Alig telt el néhány nap az Ukrajna EU-csatlakozásáról szóló döntés óta, és Orbán Viktor ismét a nemzetközi sajtó érdeklődésének középpontjába került. Ezúttal már egy könnyebb téma, az Erdogannak ajándékba adott ló esete szolgáltatott okot a hírverésre.

A daliás időket idéző gesztusról, a török elnök által cserébe adott Togg elektromos autóról, valamint a két vezető politikus közös kocsikázásáról készült felvételek nem csak a fősodratú médiát, hanem a nagy videómegosztókat is bejárták.

A javarészt törökországi hozzászólók a közös hun örökség iránti tisztelet megnyilvánulásaként értékelték a történteket.

Mondhatnánk persze, hogy csak alkalmi lelkesedés szülte az efféle kommentárokat, a jelenség azonban egyáltalán nem előzmény nélküli. A YouTube-ra feltöltött magyar zenei anyagoknál például – legyen szó népzenéről, klasszikus zeneszerzőinkről vagy valamelyik népszerű hazai rockbanda produktumáról – rendszerint a lengyelek és a törökök közül kerül ki a legtöbb külföldi hozzászóló. A magyar–török focimeccseken pedig már megszokott látvány a „Mindannyian Attila unokái vagyunk!” feliratú kétnyelvű molinó, amit még a török szurkolók feszítettek ki először bő egy évtizeddel ezelőtt.

Azt, hogy nem egy szokványos államfői látogatásról van szó, már az a tény is mutatja, hogy Erdogan fél éven belül másodszor látogatott el hazánkba.

„Nem tudom, van-e még feljebb” – ezekkel az egyszerű és lényegretörő szavakkal jellemezte a magyar kormányfő a kétoldalú kapcsolatokat. Pedig az elmúlt ezer évben kevés olyan ország akadt, amellyel ennyire hektikusan alakult volna a viszonyunk – talán még a németek esetében mondhatjuk el ugyanezt –, s itt korántsem csak a másfél évszázados oszmán megszállásra, vagy a Habsburgok által üldözött szabadságharcosaink befogadására kell gondolnunk, hogy két ismert példát említsek.

A magyar őstörténetről szóló diskurzusokat folyamatosan, a mai napig végigkísérik a türk rokonsági kapcsolatokat érintő kutatások, viták, hipotézisek. Ezek ismertetésébe most nem mennék bele, ugyanakkor a magyar–türk korabeli kapcsolatok intenzív jellegét minden történetírói irányzat tényként kezeli, hiszen nem kérdés, hogy a Kárpát-medencében velünk együtt élő népek közül többen is (avarok, kunok, besenyők) türk eredetűek voltak

Az oszmán hódítás új fejezetet nyitott a magyar–török kapcsolatokban. Már Nagy Lajos megütközött a szultáni seregekkel a Balkánon, Zsigmond és a Hunyadiak idején pedig már a magyar katonapolitika egyik legfontosabb pillérét képezte a török birodalomhoz való viszonyulás. Ami a nevezetes százötven éves uralmat illeti, nem mennék most bele a Mohácstól Karlócáig terjedő időszak részletezésébe, azt azonban érdemes leszögeznünk, hogy

a magyar népességfejlődés ívét olyan mértékben törte meg az oszmán hódítás, valamint a kiszorításukra irányuló háborúk, hogy innen végül egyenes út vezetett Trianonhoz.

(Egyesek a magyarok kötelességelkerülő, -szabotáló magatartásra való hajlamát is az oszmán korszak örökségének tekintik.)

Mindenesetre ez az időszak jobban beégett a kollektív emlékezetünkbe, mint az azt követő Habsburg-uralom évszázadai.

A 150 éves „együttélés” azonban a török néplélekben is nyomot hagyott.

„Török gyerek megvágta” katica és Egri csillagok az egyik oldalon, Estergon kalesi a másikon. Ha valaki nem értené elsőre, ez Esztergom várát jelenti, ami egyúttal egy híres, ma is népszerű török dalnak a címe. Amikor beütjük a képkeresőbe ezt a két szót, a jól ismert kupolás sziluett mellett egy hófehér, várszerű épületet is láthatunk. Ez Ankara legnagyobb presztízsberuházása, egy hat éven át épült kulturális- és szórakoztatóközpont, amely az esztergomi várat utánozza, s amelyet nem más, mint a mi várbéli vendégünk avatott fel még miniszterelnökként 2005-ben, hatalmas népünnepély keretében – az esztergomi polgármester társaságában. S ha már török hódítás és Esztergom: a város 1683-as visszavétele után a győztesek által szervezett ünnepi lakomára a várvédő török katonákat is meghívták, ami a magyar néplélekről is sok mindent elmesél…

Az 1699-es, az oszmán fennhatóságnak (a Temesköz kivételével) véget vető karlócai béke már egy teljesen új korszak kezdetét jelentette a Magyarország és a Török Birodalom közötti kapcsolatokban.

Azt, hogy II. Rákóczi Ferenc és a kuruc politikai menekültek otthonra találtak a bukott szabadságharc után a törököknél, s hogy a szultán Ausztria követelésére sem volt hajlandó kiadni őket, máig érvényes gesztusként tartja számon a magyar emlékezet.

Hasonló a helyzet az 1848-49-es szabadságharc bujdokoltjaival is, Kossuth törökországi tartózkodásának története Magyarországon ma is az alapfokú műveltség része.

Ahogy a 20. században nyugatra menekült honfitársaink példásan integrálódtak az ottani társadalmakba (egy amerikai belügyi jelentés az „eddigi legjobb emberanyagként” jellemezte az ’56-os emigrációt), úgy lettek a 19. századi Isztambul megbecsült, a fogadó államot legjobb tudása szerint szolgáló etnikai csoportja a kicsiny, de az óhaza legjobbjaiból verbuválódott magyar diaszpóra. A legismertebb példája ennek Széchenyi Ödön – a legnagyobb magyar fia –, aki már a dualizmus idején ment Isztambulba, hogy megszervezze a helyi tűzoltóságot, majd áttelepülve közmegelégedésre irányította is azt, de a mentőszolgálat megszervezése is egy magyar érdeme volt.

Amikor tehát száz évvel ezelőtt Magyarország és Törökország felvette a diplomáciai kapcsolatokat egymással, ez nem afféle „társkereső” volt – hiszen néhány évvel korábban még világháborús szövetségesek voltunk –, hanem

két, a birodalmi kereteket maga mögött hagyó ország viszonyának a formális újrarendezése.

Mit jelent ma hazánk számára a magyar–török (vagy ha erőviszonyok alapján fogalmazunk, török–magyar) barátság? A kölcsönös haszon már akkor is szembetűnő, ha pusztán érdekalapon nézzük a dolgokat. Török részről minden olyan stratégiai szövetséges automatikusan felértékelődik, aki az Ankarával szemben eleve bizalmatlan Európai Uniót képviseli. Magyar oldalról pedig óriási jelentőséggel bír, hogy legjobb barátaink egyike a muszlim és a türk világban nagy tekintélynek örvendő geostratégiai játékos, amely ország egyúttal a NATO katonailag második legerősebb tagja.

Ami pedig az érdekeken túli, pontosabban egyszerre érdek- és értékalapú szempontokat illeti, épp a Türk Tanácsban betöltött tagságunk mutatja, hogy a törökökkel ápolt barátságunk jóval több egyszerű bilaterális kapcsolatnál.

A türk közösség a távoli rokonoknak kijáró szimpátiával tekint ránk, ami felbecsülhetetlen, Európában egyedülálló bizalmi tőkét jelent.

Eurázsiában gyakorlatilag Magyarország az egyetlen igazi eurázsiai ország, amely úgy tagja az Európai Uniónak, hogy közben őrzi és ápolja az ázsiai kötődéseit. A Törökországgal ápolt jó viszony ennek a sajátos magyar geopolitikai helyzetnek, mondhatni, magától értetődő kivetülése.

Száz évvel a diplomáciai kapcsolatok hivatalos felvétele, és bő háromszáz évvel Karlóca után ennél aligha kívánhatunk többet.

Kovács Erik