Veletek, de nélkületek

Paradox ez a cím, és bevallom, az ellentmondás e szép párját nem magam találtam ki, az István a királyban hangzik el zárómondatként a „Veled, Uram, de nélküled.”

Onnan az ötlet. Alábbiak megírását több napja halasztom, magamat ismerve aludtam rá néhányat. Így nem sistergő indulat szövi át soraimat, hanem – remélem – egy higgadtam és építőbb vélemény.

A magyar kultúra napja volt. Nagyon sok szép gondolat hangzott el, mondom Gajdics Ottóval együtt, aki írásában megkísérelte annak a nemzeti minimumnak a megfogalmazását, amely mentén talán elindulhatna végre a még a rendszerváltás előtti állambiztonsági szervek által mesterségesen megásott és megásatott – demokratikus jövőnket aláaknázandó – lövészárkok betemetése. Lövészárkok, melyek mai társadalmi életünket keserítik meg. Tudatos beépülés volt ez 1989 előtt, mikor is emlegetett szerveink az összes rendszerváltó pártba elhelyezték kádereiket, érdekeiket képviselendő, szűkség esetén azokat szétrombolandó, de mindenképpen az emlegetett árkokat megásandó. Sikeres akció volt, ma is küzdünk következményeivel.

„Mivel együtt kell élnünk olyan honfitársainkkal, akiknek eleve gondot jelent, mitől magyar egy kultúra, én abba a gondolatba kapaszkodnék, hogy a Himnusz hangjai milyen egységbe tudják forrasztani kétszáz év óta ezt a sokat szenvedett népet. Vagyis azt keresem most is, mi az, ami összeköt, és nem azt, mi választ el olyan emberektől, akik véletlen balesetnek tartják, hogy magyarok lettek.” Így kezdi írását Gajdics Ottó, hogy aztán a végén kimondja: „…annyi minimálisan elvárható, hogy előbb mindenki magába néz, ott keresi az okát annak, miért nem értik meg, miért nem fogadják el, fogadják be, és ha mindent megtett annak érdekében, hogy minél kisebb mértékben rekessze ki önmagát az őt világra segítő közösségből, akkor, és csak akkor vár nagyobb empátiát, toleranciát, szolidaritást és elfogadást másoktól. A magyar kultúra másnapján nevezhetjük ezt akár egyfajta nemzeti minimumnak.”

Dixit. Ennek így kellene történnie. Tükör, önismeret, aztán a mások kritizálása. Csak miután a tükörkép tiszta.

Novák Katalin is – aki első női államfőként 150%-on teljesít – megszólalt e jeles nap alkalmából, és elmondta kulcsmondatát: a kultúra bölcsője is a család. „Mi, magyarok, most is töretlenül építkezünk. Tudjuk, hogy nemcsak őriznünk, védenünk, továbbadnunk kell azt, amit elődeink ránk örökül hagytak, hanem gyarapítanunk is.” Stílszerűen fogalmazott Kölcsey Himnuszának szülinapján, hisz nagy költőnk Huszt című versének utolsó sorát juttatta eszünkbe: Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül! Elmondta, hogy a vészterhes idők ellenére „az óvóhelyeken is születnek kisbabák, a művészek nem szűnnek meg alkotni.” Hozzátette: „…Európának legalább annyira szüksége van ránk, mint ahogyan nekünk is szükségünk van a nemzetek erős, a mainál sokkal erősebb Európájára. S szükség van a többiekre is, a Balkán népeire és nemzeteire, akikkel sorsközösségben szenvedtünk évszázadokon keresztül.”

Demeter Szilárd pedig e nap kapcsán így fogalmazott: a magyar kultúra mi magunk vagyunk. „Amiben hiszünk, amit tudunk vagy amit épp nem tudunk, amire emlékezünk, amit inkább elfelednénk, amit szeretünk, netán, amit elutasítunk. A magyar kultúra léte vagy nemléte a mi választásainkon múlik, nélkülünk nem létezik. És csak addig van, amíg mi a saját életünket éljük. Ha azonban mások életét fogjuk élni – és jelenleg épp arrafelé lökdösnék a teljes nyugati kultúrát, hogy más legyen – akkor megszűnik a magyar kultúra is. És akkor, ahogy Arany János gyönyörűen megfogalmazta, nem lesz az Istennek soha több magyarja.” Kifejtette azt is, hogy nem kell mindenkihez szólni. „Mindenkinek lehetőséget kell biztosítani az anyanyelvű kultúrához való hozzáféréshez. De hogy ebből mit fogad be, mit nem, fogyasztóként akar-e létezni vagy kultúrahordozóként tartalmas időt élni, az az ő döntése.”

Miniszterelnök úr szatmárcsekei beszédét többször meghallgattam. Oda kellett figyelni rá, mint ahogy mindig. “Ezeréves történelmi távlatban sincs másik darabja a magyar kultúrának, ami képes lenne úgy felemelni a szívünket, mint a Himnuszunk, és ha arra a lehetetlen vállalkozásra adnánk a fejünket, hogy egyetlen műbe sűrítsük, ami magyar, pontosabban, ami a magyart magyarrá teszi, akkor a Himnuszt kellene választanunk.” Kifejtette azt is, hogy a Himnusz imádság, mégsem térdepelve és végképp nem leszegett fejjel énekeljük, hanem éppen ellenkezőleg, egyenesen, és felemelt fejjel. “A Himnusz arra emlékeztet minket, hogy jó okunk van a bűnbánatra” – tette hozzá. A kérdés csak az, hogy mit kezdjünk ezzel a felismeréssel, mert erre nem az a megoldás, hogy eltöröljük a történelmünket, hiszen „legnagyobb küzdelmünket mindig azért vívtuk, hogy azok maradhassunk, akik vagyunk, és úgy élhessünk, ahogy akarunk.” Emlékeztetett ara is, hogy: “Mi különleges nép vagyunk. Ezeregyszáz éve kijelöltük a szálláshelyünket, idegenek szorításában, és kialakítottuk az élet magyar rendjét.” Világosan kifejtette azt is, hogy: „Mi akarjuk meghatározni azt is, hogyan kapcsolódhat össze az életünk a szomszédainkkal. Nem jobbak vagy rosszabbak vagyunk, hanem mások. Ezt a másságot a magyar kultúra adja, amelynek ma van az ünnepnapja. Mi vagyunk a magyarok, akik most sem, és máskor sem lesznek alávalóbbak más népeknél, és a magunk különleges mivoltában is vagyunk, legalább olyan jó, derék és tiszteletre méltó nép, mint bármely másik. A többi minden más a Jóistenre tartozik.”

Veretes szavak. És ezzel akár véget is érhetett volna ez a szép ünnep és talán e sorok sem születnek meg, ha nincs egy-két disszonáns mozzanat pont ezen a napon. Az csak véletlen, hogy épp aznap jutott el hozzám a hír, hogy a Bagossy Brotherst kikezdték – és nem szünetelnek a kommentálással – mert az X faktorban ők, egy erdélyi zenekar egy erdélyi lányt segítettek. Tessék? Egységes magyar nemzetben gondolkodunk, arról beszélünk, abban élünk, azért vagyunk még! Csák miniszter úr együtt szavalta a világ magyarságával nemzeti imánkat és akkor még itt tartunk? Még mindig működnek az emlegetett lövészárkokba rejtett gránátok? Kádár népe még létezik? Sajnos így néz ki a dolog. És ezt nemcsak az emlegetett eset igazolja, hanem az amúgy rengeteg magyar értéket képernyőre vivő Duna Tv esete is. Ahol valaki fejéből kipattant az amúgy nem rossz ötlet, hogy „csináljuk a fesztivált”. Régi magyar slágerek, amiket szívesen hallgat az ember. Színes revüműsor, kellemes esti időtöltés, nosztalgiázás, sokkal jobb sorsra érdemes zsűritagok. De a kivitelezés nekem egy gyengére sikerült viaszbábos magyar Muppets Show utánzatnak tűnt inkább. Amúgy a demokrácia csúcsa is ez a műsor, hiszen ott lehet benne a minap még az MSZP-nek kampányoló Bangó Margit, a cseppet sem kormánypártinak mondható Swing á la Django zenekar, és tovább is jutnak. Ami nem baj, hisz ez szórakoztatás és nem politika. De az, hogy nem megy közben tovább a korunk második magyar himnuszának tekintett „Nélküled”, amely sem szövegben, sem zeneileg nem volt alábbvaló egyik továbbjutónál sem, az botrány. Kádár népe közönségszavazott? Persze vékony a mezsgye. Csak zsűri legyen, vegyes legyen a voks, vagy csak a közönség akarata legyen a döntő? Nagy kérdés. Mert például egy másik, idén is nemsoká kezdődő országos dalműsorban tavaly az is elég volt a továbbjutáshoz az egyik zsűritagnak, ha a versenyző kiejtette Jézus nevét. A szakmai rész már nem is érdekes ilyenkor? Ez meg a ló másik oldala. Mint ahogy a „fesztiválcsinálás” közben hiába mondták el a konferansziék, hogy csak a dalra lehet szavazni, még a zsűri is szinte bele-beleszaladt az előadást méltatandó mondatokba. Pedig ők profik. Akkor mit várjunk a laikus közönségszavazótól?

Az Ismerős arcok dalával történtek miatt Erdélyi barátaim teljesen le voltak döbbenve. A felvidékiekről nem is beszélve. S ez épp a magyar kultúra napján. Az egész csak azért nem lett második december ötödike, mert közben elhangzottak azok a jeles beszédek, megjelentek azok a jeles írások, amelyekből idéztem. Ezek elvették ez élét az egésznek. De a jelenség mellett nem mehetünk el. „Az osztályellenség sosem alszik.” Hát tényleg nem. Úgy látszik beférkőzik mindenhová. Vagy valahol máshol túllihegték a dolgot. De így nem lehet szavazatot szerezni, Csak veszíteni. De sokat. És bizony még a fejekben sem teljesen tiszta minden. Olyan nehéz megérteni még most is itt, e maradék honban, hogy akik akaratuktól függetlenül határon túl rekedtek anno, azoknak szent föld (volt?) a kicsi haza? Ahonnan keserves gyomron rúgás, újabb kis december 5. minden rossz mondat, rossz gesztus, rossz szavazás?

E dohogós rész után hadd zárjam valami mással. Valamivel, ami drámaibb, fontosabb, gyors cselekvésre késztetőbb. Moldvából szeretettel, azaz a magyar kultúra napja alkalmából osztotta meg gondolatait a Krónikában Kádár Elemér néptáncpedagógus, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége hagyományőrző programjának szakmai referense, aki évek óta életvitelszerűen a moldvai Csángóföldön él és dolgozik. Írását el kell olvasni és el kell gondolkodni rajta. Egy vélemény az övé. Lehet vele vitázni is ezért. De nem meghallgatni nem szabad. Nem tudok tőle idézni, egy az egyben kell elolvasni, amit írt. Tessenek megkeresni a világhálón. Aztán tessenek sóhajtani, elgondolkodni és a végén hálát adni a Jóistennek mai kiváltságos életünkért.

De minden fontos. Amiről imént hosszasabban írtam az is. Ezért hadd fejtsem meg az írás címét, ha eddig nem derült volna mindenkinek ki. Önökkel, veletek, azaz együtt kellene megünnepelni ezt a napot és megélni minden hétköznapot is. Együtt tehát, minden embernek, aki magyarnak vallja és érzi magát, szerte a világon. De nélkületek, akik mindig belerondítanátok és – ami még szomorúbb – belerondítanátok még átverhető emberekkel az oly ritka örömperceinkbe is. Még néhányan reménykedünk a dzsidai, álomközeli állapot elérésében, mely szerint: „Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.”

Pálmai Tamás

További
cikkek

Hírlevél