Ami ezekben a karácsony előtti napokban Lengyelországban zajlik, az egyrészt rendkívüli, másrészt példa erejű – korántsem az említett szavak pozitív értelmében.
Carl Schmitt, a „nácizmus koronajogásza” nevéhez fűződik a korábbi jogrend figyelmen kívül hagyásával járó „kivételes állapot” kvázi jogszociológiai leírása (ő ezalatt természetesen a weimari jogrend felfüggesztését értette). Ilyenkor mintegy „el kell feledkeznünk” arról, hogy maximálisan lojális, jogkövető magatartást tanúsíthassunk, hogy feltétel nélkül bízzunk a korábbi intézményi rendben. Így végül a forradalmi erőszak, a kapkodás, az őrület, a tudás- és szabálynélküliség lesznek az új törvényalkotás alapító mozzanatai… nem tudom, miért jutott ez most eszembe.
Az őszi lengyel elnökválasztás úgy alakult, hogy a nyolc éve kormányzó, jobboldali Jog és Igazságosság (PiS) párt nyerte el a legtöbb alsóházi mandátumot (szejm), de a további kormányzáshoz szükséges abszolút többséget nem tudta megszerezni. Így egy sokszínű (a szociáldemokratáktól a balliberálisokig ívelő) koalíció alakíthatott kormányt, élén a korábban szintén két ciklust kormányzó, brüsszeli tevékenysége okán már idehaza is jól ismert Donald Tuskkal (az ő elnöksége és személyes nyomásgyakorlása alatt lépett ki a Fidesz az Európai Néppártból).
Tuskéknak szurkolt, természetesen a „jogállamiság helyreállításának” zengzetes jelszavával, az egész brüsszeli politikai elit és a főáramú (balliberális) sajtó; a nem kis részben Soros Györgyhöz köthető NGO-k pedig (akiknek a védelméért az új kormányban külön tárca nélküli miniszter felel) dollármilliókkal támogatták a kampányát. Európa jövőjét meghatározó kérdésnek tűnt fel (mint ahogy valószínűleg az is), hogy az EU ötödik legnagyobb területű és népességű országa (nem mellesleg a V4-ek tartóoszlopa és a szintén jobboldali magyar kormány sokáig legszorosabb európai szövetségese) milyen utat választ magának…
A 10 nappal ezelőtt hivatalba lépett Tusk-kormány azóta a következő szimbolikus és nagyon is konkrét (tettlegességig fajuló) lépéseket hajtotta végre. Először is „javító intézkedésekbe” kezdett a lengyel közmédiánál (TVP és kapcsolódó részei), ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a PiS-szel jó kapcsolatot ápoló vezetőket „biztonsági emberek” (kevésbé PC-nyelven verőemberek) dobták ki az irodáikból, egy időre elérhetetlenné téve a közszolgálati televízió adását. (Nem mellesleg egy a helyszínen tartózkodó PiS-es képviselőnőnek, aki mobiltelefonnal próbálta rögzíteni az eseményeket, kórházi ellátást igénylő karsérülést okoztak: emlékezetes, hogy Kunhalmi Ágnes tolóajtós mutatványakor a magyar baloldal már diktatúrát kiáltott…) S mindez állítólag úgy indult, hogy a legutóbbi brüsszeli csúcsról (vö. Orbán Viktor „kávéja”) hazatérő Tusk nagyon dühös volt, mert a köztévé elfoglalásával megbízott Bartłomiej Sienkiewicz kulturális miniszter (aki egyébként nemcsak a nagy lengyel író, Henryk Sienkiewicz dédunokája, hanem lehallgatási botrányba keveredett volt belügyminiszter) nem hajtotta végre elég hatékonyan az általa kiadott megbízást.
A tisztogató akció az Alkotmánybíróság állásfoglalása és Andrzej Duda államelnök jogkövetésre való határozott felszólítása ellenében ment végbe.
Erre mondta Orbán Viktor a minapi nemzetközi sajtótájékoztatóján, hogy ha Magyarországon ilyen történne, akkor a NATO már régen bevonult volna. Ez elsőre persze hiperbolikus túlzásnak tűnik, de tény, hogy a jobboldali magyar kormány 2010-ben sokkal finomabb eszközökkel, és nem mellesleg törvényes úton kezdett neki a (poszt)kommunista nómenklatúra lebontásának – mégis 7-es cikkely szerinti eljárás, pénzvisszatartás, nemzetközi lejárató kampány lett a vége. Eleve furcsa, hogy egy a nevében polgári közösség (Tusk pártjának neve Polgári Koalíció, KO) kimódolt jogi megoldások helyett gyakorlatilag nyílt erőszakhoz, a jellemzően totalitárius rendszereket előkészítő „elmegyünk érted” típusú megfélemlítő akciókhoz folyamodik.
A liberális Brüsszel mindezen nyílt jogsértések felett most a „cél szentesíti az eszközt” elv alapján szemet huny: a cél természetes a „liberális demokrácia helyreállítása”.
Ne felejtsük el azt sem, hogy Tusk már a kampányban megígérte, hogy győzelme esetén rekord gyorsasággal megszerzi a „jogállamisági problémák” miatt a lengyelektől is visszatartott uniós forrásokat, ami megintcsak sajátos megvilágításba helyezi az Európai Bizottság működésének jogszerűségét. (Ők egyébként úgy kommentálták az esetet, hogy Tusk csak „metaforákat” használt a kampányban).
A fenti esetnél látszólag kisebb súlyú – mennyi minden fér bele 10 napba! –, de nagyon is konkrét intézkedéseket vetít előre Agnieszka Dziemianowicz-Bak családügyi miniszter X-üzenete (ő egyébként a Nowa Lewica/Új Baloldal nevű párt tagja a koalíciós kormányban). Az LMBTQ-jogok kiterjesztésének, valamint az abortusz teljes legalizálásának élharcosaként ismert politikusnő pólóján az látszik, hogy a keresztekből álló „esőtől” egy esernyő védi a nőket. Mielőtt legyintenénk rá, hogy a katolikus Lengyelországban ilyen politikával úgysem lehet tartósan hatalmon maradni, jusson eszünkbe, hogyan lett a szintén katolikus Írországból két évtized alatt liberális mintaállam.
Valójában Tusk eredetileg jobbközép, kereszténydemokrata pártja ellenzékbe kerülése óta maga is egy radikális baloldali fordulatot hajtott végre – ugyanúgy, ahogy az általa vezetett Európai Néppárt (EPP). Korábban például az abortuszt csak kivételes esetekben (az anya életének és egészségének súlyos veszélyeztetése, nemi erőszak vagy a magzat súlyos fejlődési rendellenessége) engedélyezték. Ma már „támogatják a nők korlátlan önrendelkezési jogát a terhesség 12. hetéig”, sőt az abortusz ellenzői nem indulhatnak a párt színeiben a választásokon, és nem tölthetnek be vezető pozíciót (!). A párt a legutóbbi kampányokban már szokatlan élességgel támadta a szerintük a „PiS szolgálatába szegődött” katolikus egyházat, Tusk személyesen követelte a keresztek eltávolítását a lengyel parlamentből, a Szejmből, valamint az iskolákból és a közintézményekből. Tusk emellett támogatja az egyneműek hivatalos élettársi kapcsolatát (ami egyébként Magyarországon is legális), valamint ígéretet tett a nemváltás eljárásának jelentős megkönnyítésére.
Ne feledjük, hogy ugyanarról a Donald Tuskról van szó, aki az Európai Tanács elnökeként kijelentette, hogy a liberális demokráciák értékeit fontosnak tartja, és aki nem így tesz, az nem kereszténydemokrata.
Mindezek mellett már szinte szót sem érdemel, hogy a Tusk-kormány új igazságügyi minisztere a Soros-féle „civil” szervezetek korábbi lobbistája, a nyílt társadalom ideológiájának elkötelezett híve. Szymon Holownia, a szejm két évvel ezelőtt még Márki-Zay Péterrel is tárgyaló új elnöke pedig a minap demonstratívan olyan afrikai bevándorlókat fogadott a hivatalában, akiket a belorusz diktátor (Putyin legközelebbi szövetségese) „buszoztatott” a belorusz-lengyel határra egy felforgató akció keretében – miközben a lengyel határőrök magyar kollégáikhoz hasonlóan hóban, fagyban, sárban védik az említett határszakaszt.
Természetesen most Magyarországon is minden szem Varsóra szegeződik. A kormánypártok számára az ottani események igen erős motivációt jelentenek a szuverenitásvédelmi törvény betartatására – és talán a koalícióképesség megőrzésére is. A nem éppen ereje teljében lévő magyar baloldalnak pedig minden bizonnyal némi reményt és egyben követendő példát is jelent a külön listákon induló, majd koalíciós kormányt alakító lengyel ellenzék választási győzelme. Kérdés persze, hogy a hazájában igencsak megosztó politikusnak számító (nyilvánvalóan a globalista elit érdekeit képviselő) „lengyel Gyurcsány” és a PiS gyűlölete meddig lesz képes egyben tartani ezt a színes koalíciót és szavazóikat (például a kisgazdásodó Lengyel Néppárt agrárius szavazóinak mennyire lesz gusztusa a balliberális érzékenyítéshez?).
S bár Tusk kétségtelenül nagyobb formátumú politikus, mint Gyurcsány, azért ne zárjuk ki a lehetőséget, hogy az indulatkezelési problémák és a brüsszeli arrogancia kombinációját felmutató regnálásával egy jövőbeli PiS-kétharmadnak ágyaz meg éppen.
Akárhogy is: a fent vázolt lengyel belpolitikai történet szereplői nem kitalált alakok, a magyarországi helyzettel való egyezés pedig nem csupán a véletlen műve. Ne legyen kétségünk afelől, hogy ez a történet rólunk is szól, hogy ellenzéki győzelem esetén nálunk is nagyon hasonló (vagy talán még durvább) szituációk alakulnának ki – természetesen a „jogállamiság helyreállítása” nevében. „Zárójel. Levegőtlen világ. Földönfutók lesznek. Maguknak nem lesz kegyelem.” Ismerős?
Hojdák Gergely
