A választások előtti kampányokban mindig letisztulnak, egyszersmind a végletekig megmerevednek az egymással szemben álló politikai álláspontok. Nem kivétel ezalól a júniusi európai parlamenti választások sem. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elvben független elnöke az őt (is) zsaroló Európai Parlament előtt tartott beszédében kerek-perec elismerte azt, amit eddig Brüsszelben a „populista” (értsd: jobboldali) magyar kormány „propagandájának” címkéztek. Egész pontosan ezt találta mondani az EU first ladyje a magyar uniós forrásokról:

„Ugyanakkor körülbelül 20 milliárd eurónyi forrás továbbra sem fizethető ki. Ezek olyan okok miatt maradnak továbbra is felfüggesztés alatt, mint például az LMBTQ-jogokkal, a felsőoktatás szabadságával, illetve a menekültügyi jogokkal kapcsolatos aggályaink. Vannak olyan források is, amelyek a kondicionalitási eljárás keretében kerültek befagyasztásra, és ezek mindaddig befagyasztva maradnak, amíg Magyarország eleget nem tesz a szükséges feltételeknek.”

Kell még valamit mondanom, Ildikó? – idézhetnénk a hasonló szellemben megfogalmazott magyar klasszikust Gyurcsány Ferenctől. Talán még annyit, hogy a fent említett ügyek nyilvánvalóan tagállami hatáskörbe tartoztak eddig, az illegális migráció és a 18 év alatti nemváltás vagy szexuális propaganda (ami nem egyenlő a párkapcsolati neveléssel) pedig aligha számítottak alapvető emberi jognak. De – amint az a fenti idézetből is látszik – az idők változnak, Európa rohamléptekkel halad a szakadék, de legalábbis a saját hagyományainak, politikai kultúrájának teljes megtagadása felé. Kár érte.

Még ennél is egyértelműbb a pár nappal ezelőtt a Financial Times által „kiszivárogtatott” dokumentum (az efféle szivárogtatások, vagyis sajtón keresztüli üzengetések a politikai nyomásgyakorlás napi menetrendjéhez tartoznak Brüsszelben), amely a forint bedöntését, a külföldi befektetők bizalmának megrengetését és az összes uniós pénz megvonását helyezi kilátásba arra az esetre, ha Orbán Viktor nem adja áldását az újabb ötvenmilliárd eurós ukrán támogatásra.

Az üzenet tehát világos (már-már a faék egyszerűségig lecsupaszított):

kb. 10 milliárd euró jár a migránsok és kb. ugyanennyi az LMBTQ-lobbi előtti térdhajtásért – Ukrajna ügyében pedig mindent bukhatunk, ha nem engedünk a transzatlanti nyomásgyakorlásnak.

Mindeközben a háttérben felsejlik David Pressman, alias Présember amerikai nagykövet úr hamiskás nyilatkozata, miszerint „nagyon veszélyes azt sugallni, hogy a magyarországi politikát külföldi hatalmak akarják befolyásolni”. (Ugyan már, ki merészelne ilyesmit gondolni?).

Jól értjük mi a fámát, ahogy tisztában vagyunk azzal is, hogy egy még ennyire kurucos kis ország sem tarthat ki a végtelenségig: előbb-utóbb valamilyen kompromisszumot kell majd kötnünk a nagyhatalmakkal a színfalak mögött. Amit nem értünk, az az, hogy az elvben szerződésekre, jogbiztonságra, mi több, a politikai kompromisszumok művészetére épülő szövetség (ti. a kereszténydemokraták által alapított Európai Unió) hogyan süllyedhetett vissza alig egy évtized alatt a középkori Hansa-szövetség szintjére. Amikor is a leggazdagabb kereskedelmi régiók nyers anyagi érdekei határozták meg az európai politikát, s a nemzetközi kapcsolatok eszköztára nagyjából a gazdasági embargótól a renitens országok zsoldosokkal végrehajtott leveréséig terjedt.

Persze már annak is örülhetünk, hogy ma ez legalább nem nyílt erőszakkal, hanem jogállaminak álcázott gazdasági-politikai hadviseléssel (brüsszeliül szólva „kiéheztetéssel”) történik. Legalábbis egyelőre, legalábbis a Tiszától nyugatra.

Hojdák Gergely