföldi pontjának közelében, a Holt-tengert környező területen lett emberré az Isten. A Szabadító. A Jézus Krisztus.

Aki a születése utáni menekülést és majd a visszatérést követően, azon a mélyföldön növekedett, és játszott pajtásaival, amely vidék Őáltala lett Szentfölddé. Abban a folyó szelte völgyben, mintegy „teográfiai” hasadékban kezdett el dolgozni apja mellett. Ott szólította meg emberi nyelven a világot, hirdette meg Isten Országát. Tetteivel ott jelenítette meg az Örömhírt, és beteljesítette a próféták róla szóló jövendöléseit. Beteljesítette minden ember legmélyebb vágyát. Ő, aki a legvégsőkig elment, és újra eljön az elveszett emberért.

Tudom, hogy nem lenne helyénvaló, ha Karácsonyi üdvözletem kísérő ikonja egy rakéta és az azt gyártó tudós közös képe lenne. Valami más közösséget és közelséget tükröző kép kell. Talán ami leginkább karácsonyi jel lehet ezen a képen, az a magasba emelt tekintet. Nem a távoli csillagok, az ismeretlen űr felé, hanem az egyetlen, a legfényesebb, a betlehemi csillag irányába. A magasba, és a magasból a mélybe szálló tekintet. A jászolba. A Szűzanya ölelésébe. A fektében is mindenek feletti Gyermek égi tekintetébe.

Tovább keresek. Mégiscsak egy valóban szent képet kellene választanom.

Kis időn belül előbukkan egy ikon részlet. Szűzanya a gyermek Jézussal. A középkori Bizánc egyik császári párja között. A mi Esztergomban született királylányunk Piroska, a későbbi Eirene királyné mellett. Ez már megfelelőbb lesz, azt gondolom. A mára már keresztény jelképeiben letakart Hagia Sophia egyik ismert mozaikja ez. Többször láttam már ezt a képet, de eddig nem tűnt fel egy apró részlet, ami most megragad. Ez a Máriát övező, pirossal határolt körglória. Egy vörös vonal.

Vörös vonal… Ugyancsak sokat hallott szóösszetétel ez napjainkban. A média és a politika egyik rakétaszerűen záporozó szakszava ez. Elsősorban katonai eredetű, hadászati kifejezés. Hiszem, hogy Isten a megtestesüléssel átlépett egy minket Tőle elválasztó vörös vonalat. Nem látható hatalommal, hanem csendben alászállva lépte át, és véres úton, de végül felemeltetve győzött. Véglegesen.

Az AtyaIsten „rakétaprogramja” a Fiú. Az Emmanuel. A békét árasztja ránk. És ennek a programnak nemcsak Atyja, hanem anyja is van. A názáreti Szűz. Mária.

Nekem is át kellene lépnem a hit vörös vonalát, amely Márián keresztül vezet Istenhez. Kezemben, szívemben a térkép az előttem álló úthoz. Mikor indulok el végre, vissza nem tekintve? Ezen a Karácsonyon?

Nem keresek tovább. Ezt küldöm el.

De tudom, mégiscsak szent az az elsőként talált kép. Akkor is, ha azt láttatja, hogy a pusztán emberi felfelé törekvés, a gőg, a korokon át ismétlődő babiloni koreográfia összeomlást és mindig gyilkos rakétaesőt hoz az űzött földre. Mégis szent, mert egy iszonyatos fegyverré lett tárgy árnyékával beborítva is azt üzeni, hogy ezzel szemben a mennyből való leszállás, a názáreti fogantatás a betlehemi születés fénye és a Golgota utáni alászállás a világ megmentését felemelését valósítja meg.

Szent, mert embert ábrázol, ha romokban is. Ha csak egy tudóst láttat bölcs helyett, a háborús korokban is. Mert ha koronáját veszítve is, de királyt „tartalmaz”, ha nyomokban is.

„Minden ember, aki a lábnyomát a földön hagyta, áldott, és minden földön hagyott lábnyomot meg kellene csókolni…” Ezt az idézetet írom vörössel a Karácsonyi üdvözletem képe alá.

Imre, egy hajléktalan testvérem álombéli szavai ezek, ismeretlen barátom, Győrffy Ákos költő tanúsága szerint. Helyrekerült szavak életem mozaikjában. Szavak a mélységes komfortzónám vörös vonalain túlról. Angyali szavak Karácsonykor.

Szavak az emberré lett Isten lábnyomait örökre hordozó és az Ő keze nyomát, az Ő békéjét sóvárgó világban.

Szilvási Zalán