Sportteljesítmények ennyire még egyetlen olimpián sem szorultak háttérbe: a blaszfém megnyitó, a szervezési malőrök, valamint a nőimitátor bokszolók ellopták a showt a kiérdemesültek elől. Azonban a történtekről – különösen arról, ami a ringben játszódott – beszélni kell, mert a hallgatás és a felejtés csak eszkalálja azt, amit láttunk.

A civilizált világot megdöbbentő párizsi események már rég nem az olimpiáról szólnak. Itt ugyanis sokkal többről van szó, mint néhány női sportoló vagy a keresztény tévénézők rituális megalázása.

Az LMBT, mint mozgalom és ideológia, elérte társadalmi növekedésének a határait.

A genderizmus a legtöbb nyugati országban uralkodó ideológia lett: hívei és papjai a mainstream nyilvánosság védelmét, sőt tiszteletét élvezik;

a témát és az üzeneteket – hol nyíltan, hol sunyin becsomagolva – naponta a társadalom képébe tolják; a Pride az év ünnepnapjává nőtte ki magát, amelyet még a konzervatívabb európai országok követségei is mindenhol melegen üdvözölnek, s amely ajánlottan kötelező programként egyesítette a körmenetek és a szocialista május elsejék funkcióit. Míg jobb korokban a tehetség, rosszabb korokban pedig a párttagkönyv, addig manapság, a rosszabbnál is rosszabb időkben a harsányan demonstrált abnormalitás az, ami bárki előtt képes megnyitni az érvényesülés csatornáit. Egyes országokban pedig már kodifikáltan is megjelent a diszkrimináció: az Egyesült Királyságban egy homoszexuális szabadon választhat a házasságkötés és a regisztrált élettársi kapcsolat között, míg egy heteroszexuálisnak csak az előbbihez van joga.

Amint azonban azt a Che Guevara szájába adott ál-idézetből tudjuk, a forradalom olyan, mint a bicikli: ha nem megy előre, felborul. Ahogy az abortusz és az eutanázia evolúciója egyaránt elhozta az újszülött-gyilkosság legalizálását (ilyen az, amikor valóban találkoznak egymással a szélsőségek), úgy az LMBT-projekt terén sem lehetnek határai a jogkiterjesztésnek, legyen szó az identitások darabszámáról, a nemváltásra jogosultak életkoráról, vagy éppen az ellenség kriminalizálásának lehetőségeiről, hiszen ellenség nélkül minden békeharc unalmas. Azonban a mozgalom térnyerése, mint említettük, minden terjeszkedési kísérlet ellenére akadályokba ütközik.

A woke (éber), ahogy az LMBT-szekta hangosabbja szereti magát nevezni, mára szitokszó lett, s épp a társadalom közömbösebb része lett az, amely a folyamatos ingerlés hatására ébredezni kezdett.

Ezzel azonban még megbirkóznak valahogy a rendszergazdák, hiszen a tudatipar zászlóshajói és az algoritmusok náluk vannak, Angliában pedig (egyelőre még csak a migráció ürügyén) épp most tesztelik a másként gondolkodó átlagemberek megrendszabályozását. Az Ügy növekedésének igazi akadályát nem a hívek korlátozott vagy az ellenállók növekvő száma jelenti – ez a kommunistáknak sem okozott fejtörést –, hanem valami egészen más.

Az igazi probléma az, hogy van a valós életnek egy olyan szegmense, ahol elméletben sem működik az Eszme főtétele, az identitásválasztás korlátlansága.

Márpedig egy totalitárius igényű, valláspótló ambíciókkal támadó ideológia még egy hajszálrepedésnyi felületen sem engedheti meg magának az érvénytelenséget, különben a puszta logika erejével kikezdhető, nevetségessé tehető és megbuktatható. Ahogy Nyugat-Európában 1956, Kelet-Európában pedig a Mariahilferstrasse kirakatai hiteltelenítették végleg a kommunizmust, úgy a százbetűs LMBT genderfluid testén is van egy Achilles-sarok, ahol az egész felépítmény halálos sebet kaphat.

Ez az Achilles-sarok pedig a női sport világa.

Vannak persze egyéb szférák is, ahol csődöt mondott a korlátlan nemi identitásválasztás dogmája. Ilyen szféra például a büntetésvégrehajtás. A hímnemű elítéltek viszonylag hamar felfedezték a 21. század nagy lehetőségét; végül valamelyik angolszász állam bírósága – összehangolva a teóriát és a praxist – engedélyezte egy „transznemű” fogvatartott áthelyezését a női részlegbe, s addig nem is szállították vissza, míg egy tucatnyi fogolytársát meg nem erőszakolta. A börtön azonban zárt világ és keveseket érdekel, így a kínos történetre csak azok figyeltek fel, akik eleve kólát-csipszet bekészítve várják a fotelban az Eszme bukását.

A sport világa azonban más. A tiszta küzdelem, a fair play legalább annyira közönségigény, mint versenykövetelmény, s nincs az a sportrajongó, aki – legyen akár a woke híve – szemet tudna hunyni a férfiak női ligában történő mérkőzése, vagyis a csalás e minősített formája előtt. A túloldal viszont ezt a legkevésbé sem veheti figyelembe:

ha nem a biológia, hanem az identitás határozza meg a nemet, nincs az a rejtett zuga az életnek, ahol ezt ne kellene érvényesíteni.

Nincsen „de” és „ha”, különben bukik a dogma, ahogy azt már említettük. Tehát a versenysport sem lehet kivétel.

Ezen a ponton jön a képbe Helif úr, ismertebb nevén az algériai bokszoló esete (akinek állítólagos interszexualitása, vagyis hermafroditizmusa egyáltalán nem bizonyított, XY kromoszómája és férfiasan magas tesztoszteronszintje annál inkább). Nőimitátorok nők közötti versenyeztetésére már korábban is sor került, többnyire amerikai egyetemi bajnokságokon, főleg kerékpár- és futóversenyeken vagy az uszodában, kisebb-nagyobb tiltakozásokkal kísérve.

Hivatalos nőverésre azonban, ráadásul egy olimpián, nézők milliárdjai előtt, még nem került sor. Adódik a kérdés: mire föl ez a bátorság, mi ez a kockázatvállalás?

A választ egy román politikai bölcsesség adja meg nekünk: a kölyökkutya farkát nem centiméterenként, hanem egyetlen vágással kell csonkítani. Meg aztán ki tudja, mi lesz itt négy év múlva, ráadásul a november (az a november) is egyre közeledik… Ha viszont a legbrutálisabb sportágban sikerül átnyomni normaként a ringen belüli nemkeveredést, utána már bárhol gyerekjáték lesz keresztülvinni a keresztülvihetetlent. Párizsban az Ügy sikere ugyan váratlanul, az olasz lány drámai összeomlásának pillanatában meginogni látszott, Hámori Lucát viszont már teljes harckészültségben várta a gépezet, ahogy azt a közönség olimpiaidegen füttykoncertjéből, s a világsajtó feltűnően ellenséges üzengetéseiből is láthattuk.

Monsieur Helif esetében tehát „minden vagy semmi”-t játszik a gendermisszió. Ha a világ normálisabb része letudja a történeket annyival, hogy volt egyszer egy nőverés, akkor jön az eszkaláció. Egyelőre jó hír, hogy a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség a jövő évi belgrádi világbajnokságon egyik párizsi nőimitátort sem engedi a ringbe.

Amíg azonban az igazi áldozatok, vagyis a fiatalságukat és szabadidejüket a sportért feláldozó női versenyzők nem állnak ki egységesen saját magukért, intézményes megaláztatásuk egészen biztosan folytatódik majd.

Még valami: Algéria agresszív kiállása Helif mellett intő jel azoknak az európai őslakosoknak, akik vágyvezérelt módon abban reménykednek (tessék csak megnézni bármely jobboldali hírportál kommentszekcióját), hogy „a muszlimok majd elintézik az LMBT-problémát”. Nem, a muszlimok nem fognak kiállni mások genderazonossága mellett – mint ahogy London mohamedán polgármestere is tudja, hogy minden évben legelöl kell menetelnie a Pride-on.

Ideje tudatosítanunk: a normalitásvédelem joga és kötelessége nem kiszervezhető.

Kovács Erik