Baráti beszélgetésekben igen gyakran jönnek elő morális és érzelmi kérdések, ami persze nem csoda, hiszen napjainkban különösen veszélyes és ízléstelen dolgokat kell átélnünk. Az olyan általános erkölcsi normák, mint mondjuk az élet elsődlegességének védelme, a rászorultak támogatása, a teremtett és épített világ megőrzése (hogy a sok közül csak néhányat említsünk) mellett jó pár olyan szempontról is beszélnünk kell, amely pontok az elmúlt évek, sőt, az utóbbi hónapok állandó jellemzőivé váltak, és azóta is egyre szaporodnak.

Az örülni tudás képességének hiánya példának okáért igen feltűnő. Miért nem tudnak az emberek örülni annak, ha társadalmunk szép eredményeket ér el, amiket közösen, jól megválasztott vezetők/szakemberek irányításával már megvalósítottunk? És éppen ezekben a nehéz időkben, világtragédiák idején, valamint az itthon még elvégzendő tennivalók tudatában kellene értékelni a sikereket. Ellenzékünk ebben az örömnélküliségben élen jár, ugyanis az égető és aktuális kérdéseket gyakran megkerülve, azokhoz képest időnként lényegtelen dolgokat is előhúz. Erre tökéletes példa az, amikor az ellentábornak mind a politikusai, mind a sajtómunkásai, mind az állítólagos elemzői (a közvélemény-kutatókról már nem is beszélve) egymás közötti, bennfentes folyamatokról és történésekről vitatkoznak (netán nem valós adatokkal „igazolva” állításaikat), miközben bizonyos szereplők sorra alázzák meg a közösség minden rétegét. Ráadásul egy bizonyos figura pimaszul és persze rendkívül magabiztosan azt is hirdeti, hogy „méltóságteljesen készül a kormányváltásra”. Az ilyen megnyilvánulásokra vagy elhallgatás, vagy mentegetés a reakció, sőt némely esetben dicséret.

De olyan is előfordul, hogy nem a kitűzött célok pozitív oldalait emelik ki, hanem kizárólag az esetleges negatív következményei miatt kérdőjelezik meg már előre. Így aztán nem csupán a nyílt gyűlölködést érezzük, hanem folyamatosan be is mutatják nekünk a másik helytelen viselkedésformát, amit relativizálásnak szoktak nevezni, és ami abszolút félrevezető, mert torzítja a valóságot, a valódi értékeket pedig kiforgatja, netán nevetségessé is teszi. Ekkor már tényleg nem másról, mint veszélyes felelőtlenségről is beszélhetünk egyes értelmiségiek részéről, mivel narratíváikkal tudatosan befolyásolják a társadalom jelenét és főleg jövőjét, ráadásul nemcsak valamely szűk területen, például egy szakmán belül. Eközben élesen kitapintható a megszólalásaikból az irigység azért, mert nem nekik jutott eszükbe valami új, kreatív ötlet.

Ha pedig mindezekhez még gusztustalanság is társul (ld. Nagy Bandó „humorista” kirívóan gyomorforgató, épp október 23-án (!) előadott szövege a köztévé „mikrofonállványairól”), akkor már valóban az állítólagos értelmiségiek szégyenéről is beszélhetünk. Nem is szólva arról, hogy anyanyelvünket is féltjük ettől a sok piszkos fröcsögéstől!

Jó lenne, ha az érintettek elgondolkodnának ezeken! Rengeteg módja van a tisztességes viselkedésnek, a másik ember tiszteletének, a jóságnak (pl. a hivatásos szeretetszolgálatok, az egyre nagyobb számban alakuló alapítványok, célirányos gyűjtések, önkéntes adakozások és felajánlott munkák stb.), de azt is tudnunk kell, hogy legalább ilyen fontosak a közéletben kiejtett szavak. A hazugságok, csúsztatások, kegyetlen mondatok és szélsőséges verbális megnyilvánulások okozta traumák legtöbbünk számára nem ismeretlenek. Mindenkinek ki kéne tehát próbálni az előbbieket! Mert – hogy Zolát idézzük – „az igazság úton van. És semmi sem tudja feltartóztatni!”

Molnár Judit